A trianoni országvesztés történelmi előzményei (II. rész)
2008-06-02. 08:29

A dualizmus kori hivatalos magyar politika Európában példátlan toleranciát mutatott a vele születése pillanatától ellenséges nemzetiségi nacionalizmusokkal szemben, amelyek a történelmi magyar állam lerombolására, megsemmisítésre törekedtek. Hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen, minden eszközt igénybe vettek. Rágalomhadjáratot folytattak külföldön, itthon terrorakciókat szerveztek, közben pedig megindult a nemzetiségi elitek és középosztály gazdasági térhódítása. Egyik híres képviselőjük véleménye szerint gazdasági háborút indítottak a magyarok ellen, azért, hogy legyen hazájuk.

Kapcsolódó: Lipusz Zsolt: A trianoni országvesztés történelmi előzményei (I. rész)

A török hódoltság következménye nemzetünk demográfiai katasztrófája lett, s mindezt a 18. századi telepítések tovább súlyosbították, melynek során idegen népek költöztek tömegesen a Kárpát-medencébe, ezáltal a magyarság a század végére kisebbségbe került saját hazájában. A 18-19. század fordulóján a Kárpát-medencét lakó népek körében is megszületett a modern nemzettudat, a nacionalizmus, amely a hazai nemzetiségek mindegyikénél erős magyarellenességgel párosult már a kezdetektől. Nemzeti mítoszaik is ebben az időben születtek. A szlovákok a 895-ös honfoglalás előtt fennálló, teljesen jelentéktelen Morva Fejedelemséget „Nagymorva Birodalom”-ként kezdték emlegetni, amelyet afféle ősi, szlovák államnak tekintettek, noha területe soha nem foglalta magában a mai Felvidéket. (Ennél csak az szomorúbb, amikor magyarországi történelemkönyvekben is e néven szerepeltetik ezt az államalakulatot, noha az eredeti Magna Moraviá-ban a „magna” amúgy sem „nagyot”, hanem „ősit” jelent.) A románok pedig megalkották a dáko-román kontinuitás elméletét, miszerint ők a Daciát (Erdélyt) az ókorban meghódító rómaiak, és az őslakos dákok leszármazottai. Mindkét elmélet, közösségteremtő mítosz azt a célt szolgálta, hogy bizonyítsa: e népek már jóval eleink 895-ös honfoglalása előtt erős államalakulatok keretei között éltek a Kárpát-medencében.(Azért azt jegyezzük meg, hogy bizonyíthatóan már jóval 895 előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében.)

Azt is fontos megállapítanunk, hogy a nemzetiségi politikai vezetők végső célja már a 19. század elején is a Magyarországtól való elszakadás, és önálló nemzetállam megteremtése volt! (Ezért is alkották meg említett mítoszaikat.) Legfeljebb az volt a kérdés, hogy önálló államuk a Habsburg Birodalmon belül, vagy abból kiválva teljesen szuverén módon alakuljon-e meg. Természetesen reálpolitikai megfontolásokból nem hirdették és hangoztatták mindezt a közéleti nyilvánosság fórumain. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert a magyarországi történetírásban széltében-hosszában elterjedt vélemény az, hogy a nemzetiségi eliteket az késztette végül is a magyarokkal való szakításra 1918-ban, mert a nacionalista, soviniszta magyar politika korábban nem volt hajlandó méltányolni a nemzetiségek autonómiatörekvéseit.

A nemzetiségek magyarellenességével és szeparatista szándékaival párhuzamosan a 19. századi szabadelvű hivatalos magyar vezetés a korabeli Európában példa nélküli toleranciával viszonyult ezen politikai törekvésekhez, és nem alkalmazott semmiféle diszkriminációt a hazai nemzetiségek ellen. Közismert – a mai utódállamokban teljességgel elképzelhetetlen – példa, hogy jeles költőnket, Petőfi Sándort 1839-ben a selmecbányai gimnázium pánszláv nézeteket hirdető, szlovák nemzetiségű tanára azért buktatta meg történelemből, mert a költő büszkén vállalta magyarságát, s nem volt hajlandó tisztelni a nem létező középkori szlovák hősöket! Mindez 1839-ben történt, amikor Selmecbánya még magyar államterületen feküdt! Itt azért meg kell jegyeznem, hogy ez a korlátok nélküli szabadelvűség nagy hiba volt, mert a magyar állami, megyei és városi hatóságoknak és elöljáróságoknak ilyen jelenségeket nem lett volna szabad megtűrniük és határozottan fel kellett volna lépniük az azokat képviselő közszereplőkkel szemben.

