Kitérő: kollégáim a tanulmányom átolvasása után jelezték, hogy nem értenek egyet a fenti kitétellel, miszerint az elitnek nincs fogalma társadalmunk valós helyzetéről, mivel ők is tudják, hogy szegényedik a nép, látják a szakszervezeti tiltakozásokat stb. A felesleges vitákat és félreértéseket elkerülendő, tisztázzuk: ismerni egy társadalom valós helyzetét több mint annak állapotáról értesüléseket szerezni. Ilyen értelemben az elitről csak az mondható el, hogy adatai vannak az állapotról, ám mivel szocializációjuknál fogva soha nem dolgoztak hétköznapi emberekként, a stabil alapokon nyugvó polgári lét számukra mindig is adott volt, így a beleérző képesség, az empátia hiánya jellemzi őket. Ezek nélkül pedig nehéz valós ismereteket szerezni annak az egyszerű magyarnak a lelkiállapotáról, aki úgy megy be dolgozni nap mint nap X forintnyi órabérért, hogy tudja: a lakás, a kocsi vagy bármely más, a jóléti társadalmakban alapnak, nálunk luxusnak számító eszköz megvásárlására, ha minden fillérjét félreteszi kb. nyolcszáz év múlva van lehetősége. Ezen kívül a banki kölcsön, a különböző és nehezen hozzáférhető állami segélyek maradnak kilátásként. Tehát: a munka, mint a jóléti társadalmakban a gyarapodás biztosítéka, nálunk sima létfenntartási nyűggé minősül, s az ebből születő lelkiállapotok, amire a politika által is elősegített kiszolgáltatottság érzése is rátesz egy lapáttal olyan lelkiállapotokat és egyéni morális válságokat szül, amelyekről az elitnek fogalma sincs, nem is érdekli. Ezek az apró „egyéni válságok” sorozatából aztán összeáll egy beteg társadalom, melynek valós állapotáról nincsenek ismeretei az elit tagjainak.
 
Az elemzés menete viszonylag egyszerű, a Fideszt és a gazdasági válságot hibáztatja a „szélsőjobboldal” megerősödéséért, alig említve meg azon okokat, melyek a Jobbik programjában és retorikájában is szerepelnek, s melyek a társadalomban már régóta valós problémaként merülnek fel. Ezekre rendszerint maga a politikai tolvajelit alkotott elutasító, lekezelő, vagy a problémafelvetőket bűnösnek nyilvánító, tehát hamis válaszokat. Ezt a problémahalmazt, amelyet nevezhetnénk akár a köztársaság szőnyeg alá söpört gondjainak is, a P.C. elemzése nem, vagy csak érintőlegesen említi. Holott a mai helyzet értelmezéséhez elengedhetetlen az elmúlt húsz év objektív és szakmai alapú áttekintése.

Mostani elemzésem első részében a P.C. által megalkotott váz mentén próbálom megrajzolni azt az állapotot, amely a Jobbik megerősödéséhez vezetett, tanulmányom végén pedig a P.C. által nem érintett problémákat is megkísérlem felvázolni. Az elemzés során használt „szélsőjobboldal” kifejezést, az értelmezés megkönnyítése végett nem változtattam meg, erre az írásom végén térek majd ki alaposabban.

Öt átfogó kategóriába sorolja a P.C. azokat a társadalom-lélektani jellemzőket, amelyek fogékonnyá teszik a magyar választók egy részét a „szélsőjobboldal” által kínált politikára: (1) erősödő rendszerkritika, (2) politikai jobbratolódás, (3) tekintélyelvűség és rendpártiság növekedése, (4) társadalmi bizalomhiány, (5) ellenséges viszonyulás.
 
Erősödő rendszerkritika

„A magyar társadalom gyors jóléti fordulatot várt a rendszerváltástól, ennek elmaradása miatt az elmúlt húsz évben általános csalódottság alakult ki a demokratikus rendszerrel és a piacgazdasággal kapcsolatban.” – írja a P.C., anélkül, hogy ennek a részleteiben elmélyedne. Összességében úgy is értelmezhetnénk, mintha csak és kizárólag a jóléti társadalom megvalósulásának hiánya vezetett volna a magyar társadalom politikai opciójának megváltoztatásához. Tekintve, hogy az utóbbi húsz év során az idén jutott el oda a „szélsőjobboldal”, hogy a fennálló rendszer hallgatólagos szabályait és a bűnöző elit számára a büntetlenséget mindenkor biztosító törvényi kereteket veszélyeztesse, mondhatjuk azt, hogy – a MIÉP-ben történt csalódást leszámítva – valóban erősödésről beszélhetünk. Ám ez közel sem pusztán az általános társadalmi jólét elmaradásának az eredménye.
 
A társadalmi jólét köztársasági útja

Maga az az állítás, hogy a magyar lakosság gyors változást várt az ún. rendszerváltoztatás után, hamis. Hisz az Antall-kormány alatti általános elszegényedést is már viszonylag jól viselte a társadalom, a taxisblokádot – amely egy felülről irányított akció volt, s nem egy alulról érkező társadalmi igény megtestesítése – leszámítva, a kormány a legnagyobb nyugalomban dolgozhatott. A magyarok aztán a megszorításokkal kampányoló Horn Gyulát választották meg miniszterelnöknek, és különösebb ellenkezés nélkül nyelték le a későbbiekben a Bokros-csomagként elhíresült – a második elszegényedési hullámot elindító – kormányzati intézkedést.

A politikai narratíva végig a „most rossz hogy kell legyen, hogy később mindenkinek jó legyen sokáig” hamis ígéretével, és a neoliberális gazdaságfilozófia téziseinek kizárólagossá tételével elkábította és/vagy elhallgattatta az alternatív koncepciókban gondolkozó szakembereket (először), majd a köznép érdeklődő részét (második hullámban, a médiában meglévő egyeduralmuk segítségével). Évtizedek óta ugyanez folyik egyébként: most még kicsit rossz marad a helyzet (elvtársak), még egy kis "reform", de aztán jön a szocializmus, kommunizmus, jóléti piacgazdaság, EU, és akkor minden nagyszerű lesz. (A jólétre persze az elvtársaknak, kommunista és cionista árulóknak sem akkor, sem ma nem kell(ett) várni, "csupán" a népnek.)

Ebből is látszik, hogy a P.C . azon nézete, miszerint a rendszerváltást követő gyors jóléti változás iránti fokozott társadalmi igény okozta volna a legnagyobb csalódást: hamis. Egyrészt, mert nem jelenthető ki, hogy létezett volna egy általános értelemben vett ilyenfajta várakozás, hisz gyakorlatilag két egymást követő kormánycikluson át a magyar lakosság különösebb ellenállás nélkül viselte el az elszegényedését okozó kormányzati intézkedéseket. Tegyük hozzá: erre minden oka megvolt, hisz a (látszólag) demokratikus berendezkedésre történő váltással joggal bízhatott abban, hogy a parlamenti ellenzék, az alkotmány és a törvények nem engedik, hogy a mindenkori kormány zsákutcába kormányozza az országot. Ennél fogva az a tétel, miszerint a gyors – és pusztán jóléti fordulatot követelő – társadalmi várakozás, és az ezt követő csalódottság járult volna hozzá a „szélsőjobboldal” megerősödéséhez túl azon, hogy hamis, megpróbálja a parlamenti tolvajelit felelősségét akár teljes egészében, akár csak részben a népre kenni. (Hasonló próbálkozást már tapasztalhattunk Kövér László részéről is.)
 
