Értekezlet a gazdasági függetlenségről a globalizmus korszakában.A neoliberalizmus rövid története. Az elit gazdaság-politika húsz esztendeje és a változás lehetőségei
 
Az értekezlet szervezői arra kértek, hogy tartsak előadást a neoliberalizmusról. Az előadás címét a szervezők a következőképpen határozták meg: Az elit-gazdaságpolitikájának húsz esztendeje. Sajnálattal tudatom Önökkel, hogy a tárgykör megértése céljából legalább ötven évre kell vissza menni, egészen a második világháború befejezéséig.
Ha 1945. vagy 1950.-ben valaki a jelenlegi neoliberális közgazdaság elveinek bármelyikével előhozakodott volna, a bizonyosan az őrültek házában nyilvánították volna. Legalább is a nyugati országokban, ahol ebben az időszakban mindenki Keynes elveit vallotta, vagy szociáldemokrata, illetve kereszténydemokrata volt, vagy pedig a marxizmus valamelyik árnyalatával azonosult. Az a nézet, hogy a politikai és a társadalmi változásokat a piac határozza meg, hogy az állam önkéntesen lemondjon a közgazdaságban betöltött szerepéről, vagy, hogy a nemzetközi nagyvállalatoknak korlátlan szabadságuk legyen, vagy, hogy a szakszervezeteket le kell építeni, a polgárok szociális biztonságát, pedig csökkenteni kell, elképzelhetetlen volt ötven évvel ezelőtt.
Ha valaki netán helyeselte volna is ezeket a gondolatokat, nem valószínű, hogy jónak látta volna azok nyilvános terjesztését, és nem is lett volna, aki meghallgassa. De, bármilyen valószínűtlenül is hangzik ez ma, különösen a hallgatóság ifjabb tagjai számára, a nemzetközi valuta alap (IMF) és a világbank azokat pozitívan értékelték és Keynes ikrek néven emlegették, mert szellemi atyjuk, John Maynar Keynes, és Harry Dexter volt; egyike Roosevelt elnöki legközelebbi tanácsadóinak. Ezeket az intézményeket 1994.-ben Bretton Woodsban hozták létre, és eredeti megbízatásuk az volt, hogy elejét vegyék a jövőbeli nemzetközi viszályoknak, éspedig úgy, hogy újjáépítési és fejlesztési kölcsönöket folyósítsanak, és, hogy az egyes országok ideiglenes fizetőképességi nehézségeit áthidalják. Ezeknek az intézményeknek eredeti rendeltetésük alapján, nem volt joguk arra, hogy egyes országok kormányainak a gazdasági határozataiba bele avatkozzanak, és semmilyen felhatalmazásuk nem volt arra, hogy az egyes államok belpolitikájába beavatkozzanak.
Nyugaton a jóléti állam, és (Amerikában) az új egyesség (New Deal) folyamatban volt, amikor a háború kitört. A háború befejezése utáni az első teendők közé tartozott azok visszaállítása. A másik napirendi pont, a világkereskedelem újraélesztése volt. Ez utóbbit, az úgynevezett Marshall terv valósította meg. Európa ismét az Amerikai Egyesült Államoknak, - a világ, gazdaságilag legerősebb államának, az egyik legfontosabb kereskedelmi ügyfele lett. Ugyanebben az időszakban vette kezdetét a gyarmatok felszabadulása is. Volt, ahol ez megegyezés, illetve békés úton történt, mint például India esetében, vagy fegyveres küzdelem árán, mint Kenyában, vagy Vietnámban és másutt. Egészében véve, a világ fejlődése igen pozitív irányban indult.
A hírneves tudós, Karl Polanyi ekkor adta ki a: „Nagy átalakulás” ("Great Transformation") című mesterművét. Az 1944.-ben megjelent mű a tizenkilencedik század ipari, és piaci társadalom heves bírálata volt. Polányi több mint ötven évvel ezelőtt írta le a következő jóslat erejű szavakat: „Ha megengedjük, hogy az emberiség és környezetének sorsát csak a piac törvényei határozzák meg, az a társadalom lerombolásához vezet.” (73. old.)  Polanyi azonban meg volt győződve, hogy a társadalomnak ez a lerombolása a háború utáni időszakban már nem történhet meg: „Az egyes nemzetek keretein belül olyan átalakulásnak vagyunk tanúi, ahol nem a gazdasági rendszerek határozzák meg a társadalom mibenlétét, hanem mindenekfelett a társadalom érdekei kerülnek előtérbe” (251. o.)

