A miniszter asszonynak nincsenek szárnyai, bár kétségtelenül nincs egyedül ezzel a nézetével. A profit a piac terméke, ott realizálódik. A neoliberális eszmerendszer a piac mindenhatóságát vallja, sőt, ezen túlmenően a szociáldarwinizmus, vagy neodarwinizmus tanait is bégeti, mint a birkák azt a bizonyos jelmondatot, fentebb. A nyugati pénzrendszer valóban erre lett már ráállítva és ennek a felszínen megjelenő fogalma az ú.n. pénzcsinálás. Az eszme ‘eredményeként’ a jobb aggyal rendelkezők keményen a pénzpiacok felé fordulnak, mert pénzt ott lehet ‘csinálni’ és a termelő gazdaság, a tudomány, az oktatás, az egészségügy egyre haloványabb szellemi képességû személyekkel töltődik fel – ha egyáltalán feltöltődik. Mert pl. a hajdani roppant módon előnyben részesített vegyészmérnöki pálya lassan már pang, kihal. Egyik jellegzetes példa erre a szellemi leszegényedésre már maga a miniszter asszony is.

A marxizmusnak számos tételét öntötték a fejünkbe még iskolás és egyetemi korukban, majd a minősítések során többször is vizsgáztattak belőle, hogy ellenőrizzék: valóban azt tudjuk-e, véljük-e, amit hinnünk kellene. Mondjuk az N-szeres agyba töltés eredménye aztán annyi lett, hogy az ember megismerte a tan lényegét és közben megtanulta, mit kell mondani, de a tan alapjaiból egy szót sem hitt el. Pedig ezért kár, mert volt néhány olyan tétel, amely az igazság csíráját – esetleg magját – is hordozta.

Ezek egyike az a Richardo és Smith tétele – amelyet Marx elvtárs a forrás megadása nélkül átvett és propagált – miszerint az érték alapja a munka. Ez a nevezetes munka-értékelmélet. Eszerint az új érték alapvetően emberi tevékenység eredménye, ám ebből pénz az értékcsere körülményei között terem. Nos, ebből a mai neoliberális modellben annyi maradt meg, hogy a pénz az értékcsere alkalmával születik, azaz a pénzcsinálás alapja a kereskedelem. Ez olyannyira elterjedt már, hogy egyik közgazdaságot tanító egyetemi tanárunk egy vitában kijelentette: „Nem termelni kell, hanem kereskedni.”

Mondanom sem kell, hogy amikor neves közgazdászunk erre azt a javaslatot kapta, hogyha ez igaz, akkor ám tereljük be 100 legnevesebb közgazdászunkat egy szálloda halljába. Aztán adjunk nekik, egy év időtartamra éjjelre szobát, nappalra kaját, piát, minden jót, de kapcsoljuk ki a telefont, a hírközlést, hogy szabadon kereskedjenek és 1 év elteltével olyan rohadt gazdagon fognak onnan kijönni, hogy csak még … A hatás fenomenális volt, a javaslattevő minden lett ezek után, csak nem földi ember.

A szerző az oktatásban töltötte életpályája utolsó évtizedét, aztán onnan kiszállt. Hogy miért? Egyszerûen azért, mert oda is elért az a téveszme, hogy a világ a profitról szól. Négy láb jó…

Az egyetemi oktatónak, ugye, elvileg az elsődleges feladata az lenne, hogy az ifjúságot a gazdasági, a szellemi életre társadalmi szinten felkészítse, és a társadalom jövőbeli értelmiségét megteremtse. Nemes feladat ez és egyben a társadalom hosszú távú beruházása is. Van profitja, de csak évek múlva érik be. De ez ma már kevés.

Az egyetemi oktatónak tudományos életben is részt kell vennie, tudományos kutatást kell folytatnia és ezt rendszeresen közleményekben a társadalmi szinten meg is mérettetnie. Vannak egyetemek, ahol évi 6-10 tudományos közlemény elkészítése a személyi minősítés része. Ilyen volt a korábbi egyetemem is. Nos, hogy egy szakmailag színvonalas közlemény elkészüljön, az a hagyományos kutatói modell esetén legalább fél éves teljes munkaidős tevékenységet igényel, ha nem többet. Ezen a kritériumon úgy lehetett átlépni, hogy 5-6 kutató összeállt és egymás közleményeiben társszerzők lettek, így mindegyik otthon eladhatta a ‘teljesítményt’.