Tény, s mivel mindenki által jól felismerhető, a P.C. sem tagadhatja le, hogy a 2006-os esztendő fordulatot hozott a „szélsőjobboldal” megerősödésében. Azonban a hamis narratívára épülő elemzés elmegy a „forró ősz” eseményeinek mélyebb elemzése és értékelése mellett, holott nem kizárólagosan az általa nem kedvelt politikai irányzat megerősödésében játszott ez fontos szerepet, hanem hazánk politikai berendezkedése, a társadalomban az utóbbi húsz év során kialakult írott és íratlan szabályok, a demokratikus berendezkedés – a tolvajelit által számunkra lefestett képe, és nem maga a fogalom – került egy nagy kérdőjel elé.

Gyakorlatilag a magyar társadalom döntő többsége akkor volt kénytelen szembesülni a ténnyel: utóbbi húsz évünk (is) hazugságokra és a hirtelen ötletekre, valamint a külföldi gazdaság- és társadalom-filozófiák változtatás nélküli gyakorlatba ültetésére épült, a gyarmatosítás sajátos keveréke által irányított, senki által át nem látott virtuális demokráciában éltünk addig. A magyar emberek – lelkiségüknek függvényében – különbözőképpen reagáltak erre a tényre. Többségük változtatást szeretett volna, egy kisebbség pedig megelégedett volna azzal, ha minden marad a régiben, a hatalmon lévők megígérik, hogy több ilyen nem fordul elő, és megy minden tovább a régiben.

A gyávaság, a politikától független civil kontroll és szakszervezeti élet húsz éves hiánya aztán rányomta a bélyegét a társadalom demokráciába, és annak húszéves intézményeibe vetett bizalmára is. Soha nem látott mélységbe süllyedt a civil bizalom, az országot irányító elit (az elit - mint az országot szellemileg, politikailag és gazdaságilag irányító réteg - fogalmának tartalmi elemzése is külön tanulmányt érdemelne. Itt és most a hazánkat jelenleg ténylegesen irányító réteget értjük ezalatt, negatív kontextusban - Geyer megjegyzése) lassan, de előre megjósolhatóan elvesztette a társadalom támogatását. A képet némiképp árnyalja, hogy a 2006 őszén változtatást követelő tömeg sem volt – és ma sem az – homogén, mind akarati, mind jövőkép, mind pedig társadalmi koncepcióját és az általa helyesnek vélt politikai ideológiáját tekintve egy heterogén masszaként jelentkezett Budapest utcáin. Az elit által irányított hamis narratíva pedig gőzerővel igyekezett ezt a heterogén tömeget megosztani, nem kevés sikerrel. Ezt erősítette a parlamenti ellenzék, a köztársasági elnök tétlensége – miközben folyamatosan lebegtették az előrehozott választások és a parlament feloszlatásának lehetőségét –, a rendőrség vitathatatlanul antidemokratikus és erőszakos – adott pillanatokban gyilkosság elkövetésének a lehetőségétől sem visszariadó – fellépései.
Ezek következtében aztán ez a heterogén tömeg – ahelyett, hogy történelmet írt volna, és utcai tüntetésekkel addig gyakorolt volna nyomást a politikai elitre, amíg az – demokráciában egyébként ilyen esetben teljesen szokásos és törvényszerű – előrehozott választások kiírását elérte volna, előbb kettészakadt – radikális és mérsékelt szárnyra – majd még tovább osztódott.

Ugyanakkor a társadalmi elégedetlenség kirobbanását nem lehet csak és kizárólag az őszödi beszéd rovására írni. A 2006-os tavaszi országgyűlési választásokat megelőző antidemokratikus lépések – emlékezzünk csak egy beszédes esetre: az államháztartás valós adatait eltitkolták –, valamint a győztes MSZP kampányígéretei, majd az ezt követő, ezzel szöges ellentétben levő kormányzati intézkedések már előrevetítették a konfliktusos politizálás időszakát. Egy olyan konfliktusét, ahol a kormányzat áll szemben az egész társadalommal és annak érdekeivel, míg az ellenzék verbálisan támogatja ugyan a népet, ám valójában semmilyen segítséget sem nyújt a harmadik elszegényedési hullámnak kitett társadalmi rétegeknek, amelyek szép lassan az ország minden egyes adófizetőjét érintették volna. (Ahogyan aztán meg is történt.)

Amennyiben elfogadjuk, hogy a 2006-os esztendőben napvilágra került kormányfői hazudozás, illetve az ezt követő morális felháborodás játszott szerepet a „szélsőjobboldal” megerősödésében, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy mindezt a „forró ősz” előtti események idézték elő, melyért a csak és kizárólag a politikai elitet terheli a felelősség. Azonban ez a tézis is csak részben hordoz magában igazságot, hisz 2006 nyarán még semmi jele nem volt annak, hogy a Jobbik és a hazai hamis narratíva által jobboldalinak megjelölt erőktől valóban jobbra álló politikai és civil erők, szerveződések megerősödnének. A radikális, „széljobb” tábor egyik legfontosabb ünnepén, a hídfoglalás 2006-os évfordulóján a kemény magon kívül gyakorlatilag újabb erők, egyének nem vettek részt, mint ahogy a radikális oldal sem képviseltette magát jelentős számban a nyár folyamán a Kossuth téren megjelenő szakszervezetek által rendezett gyűléseken. Így aztán a Jobbik megerősödése nem köthető egyértelműen ezekhez az eseményláncolatokhoz, bár kétségtelen, hogy ezek nélkül ma nem beszélhetnénk úgy a nemzeti erő pártjáról mint harmadik erőről.

A társadalom jólétének köztársasági útja, a 2006-os esztendő eseményei, a parlamenti ellenzék (és az elit által az elmúlt húsz évben oly nagy büszkeséggel emlegetett demokratikus intézmények) tétlensége – mint gyengeségének bizonyítéka –, a kormányzat népellenes intézkedései mind-mind hozzájárultak a Jobbik erősödéséhez. A magyar lakosság pedig kénytelen volt szembesülni a demokrácia által felállított, az egyén által soha nem tapasztalt, az uralkodó értelmezési rendszer által megmagyarázhatatlan akadállyal: a demokrácia törvényei, rendszere, intézményei magát a fogalmat (és a rendszer haszonélvezőit) védik, nem azt, aki miatt és akikért létrejött.

Mivel a hazai hamis narratíva soha nem vázolta fel a laikus tömegek számára is közérthető formában, hogy a népuralom elve miből is áll, milyen példái vannak ennek szerte a világban és a posztkommunista országokban, így a magyar ember egyedül maradt azzal a gonddal, hogy értelmeznie kellett a következőket: azok az intézmények, az a rendszer, amelyet politikusaink mindeddig az ő érdekében „védelmeztek” a „szélsőségektől”, most épp őt támadja. Miközben védelmet csak és kizárólag a „szélsőjobboldal” intézményei nyújtottak neki (2006 őszén még csak a Nemzeti Jogvédő Alapítványt, valamint Morvai Krisztina és a jobbikos politikusok felszólalásait tekinthetjük ilyen védelemnek), vagy nyújtanak a mai napig (Magyar Gárda, Nemzeti Őrsereg, Betyársereg).