A nemzetiségi, magyarellenes nacionalizmusok 1848-49-ben olyan hőfokra izzottak, hogy lángba borították a Kárpát-medencét. Miközben az önállóvá vált Magyarország élethalálharcát vívta az osztrák és az orosz nagyhatalom ellen, a Kárpát-medencében élő nemzetek közül több szabályos háborút folytatott az egyébként a nem magyar jobbágyokat is felszabadító és állampolgári rangra emelő pest-budai kormányzattal, melynek során a rácok (szerbek) a Bácskában, illetve az oláhok (románok) Erdélyben bestiális kegyetlenségeket követtek el magyarok ellen. Irodalomtörténetünkből ismert, hogy Madách Imre nővérét, Máriát, férjét, Balogh Károly honvéd őrnagyot, és Mária első házasságából született tizenöt éves kisfiát Marosszlatina mellett oláh parasztok állatias kegyetlenséggel meggyilkolták, majd földi maradványaikat disznókkal etették meg.

Nemzetiségeink hiába szövetkeztek azonban 1848-49-ben az osztrákokkal, a Bach-rendszerben azt kapták jutalomként, amit mi magyarok büntetésképpen: centralizált, Bécs központú birodalmat és német hivatalos nyelvhasználatot Az osztrák kormányzat a birodalom területén élő egyetlen nemzet önállóságra, autonómiára irányuló törekvéseit nem volt hajlandó – nem teljesíteni... még csak meg sem hallgatni.

Az 1867-es kiegyezés helyreállította a polgári alkotmányos viszonyokat Magyarországon, létrejött – a rövid 1848-as periódus után – immáron másodszor az unió Erdéllyel. Az 1868-as nemzetiségi törvény fél évszázadra rendezte a viszonyt a hazai kisebbségekkel. Svájc kivételével az akkori Európa egyetlen országában sem létezett olyan törvény, amely ilyen fokú szabadságjogokat biztosított volna az adott országban élő nemzetiségeknek! Korlátozás nélkül alapíthattak kulturális egyesületeket, színházakat, lapkiadókat, pénzintézeteket, iskolákat, szemináriumokat, és gazdasági egyleteket. Az egyházak vagy más nemzetiségi alapítványok által életre hívott iskolák oktatási nyelvét természetesen az alapító határozta meg, így az nyilván nem a magyar, hanem rác (szerb), oláh (román), stb. volt. Sőt, az állami(!) népiskolákban is biztosítani kellett, hogy a nemzetiségi többségű területeken a gyerekek anyanyelvükön tanulhassanak.. Ezen túl a magyar nyelvet még tantárgyként sem kellett a dualizmus kezdetén a növendékeknek tanulniuk, ezt majd a népiskolákban 1879-ben, a középiskolákban 1883-ban vezetik be. Ismételten hangsúlyoznunk kell: ekkor sem magyar nyelvű oktatást vezettek be, hanem tantárgyként, idegen nyelvként kellett csupán a magyart a nemzetiségi iskolákban tanulni. Ennyit a dualizmuskori állítólagos erőszakos magyarosításról! Kétségtelen tény, hogy a magyar kormány 1874-ben három tót (szlovák) tannyelvű gimnáziumot bezáratott, amelynek oka az ott folyó pánszláv agitáció és a magyar állam területi egysége ellen irányuló uszítás volt. A kép úgy teljes, ha azt is megemlítjük, hogy a legnagyobb hazai nemzeti kisebbség, az összlakosság 16%-át kitevő oláhok (románok) még a 20.század elején is több elemi iskolával rendelkeztek Magyarországon, mint ahánnyal magában Romániában! Az 1907-ben – a később, 1920 elején Párizsban a tervezett országcsonkítás ellen ékes angol, francia és olasz nyelven érvelő – Apponyi Albert kultuszminisztersége idején elfogadott törvény arra kötelezett minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam befejezésével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni. Ennek ellenére még a világháború kitörésének évében sem tudott magyarul a nemzetiségi társadalmak mintegy fele.

Az említettek ellenére a hazai kisebbségek politikai vezetői folyamatosan, lejárató jelleggel rossz hírét keltették Magyarországnak Nyugat–Európában. E tekintetben is élen jártak az oláhok (románok).