De ez sem elég. Az egyetem oktatójának, kutatójának részt kell vennie az ipari feladatok megoldásában, évente legalább egy szabadalmat illik létrehoznia. Mindezt a kutatói fizetéséből, amely egy banktisztviselőinél kisebb. A szabadalomból befolyó bevételhez semmi köze, elégedjen meg azzal a dicsőséggel, hogy feltalálói minőségben a szabadalmi példányon olvasható a neve, munkáját ellentételezi a munkabére.

De éppen ezen plusz feladatok miatt a heti 40 órás munkaidő pusztán illúzió, az bizony 50-60-ra is felkúszik, mert azért, hogy az ember oktatni, kutatni tudjon, még a szakirodalmat is bújnia kell, azt, amelyet ma már a számszerû előírások szabnak meg és amely amiatt 85-90%-ban (hogy enyhe legyek), egyszerûen szemét.

Ez még mindig nem volt elég. 2003-ban bevezették azt is, hogy ott állnak a befektetők, akik egy évre pénzt adnának valami olyan témára, amelyből haszon lesz – merthogy a világ a profitról szól – és akiknek az év végén 25%-al többet illik visszafizetni. Mert ugye a világ a profitról szól. Szóval, az így naprakész kutatónak legyen még olyan gondolata is, amely egy év alatt kidolgozható, amely aztán az iparnak eladható, amely a termék utáni árbevételből kifizeti a kutatás-fejlesztés költségét és azt a bizonyos 25% hasznot is a befektetőnek. Mert a befektető az szent! – ahogy Horvát miniszter asszony is véli és hiszi. Négy láb jó, két láb rossz!

Itt szálltam ki a rendszerből. Itt szállt ki az, akinek még voltak eladható gondolatai. Mert nekem ebből semmi hasznom nincs, többet kell dolgoznom és a gondolataim haszna másokat gazdagít. Igazolva éreztem Richardo és Smith gondolatát: a munka teremti az értéket! Ha még sincs igazam, akkor hát a befektető nem az egyetemhez fordul, hanem helyette kereskedik. Nem azt teszi. Az egyetemtől vár profitot.

Ezzel pályafutásom azonban még nem fejeződött be. Hátra volt még a tételt fényesen igazoló eseménylánc. Még volt egy gondolatom (most is van, nem is egy, de ez már lényegtelen), és azt egy befektetői kör a maga számára hasznosnak látta. Megbíztak, hogy egy külhoni kutató cégnél – mert hazait nem találtak rá – fejlesszem ki és alakítsam termékké. Egy évet kaptam rá, ami alatt ez meg is történt. Fizetésem az egyszerû kis kutatóé volt, holott technológiai rendszert vezettem, szabadalmaztatott lett a megoldás, fejlesztést irányítottam fölöttébb jó hatásfokkal. Ígéret volt, hogyha eredményes a fejlesztés, az erre alapított cég részvényeiből kapok – feltéve, hogy azt, mint mûszaki igazgató továbbra is gondozom. Igazgatói címet azonnal meg is kaptam és 1%-nyi részvényt – beetetésként. Aztán fölemelték a cég alaptőkéjét és én, aki aztán az egész termelésért felelős lettem volna a cégből gyakorlatilag semmi haszonhoz nem jutottam volna, mert még azt a plusz részvényt sem kaptam meg, amit ígértek. Még a fizetés sem volt biztosított, majd a haszon … Ugye, a világ a profitról szól, de aki a profit alapjait megteremti, annak ehhez semmi köze. Akinek van pénze, annak jár érte. Passz. Négy láb jó…

Mit tehet ilyenkor a meg sem ígért profitért dolgozó? A Cég úgy gondolkozott – föltehetően megfelelő tapasztalatok birtokában – hogy ki vagyok nekik szolgáltatva és futok a ‘pénzem’ után – amiről tudtam, hogy szinte nulla. Azt hitték, hogy a munkanélküliség elrémiszt, ezért majd beadom a derekam és elfogadom az embertelen feltételeiket – mert nekik az élet a profitról szólt és abból a lehető legcsekélyebbet sem akarták másnak átadni. Vállaljam a termék mûszaki értékeiért a felelősséget semmiért. Aztán, ha még sem jó a termék, vigyem el én a balhét. Nekik pénzük van, nekik jár a profit. Négy láb jó …

Nohát nem vállaltam. Inkább vállaltam a szegénységet és kiszálltam a profit termeléséből. Ugyan nekem semmi sem jutott, de akik igazán károsultak, azok a befektetők voltak. Mert otthagytam egy olyan problémát megoldatlanul, aminek a megoldására ők már végképp képtelenek. Három év telt el és nincs profitjuk, csak további olyan kiadásaik, amelyek megtérülésére ma már remény sincs.