Ezt a demokráciánkban rejlő ellentmondást aztán az uralkodó szellemi elit nemhogy nem kívánta feloldani, hanem az átlagpolgár által helyesen levont következtetéseket igyekezett bűnös kategóriába sorolni, folyamatosan támadva a védelmet kínáló „szélsőjobboldali” intézményeket. Önmagában már ez a folyamat is elég lett volna a Jobbik erősödéséhez, ám véleményem szerint még ez sem rajzolja meg a teljes képet.
 
Politikai jobbratolódás

A P.C. elemzésében hivatkozik arra, hogy több felmérés is bizonyítja: a társadalom rétegeiben erőteljes jobbratolódás zajlik. Ismerve a felmérések és közvélemény hazánkban meghonosodott tendenciózus gyakorlatát, nyugodtan kételkedhetünk – ha nem is a hitelességében – de eme felmérés társadalmi mélységekbe valóságosan is lehatoló mivoltában. Nem véletlen, hogy hivatkozott elemzésünk is mindössze pár sorban intézi el ezen eredmények mivoltát.

A fiatalság jobbratolódása ténykérdés, ám ennek úgy generációs aspektusai – a rendszerváltáskor életteret vesztett generációk mára felnőtté vált gyerekei, valamint a Ratkó-korszak mai harmincasai számára megváltozott világ és az elit általi cserbenhagyásuk a legfőbb indoka – és gerjesztője – ennek a politikai változásnak. Bár a rendszerváltás óta felcseperedett generációk története külön tanulmány/tanulmányokat érdemelne meg, jelen esetben elégedjünk meg annyival: az újkori Magyar Köztársaság gazdaságfilozófiája és úgy általában az egész politikai irányítás generációk – javarészt fiatalok – egész sorát tette tönkre vagy szabott korlátokat életterük kibontakoztatása elé.

Mivel a kommunizmus felé az ő szemükben – ismerve a hazai diktatórikus előzményeket – már nem volt visszaút, előbb ösztönszerűen, majd eszmei vonalon is a rendpárti, jobboldali ideológiák felé indultak el. A morális kérdéseiket – „ugyanazok irányítanak, mint a kommunizmusban, mi történik itt? ” – rendre válasz nélkül hagyta a politikai elit, a MIÉP öregjei köré tömörülő – intelligens, tehetséges és fiatal – gondolkodók pedig kénytelenek voltak jó néhány csalódást átélni, legfőképp a fenti kérdésre adott válaszok ürességét. Nem beszélve arról, hogy a MIÉP a maga elavult nyelvezetével és nosztalgiázásra alapozó eszmerendszerével amúgy is képtelen lett volna hosszabb távon maga mellett tartani ezt a fiatal réteget.

Csupán idő kérdése volt, hogy ez az eddig mellőzött generáció mikor jelenik meg olyan politikai erőként Magyarországon, amelyik – élettapasztalatából és életkörülményeiből adódóan, valamint a szülői példákat látva jogosan – megkérdőjelezi a rendszerváltoztatás hitelességét, eredményességét, s ezáltal közvetve ugyan, de az újkori Magyar Köztársaság működési rendszerének a helyességét is. Példák tucatjait lehetne felsorolni olyan problematikákból, melyek már a MIÉP-es korszakban is foglalkoztatták ezt a generációt, de most elégedjünk eggyel, a mindannyiunkat mélyen érintő magyar gazdasági válsággal.

Hazánk eladósodásának, külföldiek általi felvásárolásának problematikája már a kilencvenes évek közepe óta ismert és beszélt téma az épp csak formálódó „szélsőjobboldalon”. A „kimentek a tankok, bejöttek a bankok” jelenség helyességének a megkérdőjelezését azonban az elit ellenérzéssel, sőt, mondhatjuk, hogy kifejezetten ellenségesen kezelte. A szociális érzékenységet sutba dobó köztársasági intézkedések miértjére azonban már ez a generáció adott választ: „a multiknak és a külföldieknek kell fizetnünk, azért az adósságért, melyet nem ránk költenek”. S bár az elit ezt a verziót csípőből utasította el, gyűlöletbeszédet és antiszemitizmust is kiáltva, ma már bátran mondhatjuk, igazuk/igazunk volt. A politikai elit még csak most jutott oda, hogy ezt el- és felismeri (lásd ezt - az állami számvevőszék elnöke is már arról értekezik, hogy örökre eladósodtunk), a társadalom szélesebb rétegei viszont tudják: ezt már valaki megjósolta: igen, a mellőzött, összeesküvés-elméletgyártónak kikiáltott, amatőrnek csúfolt generáció és a szélsőjobboldal.

Talán ez az egy példa is elég ahhoz, hogy bizonyítsuk: a szélsőjobboldalnak nevezett tábor évekkel előzte meg a politikai elitet a jövőre vonatkozó helyzetértékelés terén – ám a sorozatos ellenlökések miatt sajnos nem jutott neki lehetőség arra, hogy ebből az áldatlan helyzetből kivezető út eszközeit megragadja, intézményeit megalkossa. Ma azonban, a Jobbikban tömörülő, a fentiekben elemzett generáció a legjobb úton jár afelé, hogy ez a hiányosságot pótolja. A gazdasági példa már csak azért is releváns, mert – a kultúrát leszámítva – a politikai elit már csak itt tudhat (még) teljes uralmat magáénak a közbeszéd terén, abban bízva, hogy ha a Jobbikot szélsőségesnek festi le, valamint az elmúlt húsz év gyakorlatától eltérően, a problémakezelést illetően nem a teljes szőnyeg alá seprés elve, hanem az igazságmagvak elszórása mentén cselekszik, akkor elejét veheti annak, hogy ezen a téren is elveszítse egyeduralmát.

Ezért van az, hogy elemzők sora okolja a gazdasági válságot a „szélsőjobboldal” megerősödéséért, azt a képzetet keltve, hogy ebből következően az említett tábor válaszai csakis indulati, nem átgondolt és előzményeket nem ismerő fejekből fakad - mivel a "szélsőjobboldalt" alkotó magyarok csakis ilyenek lehetnek. Mint a fentiekből láthattuk, nem csak és kizárólag a gazdasági válság az okozója e jelenségnek, hanem egy komplex, az elmúlt húsz év teljesen hamis narratívájának a nyilvánvaló zsákutcája a legfőbb kiváltó oka. Ennek beismerése azonban egyet jelentene a rendszerváltás értékeinek hamis premisszáinak a felfedésével, ami könnyen az elit bukását – és a felelősségre vonását – vonhatja maga után.

Ez ma egyetlenegy parlamenti pártnak sem az érdeke, így nem véletlen, hogy pont a jobboldalinak nevezett – és retorikájában is ezt a látszatot erősítő – Fidesz támadja a legelszántabban a Jobbikot. A játszma lényege, hogy a hasonló eszmerendszert magáénak hazudó bűnös elit egy része a jogos igazságtétel elkerülésére játszik azáltal, hogy az általuk nem ellenőrzött Jobbik elől elvegyék a levegőt.