1891-ben egy bukaresti egyetemi szervezet, bizonyos Liga Culturala kiadott egy Memorandumot, amelyet olasz, német, angol, francia nyelven is kinyomtattak és terjesztettek Nyugat-Európában. Az emlékirat szerzői természetesen a dáko-román hazugságból indulnak ki és benne a magyarországi oláhok (románok) sanyarú sorsát taglalják, sajnálatos módon nagy hatást gyakorolva a nyugat-európai közvéleményre. A budapesti egyetemisták azonnal reagáltak a Memorandumra, ám nemzetpolitikánkra már akkor jellemző módon magyarul és oláhul! Egyetlen nyugati nyelvre nem fordították le (!) válaszukat. A nyugati oláh propaganda másik nagy lehetősége a vallás ügye volt. X. Piusz pápa 1912 júliusában kiadott bullájában a magyar görög katolikusok régi sérelmét orvosolta: végre engedélyezte Hajdúdorog központtal egy önálló magyar szertartási nyelvű püspökség felállítását. Ugyanis még a „magyar világban” az az abszurd helyzet állott fenn hazánkban, hogy mintegy 300 ezer görög katolikus magyar részint a rutén szertartási nyelvű munkácsi püspökséghez, részint az oláh (román) szertartási nyelvű balázsfalvi érsekség alá tartozott. Tehát még 1912-ben is 300 ezer görög katolikus magyar rutén vagy oláh (román) nyelven hallgatta egyházában a misét. Az oláh (román) sajtó itthon és külföldön egyaránt azonnal támadást indított a pápai döntés ellen. Azt hazudták Európa-szerte, hogy a 300 ezer érintett görög katolikus valójában olyan oláh (román), aki elfelejtette anyanyelvét. Sajnálatos, hogy magyar részről ezekre a rágalmakra sem született méltó és hatásos válasz! A pápa természetesen nem hátrált meg, ekkor Romániában terrorakciót szerveztek az új püspökség ellen. 1914. február 23-án pokolgép robbant a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökség debreceni székházában. Hárman meghaltak, négyen súlyosan megsebesültek. Utóbb kiderült, hogy a merénylő, egy bizonyos Catarau, ugyanaz a személy volt, aki egy fél évvel korábban, 1913 szeptemberében Brassóban az Árpád-szobrot felrobbantotta.

Terrorakciók megszervezése, a nyugati közvélemény megnyerése mellett más eszközökkel is folyt a majdani Trianon előkészítése. Az oláh (román) nagyvállalkozók, bankok, birtokosok megkezdték a magyar úri földek felvásárlását. 1900 és 1913 között 25%-kal csökkent Erdélyben a magyar középbirtokosok száma. A későbbi miniszterelnök, gróf Bethlen István képviselőként és mezőgazdasági szakíróként is többször megkongatta már a világháború előtt a vészharangot: szerinte Erdély magyarsága a gazdasági és politikai tönk szélén áll. Vádat emel a magyar közszellem ellen, amely megfontolás nélkül erőszakolta rá hazánkra a francia forradalom világpolgári gondolatának intézményeit. Bethlen egyúttal követeli Erdélyben az új magyar honfoglalást.

Összegezve tehát megállapítható, hogy a dualizmus kori hivatalos magyar politika Európában példátlan toleranciát mutatott a vele ab ovo, születése pillanatától ellenséges nemzetiségi nacionalizmusokkal szemben, amelyek a történelmi magyar állam lerombolására, megsemmisítésre törekedtek. Hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen, minden eszközt igénybe vettek. Tervszerű rágalomhadjáratot folytattak hazánk ellen nyugat-európai egyetemeken, és ottani lapok hasábjain, mintegy előkészítve az ottani politizáló közvéleményt a későbbiekre, saját nemzeti törekvéseik majdani támogatására. Amennyiben szükségesnek látták, a nyílt erőszaktól, terrorakciók szervezésétől sem riadtak vissza. Ezzel egyidejűleg megindult a nemzetiségi elitek és középosztály gazdasági térhódítása a történelmi Magyarország határain belül, egyik híres képviselőjük véleménye szerint gazdasági háborút indítottak a magyarok ellen, azért, hogy legyen hazájuk. Sajnálatos, hogy a magyar kormányok részéről mind Nyugat-Európában, mind itthon elmaradt a megfelelő politikai válasz az említett, nemzeti érdekeinket és a magyar állam területi integritását veszélyeztető megnyilvánulásokra. Azonban mindez elégtelen lett volna a történelmi Magyarország megsemmisítéséhez. Ehhez kellett a világháború, és különféle destruktív politikai szekták feltűnése a hazai közélet horizontján, amelyek aztán 1918-19 poklában valóban leromboltak mindent: Istent, hitet, államot, királyságot, tradíciót és nemzeti büszkeséget.

Lipusz Zsolt

(Folytatjuk)