Ebben a két esetben egyértelmû, hogy a neoliberalizmus szent tehene sérült: nem a piac határozta meg az értéket! Nem a piac határozta meg az emberi döntést! Nem a napi profit érdeke érvényesült. A napi profité – amely valójában a kiskereskedőt vezérlő elv, amely már nagyobb cégeket sem irányíthat, legkevésbé a társadalmat. A társadalomnak éppen olyan ‘befektetésekre’ van szüksége, amelyek megtérülése hosszú időt igényel. Ilyen az oktatás, a társadalom egészségügye, a társadalom védelme. Ezek nem lehetnek napi profit kérdéskörébe vonhatók! Akik pedig mindent a piaci értékkategória alá kívánnak vonni, akik elhiszik a neodarwinizmus számítógépes modelljeiből kicsurgó eredményeket, azok fölöttébb szûklátókörûek, fölöttébb félrevezetettek, azok a társadalom jövőjét meghatározó tevékenységekben is a napi haszon elvét kajtatják.

Hiába. Ugyanis az egész rendszer alapelve hibás. Több oldalról is. Itt csak kettőt vezetek elő.

Az egyik, hogy az emberi társadalomnak számos olyan jelensége van, amely nem vonható piaci értékkörbe, amelynek szerepe nem fejezhető ki pénznemben, ugyanakkor az emberi döntéseknél ezek gyakran meghatározó jelentőségûek. Hogy csak néhányat említsek: tisztelet, becsület, barátság, szeretet, önfeláldozás, hit, remény, gyûlölet, megvetés és az ezekből származó indulatok, érzések, érzelmek. Már pedig ha csak egyetlen tényező van, amelyre nem érvényes a pénz logikája, az egész rendszer megbukott.

Ezek a dolgok ugyanis soha sem lehetnek árucikkek – még ha a neoliberálisok mindent bedobnak annak érdekében, hogy elhitessék velünk: ezek is azok. Pedig egyszerû: ezek nem eladhatók. Ha piacra viszem őket, esetleg mégis eladom, attól ezek az érzések, indulatok nem fognak eltávozni tőlem, ezek nem cserélhetők. Szokták mondani, hogy csak összeg kérdése és azt is szeretni fogom, akit gyûlölök. Tévedés: ha megjátszom, hogy szeretem, akkor sem szeretem. Többen felháborodtak már azon, hogy bizonyos embereket nem tiszteltem eléggé, pedig mennyi pénzük van. Az én tiszteletem attól függ, hogy mennyire emberek ők, és végső soron tök-édes mindegy, hogy mennyi a pénzük, gazdagok-e, vagy szegények. Általánosan igazabb az a tétel, hogy akinek sok a pénze, az emberileg nem feltétlenül tisztességes.

Sokkal súlyosabb azonban – amint azt a fenti példa is igazolja – hogy a tudás sem piaci termék – jóllehet, annak piacáról már regélnek. Ugyanis ennek a cégnek elmondtam, jelentésben lefektettem, hogy a termék miként hozható létre, azaz eladtam a tudásomat. Ám de az az ismerethalmaz, amelyet elvileg nekik eladtam (ugyan semmit sem fizettek érte, de jogilag az övéké lett), ettől még a fejemben maradt. Ugyan másé is lett, de tőlem nem távozott el. Ugyan korlátozhatnak annak újra értékesítésében, de soha senki nem tudja bebizonyítani, hogy szerződést szegtem, amikor az eme eredményre vezető gondolatok más eredményben is megjelennek. A tudás nem piaci termék!

A fenti példában még egy negatív tényező megjelenik: én értettem a rendszert, értettem, hogy miért rossz a termék élettartama, miért nem érdemes gyártani és forgalmazni, de akinek a jelentést készítettem az nem. Az én további tudásomon múlt az, hogy a téma elbukott, nem lett belőle profit a gyémántbányász közösségnek. Nem lett, mert engem ebből kizártak, elhitték, hogy a pénz elég erő annak hasznát megteremteni. Négy láb rossz…

Nem, nem elegendő. És itt van Horváth miniszter asszony és a mögöttes gárda mérhetetlen tévedése – mondhatnám butasága – amikor a napi haszon, a profit mindenhatóságát elhiszik. Az egészségügy magánosítása a befektetőknek lehet, hogy átmenetileg hasznot jelent, de a társadalom egészsége ezzel rohamosan lecsökken. Rohamosan elpusztulnak azok, akik azt az értéket megteremtik, amit a miniszter asszony és a hozzá hasonlófélék befektetéseik alapján profitként kivehetnek, amiből ők majd ragyogóan élnek. Nem lesznek, akik az új értéket megteremtik, azt, amit a kereskedelmi forgalomban, a piacon pénzzé lehet alakítani, azaz egyre beszûkül, majd meg is szûnik az ú.n. pénzcsinálás lehetősége.