Talán ez az egyik olyan kitétel, amelyről megállapíthatjuk, hogy kizárólag a „szélsőjobboldal” eredménye. Mind az igény megteremtése, mind annak a kiszolgálása a mi dicsőségünk. A drogpártiság elleni fellépések, a buzik nyílt fajtalankodása Budapest utcáin, az erkölcs általános hazai válsága járult hozzá, hogy automatikusan megszülessen az ellenigény, vagy, ha úgy tetszik, az ellenkultúra. Az uralkodó szellemi elit által bűntelennek vélt aktusok terjesztése – drog, azonos neműek közötti szexuális viszony propagálása, a gondolkodásról való irányított leszoktatása a fiataloknak – törvényszerűen sodorta egymás mellé az ettől undorodó, ezt elfogadni nem hajlandó fiatalokat.

A 90-es évek elején feltűnő aktív és erős szkinhed mozgalom „Becsületem a hűség” jelszavával már megalapozta a későbbiekben születő erkölcsi ellenállás törvényét. Logikus lépés volt, hogy az erkölcsi fertőben részt venni nem kívánó fiatalok a rendpárti és jobboldali elvek, valamint a keresztény vallás felé fordultak. Ilyen téren vitathatatlan érdemei vannak a hazai szkinhed mozgalomnak, ne feledjük: ők az elsők, akik az akkor népszerű és demokratikus Göncz Árpádot kifütyülik. Gyakorlatilag a teljes társadalom fordul ekkor ellenük, ám a felcseperedő fiatalok pár év múlva döbbenten tapasztalják: Árpi bácsi, a jóságos demokrata nemcsak tűri, hanem támogatja is a kormányon levő balliberális oldal életellenes intézkedéseit. Ebből fakadóan értelemszerűen fordulnak azok felé, akik mindezt már pár évvel korábban – a füttykoncert tényével – megjósolták. Ebben a közegben aztán megértésre találnak, és további felvilágosítást nyernek hazánk sanyarú helyzetével kapcsolatosan.

Retorikájukat tekintve ugyan bírálhatók az ekkori szélsőjobbos mozgalmárok és követőik, ám azt fiatalok tömegei kénytelenek elismerni: a lényeget tekintve igazuk van. Innen már csak egy lépés a folyamatos szellemi fejlődés és az ellenállás, a politikai erő megszervezése. Adott tehát egyfelől az elit által tudatosan irányított erkölcsi rombolás, másfelől pedig az ezt elutasító, ebben a fertőben magát jól érezni nem hajlandó társadalmi szegmens. Az elit nem hagy, és nem mutat számukra alternatívát, így a tekintélyelvűség és rendpártiság népszerűsége az egekbe emelkedik. Tegyük hozzá így utólag: jó, hogy így alakult. Amennyiben az akkor még tájékozatlanul tébláboló fiatalok számára a rendszer nyújt alternatívát, akkor megjósolható, hogy az őszödi beszédet is tapssal fogadta volna a társadalom ezen része. A rendpártiság népszerűségének emelkedéséhez az is hozzájárult, hogy a demokratikus intézmények szemmel láthatóan nem tudtak mit kezdeni a kilencvenes évek robbantásos merényleteivel.
 
Társadalmi bizalomhiány
 
A fentiekből már láthatták: nem véletlen, hogy egyfajta krónikus társadalmi bizalomhiány alakult ki a magyar lakosságban. Ezt a krónikus betegséget azonban az elit maximum a tüneti szinten próbálta meg kezelni, 2006 őszétől fogva pedig még így sem. Gyakorlatilag magukra hagyta az embereket a gondjaikkal, bizalmatlanságukkal együtt. S ők hova fordulhattak? Először is oda, ahol végre igazat és valódit beszéltek. A Jobbikhoz, illetve különböző „szélsőjobboldali” szervezetekhez. Láss csodát: választ kaptak problémáikra, és függetlenül attól, hogy az általuk felkeresett politikai tábor jelenleg egy parlamenten kívüli erő, képes volt eredményesen is cselekedni a magyar emberek érdekében.

A Magyar Gárda sikerein túl, óriási bűn a politikai elit részéről, hogy képtelen eme szervezet hasznosságát be- és felismerni, s ez a jelenség ismét csak azt a következtetést indukálja a társadalom döntő többségében, hogy a Gárda által megfékezni próbált cigánybűnözés felülről irányított, a politikai elit érdekét szolgáló bűncselekmény-sorozat, mely konkrétan a magyar emberek ellen irányul. Ez csak egy pont ahhoz, hogy még mélyebbre süllyedjen a társadalomnak a demokratikus intézményekbe vetett bizalma, ám a rendőrség tétlensége, bűnözőpártisága, valamint az a tény, hogy minden egyes esetben a polgárok védelmében fellépő Gárdát inzultálja az egyenruhás testület, olyan mélységekbe vetette a társadalmi bizalmat, ahonnan az említett demokratikus intézmények (főleg a rendőrség, de ide sorolható az elvileg független bíróság, ügyészség, parlament, a köztársasági elnök intézménye, a politikai pártok, gyakorlatilag az egész rendszer) már nem támadhatnak fel egy egyszerű megreformálás útján – mely jelen helyzetben méltán nevezhető átfestésnek –, hanem csakis a teljes rendszerváltás, és ennélfogva intézményváltás lehet az egyetlen kivezető út.

A folyamat kezdetén az elitnek még lehetősége lett volna, hogy ezen társadalmi vágyak, igények élére állva magát is megpróbálja menteni: jóléti intézkedések, közbiztonságot garantáló lépések és bizonyos, számukra nem túl kényelmetlen morális kérdések megválaszolásával akár elejét is vehették volna a társadalom változás iránti igényeinek ily mértékű kibontakozásának, ám a bolsevizmus szellemi örököseihez hűen a diktatórikus eszközök bevetése, s a lázadás csírájában történő elfojtása mellett tették le voksukat.

A Fidesz a maga részéről nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy itt már többről van szó, mint hogy egy kormánnyal szembeni elégedetlenség zajlik a mélyben, hanem előbb a rendszer egészének a korrigálása iránti vágy, majd a rendszer teljes lecserélése lett a meghatározó célkitűzés. Abban a tudatban, hogy a magyar embereknek csak a Gyurcsány-kormánnyal van különösebb bajuk, tétlenül szemlélte, ahogy a demokratikus köntösbe bújt kommunista diktatúra kidühöngi magát a pesti utcákon, sőt, időnként – csatlakozva a tévéostromban résztvevőket lehuligánozó kórushoz például – maga is rásegített arra, hogy Gergényi nyugodtan leverje a lázadást. (A minél rosszabb a kormánynak - és a népnek - annál jobb - több szavazat - nekünk elve alapján.)

Jó kérdés, hogy mikor, ám az ma már világosan látható, hogy a Fidesz vezérkara is kénytelen volt rádöbbenni a Jobbik-jelenség mögött meghúzódó valós társadalmi igényre, s, tanulva a kommunisták hibáiból, megpróbál úgy feltűnni, mint a népi igény jogos megtestesítése és egyedüli lehetséges végrehajtója. Tegyük hozzá: köszönhetően részben a nemzeti radikális oldal elmúlt években kiépült médiahálózatának, egyre kevesebb sikerrel, ám ez nem azt jelenti, hogy a Fidesz-féle „ha nem tudjuk megakadályozni, álljunk az élére” elv ne hordozna magában veszélyeket a Jobbikra – és mint a fentiekből láthattuk, a mögötte meghúzódó valós társadalmi igények megvalósulására – nézve.

Ha valaki független és objektív, a magyar nemzet érdekét szem előtt tartó gondolkodó, akkor véleményem szerint egyet kell, hogy értsen következtetésemmel: jelenleg a Fidesz jelenti a legnagyobb veszélyt arra nézve, hogy az ilyen érzelmi és értelmi mélységben 1956 óta először jelentkező megtisztulás és gyarapodás iránti össznépi vágyakozás, igény és érdek kisiklódjon. Mint azt fentebb már ismertettük, a hazai politikai elit, melynek a Fidesz is része, aktívan közreműködött abban, hogy ide jutott hazánk, ám ez csak a kisebbik gond.

A Fidesz politikusai 2006 őszén nem ismerték fel, hogy itt már nem csak egy pártversengésről van szó, sőt, miután – véleményem szerint közvetlen az EP-választások előtt és utáni időszakban – felismerték, hogy a Jobbik-jelenség mögött igenis mély társadalmi igazságok és valóságok húzódnak meg, akkor sem próbálkoztak a magyarországi helyzet teljes átértelmezésének a segítségével valódi lépéseket megtenni a kiút felé, hanem minden eszközzel megpróbálták, és próbálják a mai napig, csak és kizárólag saját pártjuk javára fordítani a helyzetet. Ez a jelenség önmagában elég, hogy elhiggyük és megértsük: a Fidesz semmilyen formában nem alkalmas hazánk problémáinak megoldására. Értelmezési keretei szűkek a társadalmi valóság megértéséhez, pártvakságuk pedig meggátolja őket abban, hogy a valóban szükséges intézkedéseket – abban a formában és azzal a tartalommal, ahogy azt a társadalom igényli – meghozzák.

Talán a P.C. ezen alcíme mutatja a legjobban elemzésük tendenciózus mivoltát. Az ellenséges viszonyulás az ő értelmezésükben mint a szélsőjobb egyik alappillére, a Jobbik politikájának meghatározó akcióeleme és nem reakciója lenne. A pro-gondolkodás helyett a kontra jellemzi őket az elit által irányított politikai műhely szerint. Mi sem áll ennél távolabb a valóságtól.

A kontra szerepe a Jobbik és úgy általában a szélsőjobboldal retorikájában sosem öncélú, nem akcióként, hanem bizonyos társadalmi folyamatok reagálásaként jelenik meg. Ilyen például a cigányellenesség, amely nem rasszizmus, hanem annak a társadalmi valóságnak a leképezése, miszerint a cigányok többsége bűnöző és ezen tevékenységét a magyarok kárára fejti ki. Minél inkább igyekszik a politikai elit ezt a valóságot leárnyékolni, annál erősebben jelentkezik a cigány bűnözésre való genetikai hajlama, mint társadalmi narratíva. A leárnyékolás ugyanakkor nagymértékben segíti a rendszer iránti bizalmatlanság mélyítését, hisz az uralkodó elbeszélésmód szerint a cigánybűnözés még csak nem is létezik. Magyarán: a társadalom többsége által nem előítéletből fakadó, hanem személyes tapasztalatok, azaz utóítéletből következő vélemények megbélyegzésével, a közbeszédből való kiszorításukkal, az elit ismét csak rátesz egy nagy lapáttal a káosz további fenntartására, s ezzel együtt akaratlanul is Jobbik hitelességét erősíti.

Mivel egy minimum két évtizedes társadalmi jelenségről és problémáról beszélünk, a társadalom aztán saját maga teremti meg azt a narratívát, melyben ő is helyet kap, úgy, ahogy az a valóságban is van: mint szenvedő alany. Azonban bátran kijelenthetjük: ellenséges viszonyulásról beszélni a Jobbik esetében nem több, mint egy szánalmas politikai kampány része, amely teljes mértékben elrugaszkodott a valóságtól.

A gazdasági válság nem súlyosbította a zsidók, illetve a cigányok elleni előítéleteket hazánkban, hiába akarja a P. C. elemzése ebbe az irányba tolni a közgondolkodást. A hazai cigány- és zsidókérdés szintúgy a hosszú évek alatt szőnyeg alá söpört meg nem válaszolt kérdések, dilemmák és egyoldalú álláspont következményei, amit a mai napig nem hajlandó tudomásul venni az országunkat irányító politikai elit. Beszédes az is, hogy míg a cigányok bűnözői életmódjára vonatkozóan csak-csak hajlandó beismeréseket tenni a hatalom, addig a zsidók problematikája tabu. De erről majd később… 

„A jelenleg a Jobbik által integrált – de hagyományosan heterogén – szélsőjobboldal 2006-ban kezdődött újjászerveződése óta egyértelműen önálló politikai tényezőnek tekinthető” – ismeri el a Political Capital, majd hozzáteszi, ellentmondva a rendszer egyes szereplőinek, hogy: „a szélsőjobboldal megerősödése tehát nem egyik vagy másik parlamenti párt érdeke, és a Jobbik sem a parlamenti pártok „kreálmánya””. Nagyjából ennyi, ami igaz és valóságos meglátás a P.C. elemzésében, és három tényezőt emel ki, amelyek a Jobbik „kínálati” programjában szerepelnek és amelyek sikeréhez döntő mértékben járultak hozzá. Idézem őket, majd kommentálom:

1.„A párt eszmerendszerének és retorikájának szimbolikus ereje. Ez egy sor esemény, ünnep, hagyomány, valamint jelkép – így például az árpád-sáv vagy a Nagy-Magyarország motívum – kisajátításában és népszerűvé tételében is megmutatkozott. A mérsékelt politikai szereplők pedig egyre tehetetlenebbnek látszanak ezen a téren. A hazai baloldali és liberális oldal által használt racionális-pragmatista politikai nyelv régóta versenyképtelen a szimbolikus politikai színtéren. Újdonság azonban, hogy ebben a vonatkozásban a jobboldal is egyre gyengébbnek tűnik a szélsőjobboldalhoz képest.” Ebben kétségtelenül van igazság. Azonban a fogalmi meghatározás talán pontosabb lenne, ha a „kisajátítás” és „népszerűvé tétel” helyett azt mondanánk: a Jobbik az említett szimbólumokat, eseményeket, ünnepeket tartalommal töltötte meg, egyáltalán, felvállalta.

2. „A szélsőjobboldali tábor pártpolitikával szembeállított „civil” önszerveződésének hatékony kiaknázása. A szélsőjobboldal 2006 ősze óta Magyarország legdinamikusabb, önszerveződő politikai közössége. A Jobbik az elmúlt három évben hatékonyan csatornázta be ennek a közösségnek a jelentős részét, és teremtette meg a maga alternatív nyilvánosságát, így ma a parlamenti pártokénál aktívabb társadalmi hátországot tudhat magáénak." Ugyancsak igaz ténymegállapítás, mint azt fentebb is kifejtettem, az elmúlt húsz év civil kontrolljának hiányát is a Jobbik és a „szélsőjobboldal” volt kénytelen pótolni, pedig ez a demokratikus és haladó erők feladata lett volna, már a rendszerváltás idején.