Én, bár még bőven teremthetnék ilyen értékeket, mára már nem teremtek. Egyre kevesebben maradnak ott, akik teremthetnek, mígnem a mennyiség a kritikus alá csökken, és a rendszer összeomlik. Csakis társadalmi együttmûködésben lehet az értékteremtést folytatni és a napi haszon elve – azaz amikor a világ a profitról szól – ezt rombolja. Az értékteremtők érdektelenné válnak az értékteremtésben! Aztán a semmiből próbáljanak hasznot – profitot – kicsikarni azok, akik máshoz sem értenek, csak az értékek pénzzé alakításához, a pénzcsináláshoz. Nem lesz miből ‘pénzt csinálni’! Tényleg olyan rossz lenne az a két láb?

A másik alapgond maga az eszmei alap, a darwinizmus. Darwin tanait a XIX. század végén a hegelizmus ismeretében fogalmazta meg, és abból a fejlődési spirált emelte mindenek fölé. Darwin szerint a fejlődő egyedekből az állandó élet-halál harc emeli fel az életre alkalmasabbat, az lesz a túlélő, a gyengébb meg elpusztul. A neodarwinizmus (szociáldarwinizmus) modelljeiben az életképesség (fitness) alapja az értékteremtési készség. Pontosabban: a profittermelés képessége. Az a társadalmi egység éli túl az élet-halál harcot, amelyik több profit képzésére alkalmas. Számítógépes programjaikban az állandó harc a vezérlő erő, és az a győztes, a túlélő, amelyik több profitot teremt. Ezekben a programokban a fenti tényezőket is pénzesítették – hogy miként, azt nem ismerem. Minthogy a számítógépes programokat ennek az eszmének a szellemében készítették, a társadalmi egységek harcoltatásából csakis olyan eredményeket kaphatnak, amelyek ezt a szellemet képviselik – és ebben az együttmûködés nincs beépítve, csak a gyilkos harc. A neoliberális pénzügyi körök elhiszik a számítógépes eredményeket, és azok szellemében cselekszenek. Ahogy teszi ezt a miniszter asszony is – Négy láb jó! Két láb rossz!

Az elsődleges gond már Hegel tanainál jelentkezik: két jelenség nem feltétlenül áll állandó küzdelemben egymással, még általánosan az életben is az együttmûködés a jellemzőbb, nem az állandó élet-halál harc. A hegeli modellben kibékíthetetlen ellentétben álló tényezők – pl. a szellem és az anyag – a valóságban gyakran egyazonos rendszer két oldalát jelentik, azaz békében megvannak egymással, egyik sem teremti, még kevésbé semmisíti meg a másikat. Az ennek jegyében felállított fejlődési modell feltételei nincsenek meg, az élet nem fejlődés, bár állandó változás eredménye. Így a darwinizmus alaptétele is hibás. Mindkettőből származtatott neoliberális modell így aztán végleg hibás. A világ nem a profitról szól, hanem az együttmûködésről és ebben az erkölcs a meghatározó.

Hajrá, miniszter asszony! Négy láb jó! – csak mire? Hogy ír erről Ráth-Végh István: Az emberi butaság története c. könyvében? …minden véges, csak az emberi butaság végtelen. Vagy inkább ami Murphy törvényei közé tartozik: a földön az intelligencia mennyisége konstans – csak a lakosság száma növekedik. Neoliberális hívőkre – úgy látszik – az átlagnál is kevesebb jut belőle. Erkölcsből még annál is kevesebb. Két láb nem jó!

A mi dolgunk pedig az, hogy a társadalomnak megmutassuk: a társadalom létének az alapja az erkölcs, a profit még a mûködésének sem minden részében lényeges. Amikor a kérdés felmerül: erkölcs, vagy profit, akkor egyértelmû, hogy nekünk melyik mellé kell állnunk. Még akkor is, ha ettől az életünk esetleg nehezebb lesz.