3. „A romakérdés témájának kisajátítása, annak előítéletekre alapozott rendészeti problémává degradálása. Ennek a törekvésnek az eredményességét jól jelzi a „cigánybűnözés” kifejezés közbeszédben való meghonosodása." Aprócska, de lényeges tévedés: a Jobbik nem az előítéletekre, hanem egy társadalmi valóságra, azaz utóítéletre alapozva vette fel retorikájába a cigánybűnözés kifejezést, s a cigányokkal – és úgy általában a bűnözőkkel szembeni – fellépés így lett egy jogos társadalmi igény megválaszolásaként a Jobbik programjának egyik sarokköve.

A továbbiakban a Political Capital elemzése nem megy túl az eddig ismert polkorrekt közbeszéd keretein, a médiát és a parlamenti politizálást, a Magyar Gárdát és a magyar népben meglévő örökös rasszizmust téve felelőssé a Jobbik és úgy általában a „szélsőjobboldal” megerősödéséért, ezért a tanulmány ezen részével már nem szükséges foglalkoznunk, inkább megpróbálom a Jobbikot, és úgy általában a „szélsőjobboldal” ellen az uralkodó hamis narratíva által leggyakrabban hangoztatott vád, az idegellenesség vádját körüljárni, majd korunk „szélsőjobboldalának” fogalmi és osztályrajzi meghatározását körülírni.  

A vád, melyet a balliberális érdekszféra sajátított ki magának a jól felfogott érdekei mentén, az elmúlt húsz évben tulajdonképp mindenre rá lett húzva, ami egy kicsit is eltért az uralkodó szellemi irányzattól, megpróbálta annak hibáira felhívni a figyelmet. Ha az államadósság elengedésére, illetve annak átütemezésének a szükségességére hívta fel a figyelmet egy közgazdász, azaz egy szakember, akkor idegen- és haladásellenesnek számított, piacellenesnek. Ha a kínai bevándorlás, és e jelenség nyomában logikusan fellépő hazai textilipar csődje került szóba, akkor rasszizmust kiáltott az elit, lesöpörve az asztalról a józan paraszti észre alapozott aggodalmakat.

Mindezek ellenére mégis ezek az aggodalmak váltak valóssággá, nem beszélve arról, hogy a honi közbeszéd, a bankok hatalmának túlburjánzására felhívó hangokat kapásból leantiszemitázta. Ezzel egyébként burkoltan beismerte, hogy a bankok többsége zsidó kézben van, így most ámulva nézi, hogy mikor a bankok csődjének nevezett világgazdasági válság felszínre hozta a Magyarország által húsz éve folytatott hibás gazdaságpolitikájának eredményeit, többek közt a bankok elképesztő nagyságrendű nyereségét, a köznép hangulata egyből a zsidók ellen fordult. Holott hazánkban a gazdasági vonzata ennek az idegenellenességnek és antiszemitizmusnak elhanyagolható mértékű. 

Magyarországon tulajdonképp nincs zsidókérdés. Meglepő kijelentés, de igaz. A mai magyar „szélsőjobboldal” NEM született gyűlölködőkből áll, a Jobbik vidéki szavazói között számon tartott idős paraszt bácsika vélhetően zsidót sem látott életében, nemhogy antiszemita lenne. A probléma lényege itt, mint mindenütt, a rendszerváltoztatás hamis premisszáiban és annak hamis mivoltában keresendő. Magyarországon a rendszerváltoztatás nem volt egy olyan katartikus történelmi pillanat, mint azt a lengyelországi Szolidaritás erkölcsi fölénye és tántoríthatatlan ellenállása biztosította, vagy mint Romániában a véres forradalom, vagy a németeknél a Fal leomlása.

Nálunk mindez egy szürke, jellegtelen, a nép által alig ismert ellenzéki szereplőkkel, és ugyancsak a nép által megutált és megunt, ismert kommunista szereplőkkel zajlott egy elhúzódó tárgyalássorozat keretén belül, ahol sem a célok, sem a módozatok nem lettek az adófizetők orrára kötve. Már ez önmagában is okot ad arra, hogy kételkedjünk demokráciánk igazságosságában és a rendszer demokratikus mivoltában, hisz’ egy sajátos, mondhatni hungarikumként, úgy mentünk át a népfelség elvén alapuló demokratikus rendszerbe, hogy erről az egész folyamatról a népet nemhogy nem kérdezték meg, hanem az átállás mibenlétéről sem tájékoztatták. Nem alakult ki, mert nem volt ahogyan kialakuljon, egy általánosan elfogadott norma, amely lehetővé tette volna, hogy a nemzetet érintő kérdésekben kialakuljon egy bizonyos össznépi konszenzus. Egy olyan hallgatólagos és íratlan szabályhalmazra gondolok, mely egyfajta társadalmi szerződés keretén belül meghatározta volna az irányító – és nem az uralkodó – elit kapcsolatát elsősorban az adófizetőkkel, másodsorban az egész nemzettel. 

A zsidókérdés újkori problematikája – és nem az igazi, zsidók és muzulmánok ellen egyaránt irányuló, véleményem szerint nagyon is egészséges védőreakcióként működő antiszemitizmusról beszélek – nagyjából innen eredeztethető. Az átlagpolgár, aki még talán örvendett is a rendszerváltoztatásnak, hamarosan kénytelen volt szembesülni azzal, hogy mindez tulajdonképp egy nagy hazugsághalmazzal való együttélést jelenti. Egy diktatúrából a szabadnak nevezett rendszerbe való átmenet során, egy átlagpolgár morális és erkölcsi értékrendjéből fakadóan elképzelhetetlen, hogy ne legyen felelősségre vonás. Annál is inkább így kellett volna ez legyen egy magyar ember fejében, hisz 1956 során mi mentünk neki először a legkeményebben a vörös falnak. Ennélfogva Kádár és körének a felelősségre vonásával, valamint független kutatóintézetek megalapításával, már 1990-ben el kellett volna kezdeni a Kádár-rezsim (és nem rendszer) előtti, Rákosi neve által fémjelzett diktatúra bűneinek feltárását is. A hazai kommunista bűnök feltárásában pedig a Tanácsköztársaság rémtetteinek a feltárásáig kellett volna elmenni. És itt kezdődnek a bajok.

Miközben mindez jogos igényként merül fel az új rendszer hajnalán a szellemileg független, antikommunista értelmiség részéről, az első szabadon választott kormány elszalasztja, vagy inkább szándékosan elkerüli ennek az össznépi morális megtisztulásnak a lehetőségét. Mindeközben már rögtön az új demokrácia első éveiben megkezdődik a magyarságnak, mint bűnös népnek a közbeszédbe való beiktatása, a zsidók második világháborús „szenvedésének” a (túl)hangsúlyozása. A kommunizmus bűnei továbbra is feltáratlanok maradnak, a helyzetet pedig rengeteg tényező sodorja aztán a zsidókkal szemben fellépő jogos ellenérzések irányába:

 - először is: az első szabadon választott parlament, a Fidesz akkori hathatós segítségével nem kárpótolja a kommunizmus során elkobozott földek tulajdonosait, az egész igazságtételként beharangozott kárpótlási rendszer egy tragikomikus piramisjáték köntösét ölti magára. A zsidók viszont már ekkor megjelennek a második világháborúban a magyarok miatt, általuk elszenvedett „kínok” kárpótlásáért. A leszegényedés lejtőjén meginduló, éppen csak alakulófélben levő magyar adófizetők pedig ekkor fordulnak a zsidókkal szembe – érzelmi szinten. Mindez azonban még korrigálható lett volna a későbbiekben, ha a második magyar kormány, tanulva elődje hibájából, és feltételezve azt, hogy mint magyar állampolgárok által választott legfőbb törvényalkalmazói testület korrigálja a rendszer ezen óriási hibáját. Mint tudjuk: nem ez történt.
 
- másodsorban: miközben a közbeszéd teljesen szalonképtelenné tette a magyarság kommunizmus előtti vezetőit (pl. Horthy Miklós, nem beszélve Szálasi Ferencről s az általa elgondolt hungarizmus narratívából történő kiiktatásáról), a kommunista vezetőket nem vonták felelősségre, sőt, még csak a látszata sem történt meg ennek, legalább a második vagy harmadik sorban levő ávós és pártkatonákat bíróság elé állíthatták volna. Továbbá a kommunizmus bűneinek feltárásának elmaradásával a nép magára maradt egy kérdéssel. Miért védik a zsidókat? – kérdezték százezrek és joggal. Hiszen Kun Béla Tanácsköztársasága, akárcsak Rákosi rémuralma ezer szállal volt köthető a zsidókhoz, ám erről a jelenségről és ezekről a személyekről nem indult meg közvita, soha nem lettek a nagyközönség előtt bemutatva ezen időszak borzalmai. A helyzetet súlyosbította, hogy sorra derültek ki olyan, magukat demokratának nevező parlamenti képviselőkről, akik zsidók, hogy szüleik aktív részesei voltak az 1956-os forradalmat követő megtorlásoknak, illetve még ennél is korábban, már a Rákosi-rezsim alatt is részt vettek a kommunista megtorló gépezet működtetésében, vagy annak irányításában. Ma pedig a hazánkat csődbe kergető Gyurcsány Ferencről tudjuk – és vagyunk kénytelenek elviselni, hogy az országunkat uraló elit tagja lehet –, hogy apósa révén, szintén ezer szállal kötődik a kommunista diktatúra megtorló gépezetéhez. Apósa az az Apró (Klein) Antal, aki az 1956. október 25-i Kossuth téri tömegmészárlás vezetője, és a szabadságharc utáni megtorlások levezénylője volt, zsidó, unokája, Dobrev Klára pedig az ex-kormányfő zsidóságára büszke felesége.

A fenti két tényező, megtoldva azzal, hogy magukat zsidónak nevező, és általában nem a hazánk szenvedő rétegéhez tartozó egyének, az elmúlt húsz évben gyakorlatilag minden szinten és minden lehetséges eszközzel mocskolták országunkat, és nemzetünket, annak történelmét, szokásait, ereklyéit és szimbólumait, egyenesen vezetett oda, hogy ma, a magyar nép többsége finoman fogalmazva nem szereti a zsidókat. Azonban részben gyávaság, részben pedig igazságtalan a zsidók részéről az a vád, hogy ez a hatalmas, zsidókkal nem szimpatizáló tábor antiszemita lenne. Bár a Jobbikon kívül eső szélsőjobboldali térben vannak antiszemiták, a magyar nép többsége nem ebből az okból fordult szembe a zsidókkal, hanem sokkal inkább az elmaradt igazságtétel, és a kommunista bűnök feltárásának elmaradása miatt. Amiatt, hogy olyan magyarellenes kommunista vezetők, mint Rákosi-Rosenfeld, Kun-Kohn Béla, Szamuely-Sámueli Tibor, Apró-Klein Antal, Péter Gábor (Eisenberger Auspitz Benjámin) miatt, akik egyébként zsidó származásúak, a hazai zsidóság soha bocsánatot nem kért, őmiattuk érzett szégyenét soha ki nem mutatta, s tevékenységük feltárására indított bármilyen kezdeményezést támadásként, s mint ilyen antiszemita jelenségként értékelt.

A magyar nép többsége pedig nem volt hajlandó lemondani az igazságtétel iránt érzett igényéről, és inkább vállalta az antiszemitizmus negatív bélyegét. Az egész eseménysorozat húszéves történetét, annak minden jellemzőivel együtt, jól mutatja a Hollán-emléktábla körüli zsidó médiahisztéria, mely egész odáig volt hajlandó elmenni, hogy a Tanácsköztársaság áldozatainak emlékére, magánköltségen állíttatott gyönyörű alkotást idegen – vélhetően soha meg nem kerülő – kezek tönkretették.

Ha létezik olyan magyar zsidó, aki képes saját népének lelkébe látni, ugyanakkor érez valami szeretetet hazánk és magyar nép iránt, akkor kénytelen beismerni: a zsidóságot bizony sok bűn terheli, amit főleg a kommunizmus alatt a magyarok rovására követtek el. Azonban nem mi, nem a magyar jobbikosok és szélsőjobboldaliak vagyunk a hibásak, ha tekintve az elmúlt húsz év zsidó őszinteségi rohamának a hiányát azt mondjuk: minden zsidó egyforma… Egy normális országban nagyjából tíz perc alatt túl lehetne jutni a zsidókérdés problematikájának nehezebb részén egy egyszerű zsidó beismeréssel és bocsánatkéréssel, ezek után pedig már bármiről lehetne beszélni. Félő azonban, hogy a zsidók őszinte vallomásának késedelme vagy elmaradása miatt a közhangulat olyan fordulatot vesz, ahonnan nincs már visszaút számukra.  
 
A cigánykérdés problematikája

Integrálni, tolerálni. Ez a két legfontosabb azon jelszavak körül, mely az elit politikáját jellemezték az elmúlt húsz évben. A Kádár-rezsim munkára kényszerítő körülményeinek megszűnése után a hazai cigányság egy légüres térbe került. Az elmúlt évszázadok alatt kiművelt vezetők, értelmiségi réteg kitermelésére képtelen, a munkaerőpiacon a szaktudás igényének megjelenésével párhuzamosan rohamosan leszegényedő cigányság, amely ennyi idő után sem volt képes eltanulni bizonyos alapvető civilizációs normákat, olcsó és nagyszámú szavazóbázissá degradálódott a honi elit szemében. A demokratikus köztársaság erősödésével ugyan lettek, pontosabban adtak nekik, vezetőket, ám azok finoman is fogalmazva nem álltak a szellemi és vezetői képességek magaslatán. Ugyanakkor szomorúan kell megállapítanunk azt a tényt, hogy az ország minden rétegét és minden nemzetiségét egyaránt sújtó leszegényedést elindító hatalmi intézkedések során megjelenő társadalmi ellenállásban a hazai cigányság szervezett formában soha nem vett részt. 

Megállapítható hát, hogy a cigányság saját magát gettósította el, s nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is. A hazai közbeszédben a cigányság előbb roma kisebbségként, majd külön kasztként jelent meg, amelyre külön szabályok, törvények vonatkoznak. Így a magyar ember is könnyen úgy érezte, hogy neki semmi köze a cigány szomszédjához. Hisz míg a magyar ember ma is munkaközvetítőbe jár, addig a cigány szomszédja a cigány önkormányzatokon keresztül az államkasszához járul a segélyért. Tekintsük csak át az elmúlt húsz év néhány fontosabb, az egész magyar társadalmat érintő kérdéseit, és azokra adott – vagy inkább nem adott – cigány reakciókat:

 - Rögtön az első  szabadon választott kormány idején, amikor a frissen és felülről irányítva alakuló demokratikus köztársaság az első  komolyabb válságát éli át (taxisblokád), a cigányság néma marad. Nem áll egyik politikai oldal mellé sem, tudatlan és érdektelen. Ezt ismeri fel idejekorán a balliberális tábor. A kulcsszó: érdektelen. Így aztán az SZDSZ irányításával az MSZP hamar érdekké teszi a cigányok számára a balliberális tábor kormányzati pozícióba kerülését – és ennél fogva az általa alkalmazott cigányság-narratíva: beilleszkedés, tolerancia, segély irányadóvá válását –, aminek a helyességét a cigányság aztán soha mélyebben nem firtatja.

 - Bokros-csomag: talán ez jellemzi a legjobban a cigányság magyar társadalom iránti passzivitását. A leszegényedési hullámot elindító életellenes intézkedéseket társadalmi megmozdulások, ellentüntetések kísérik. A cigányság, szervezett formában ezeken nem vesz részt, holott a segélyek megkurtítása őket érinti a legjobban.

 - Orbán-kormány: kétségtelen: a rendszerváltoztatás utáni kormányok leginkább emberbarát változata idején – amely azért a szükségesnél jóval alacsonyabb életszínvonal-emelkedést engedett meg az alattvalóknak – a felemelkedésükre biztosított lehetőségeket kihagyva a kormány, ám valójában Magyarország elleni balliberális, és vélhetően külföldi titkosszolgálatok érdekében álló lejárató kampány részeseivé válnak. A honi „rasszizmus” miatt Nyugatra menekülő cigányokat befogadó francia kormányfőt a balliberális tábor értelmiségi árulói levélben üdvözlik, ami az újkori magyar demokráciánkban előforduló számos hazaárulás egyik csúcsteljesítménye. Nem sokkal utána kiderül, hogy a cigányok valójában egy bűncselekmény felelősségre vonása elől menekültek el. A cigányok viszont soha nem kértek nyilvánosan bocsánatot ezért.  

- 2006 ősze: a magyar társadalom a legmélyebb válságát éli át, a cigányság ismét néma marad. Nem tudunk olyanról, hogy, a parlamenti díszcigányokat leszámítva, valaki is felemelte volna a szavát a kormányzati csalások ellen a cigányság soraiból. A forró ősz kezdete után nem sokkal viszont az egész országot megdöbbentő lincselés történik Olaszliszkán. Szögi Lajos, köztiszteletben álló tanárt több tucatnyi cigány agyonveri a saját lányainak szeme láttára. Az eset óriási felháborodást kelt, a cigány vezetők nem győznek mentegetőzni, hogy nem tehető felelőssé a cigányság egésze a bűneset miatt. Érdekes jelenség: bocsánatot az áldozat hozzátartozóitól és a magyaroktól ekkor sem kér senki! A felelősség elmosása ipari méreteket ölt a hamis narratíva mentén gondolkodó médiában, érződik: a cigányok félnek egy viszontreakciótól.

Azonban ez elmarad, s ezzel együtt a politikailag és gazdaságilag a káosz szélére sodródott országban megnyílik Pandóra szelencéje: alig három év múlva, azaz napjainkban véres realitássá – azaz társadalmi valósággá – válik az, hogy a cigányok miatt egy ország él rettegésben. A cigányok által elkövetett szörnyű és kevésbé szörnyű bűncselekmények száma elképesztő magasságokba ugrik, és akkor még csak a „szélsőjobboldali” média által feltárt és közismert tényekről beszélünk, ám sejthető, ennél jóval súlyosabb és több bűncselekmény történik meg nap mint nap a társadalom mélyebb rétegeiben. Az elit reakcióját fentebb már ismertettük, most tegyük hozzá. A cigányság vezetői ugyancsak az elit hibás narratívája felől közelítik meg a kérdést, így önkéntelenül is – vagy talán szándékosan? – táptalajt adva a további bűncselekményeknek. A cigány vezetők, de még a csekély létszámú cigány értelmiségiek közül is alig egy páran veszik a bátorságot és fogalmaznak meg olyan gondolatokat, melyek a cigányság bűnrészességét is felvetik. Összességében azonban sehova nem vezetnek ezek a verbális attrakciók. Kijelenthető: a cigányság mai viselkedése, valamint a fentebb taglalt összefüggések alapján az említett kisebbség a jelenlegi keretek között integrálódni képtelen, államunk és államalkotó nemzetünk, annak történelme, szokásai, civilizációs formái iránt sem érdeklődést, sem tiszteletet nem mutat, konstruktív párbeszédre képtelen, és napról napra egyre többet tesz azért, hogy az egyszerű magyar, adófizető polgár életét megkeserítse.

Megállapíthatjuk továbbá, hogy a jelenlegi, maffiafilmbeli keresztapákra hasonlító cigány vezetőkkel kiegyezés nem lehetséges, az elmúlt évek során minden hitelüket elvesztették a társadalom hamarosan uralmi pozícióra jutó rétegeinek a szemében. Lévén, hogy értelmiségi rétege alig, vagy egyáltalán nincs, így nem tudnának olyan hiteles személyt kiállítani, aki képes lenne arra, hogy a magyarokkal egy új megállapodást, egy „nemzetiségi szerződést” kössön. Így csak egy út marad járható: a cigányság kénytelen lesz elviselni egy erőskezű magyar vezetőnek a parancsait, aki átszabja életmódjukat és integrálja őket, így szüntetve meg – remélhetőleg, bár e módszer igazán kétes – a magyar-cigány ellentétet, avagy előbb vagy utóbb szembe kell nézniük a lakosság jogos dühével. Amit egy egyszerű törvénymódosítással, az önvédelemből történő emberölés legalizálásával elérhető.

Bár számunkra, magyarok számára most nagyon rossz a cigányság bűnöző életmódja, könnyen megjósolható: ennyi feszültséget és megalázást hosszú távon egy közösség sem visel el egy másik közösségtől. Bár lehet ez a végső cél, hogy cigány-magyar háború robbanjon ki, azt gondolom, bárki is számítson arra, hogy e vérengzésnél süti majd ki politikai pecsenyéjét, kénytelen lesz szembenézni a valósággal: amennyiben itt egyszer elszabadul a pokol a magyarság olyan nagy arányban fog megmozdulni a cigányok ellen, hogy a győzelmünk akár már most biztosra vehető. 

Florian Geyer - Kuruc.info