Polányi derűlátása azonban nem vált valóra. A neoliberalizmus lényege az, hogy az emberek sorsát a piaci törvények határozzák meg. Az embereknek kell a gazdaság parancsait követni, és nem ellenkezőleg. És amint azt Polányi előrelátta, ennek az eszmerendszernek a megvalósulása közvetlenül a „társadalom lerombolásához” vezet. Mi történt, tehát?  Hogyan lehetséges, hogy fél évszázaddal a második világháború befejezése után ide jutottunk? Vagyis, ahogy azt a jelenlegi értekezlet szervezői megfogalmazták: Miért van szükség erre az értekezletre? A rövid válasz a következő: a pénzügyi válságok sorozata miatt, különösen Ázsiában. A tényleges kérdés, azonban a következő: Hogyan emelkedhetett ki a neoliberalizmus, híveinek szűk körű és zárt világából, és hogyan lett belőle korunk meghatározó eszmerendszere? Miért képes a nemzetközi valuta alap (IMF) és a világbank az egyes országok kormányait arra kényszeríteni, hogy azok a számukra hátrányos feltételek mellett kapcsolódjanak bele a világgazdaságba? Miért van a környezet az összeomlás határán, és miért van olyan nagy szegénység a világban, beleértve a gazdag és a szegény országokat is, amikor a világon, a történelem folyamán, ilyen méretű bőség és gazdagság, mint manapság, még nem volt?
A fenti kérdéseket történelmi távlatból kell vizsgálni. A „Dissent” c. folyóiratban részletesen kifejtettem, a neoliberalizmus győzedelmeskedésének, és a vele járó gazdasági, társadalmi és környezetet sújtó katasztrófának az egyik lehetséges magyarázata abban rejlik, hogy a neoliberálisok megvásárolták és megfizették ennek a gonosz és visszafejlődést jelentő „nagy változásoknak” a győzelmi díját. A neoliberálisok megértették, amit a konzervatívok nem értettek meg, hogy az eszméknek tényleges hatása, illetve következményei vannak. A chicagói egyetemről kiindulva, ahol egy parányi sejtet képeztek, a bölcsész - közgazdász Friedrich von Hayek és tanítványai, mint Milton Friedman, a neoliberálisok és anyagi támogatóik egy hatalmas nemzetközi hálózatot építettek ki. Alapítványokat, intézményeket, kutató intézeteket, kiadványokat létesítettek, ahol fogadott írók és közkapcsolati szakértők a neoliberális eszmék megfogalmazásán és külső használatra való elkészítésével és kíméletlen terjesztésével foglalkoztak.
Megértették és alkalmazták az olasz származású, marxista gondolkodó, Antonio Gramscinak, a „kulturális hegemóniára” vonatkozó elveit. Ha sikerül az emberek agyát meghódítani, a szívük és a kezeik azt követni fogják. Ennek alapján építették ki szakértői hálózatukat. Az időhiány miatt nem foglalkozhatunk részletesebben ezekkel a kérdésekkel, elegendő azonban megállapítani, hogy a neoliberális eszméket terjesztő kampány zseniális volt. Több százmillió dollárt költöttek el eszméik terjesztésére, de a pénzük százszorosan megtérült, mert sikerült a neoliberalizmust az emberi lét szükségszerű alapfeltételeként elfogadtatni. Függetlenül, attól, hogy a neoliberalizmus hány katasztrófának volt az okozója, hány pénzügyi válságot idézett elő, hány vesztest és kitaszítottat teremt világszerte, a neoliberalizmust újra és újra sikerül elkerülhetetlennek bemutatni, Isten akarataként magyarázni, és mint az egyetlen lehetséges gazdasági és társadalmi berendezést elfogadtatni.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a mindent behálózó neoliberális, kísérlet, amelyben élni kényszerítenek bennünket egy mesterségesen létrehozott és meghatározott céllal rendelkező eszmerendszer. Ha ezt megértjük, akkor könnyen megérthető az is, hogy a neoliberalizmus „törvényszerűsége” nem azonos például a gravitáció törvényének az erejével. Csupán egy emberek által megalkotott, mesterséges szerkezetről van szó. Amit egyes emberek létrehoztak, azt mások megváltoztathatják. De azt nem változtathatják meg, amíg az eszmék fontosságát fel nem ismerik. Annak ellenére, hogy a széles alapokra helyezett cselekvés híve vagyok, figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy erőfeszítéseink hiábavalóak, ha előzőleg nem tudjuk megteremteni a változásokra irányuló megfelelő eszmei légkört.
A neoliberalizmusnak sikerült egy népszerűtlen szektából világvallássá emelkednie, amely napjainkban saját dogmáival, papjaival, és törvényhozó testületével. Azokra a hitetlenekre és bűnösökre, akik a neoliberalizmus által kinyilatkoztatott igazságot kétségbe vonják, a pokol tüze vár. Oskar Lafontaine, a volt német pénzügyminiszter, akit a Financial Times, „Keynes merev követőjének” nevezett, és pokolra ítéltetett, mert az a nagyvállalatok adókedvezményei helyett, az alacsonyabb jövedelmű családok adócsökkentését javasolta.
Az eszmei háttér és az általános összefüggések felvázolását követően vizsgáljuk meg a neoliberalizmus kibontakozását az elmúlt húsz évben. 1979 - ben Margaret Thatcher került uralomra Angliában végrehajtotta a neoliberalizmus forradalmát. A „vasakaratú hölgy” avagy a „Vaslady” (Iron Lady) Friedrich von Hayek tanítványa volt, egy társadalmi darwinista és meggyőződéseit minden lelkiismeret-furdalás nélkül fejezte ki. Arról volt hírhedt, hogy rendelkezéseit egyetlen kifejezéssel indokolta: TINA (here Is No Alternative azaz NMV -  Nincs Más Választás) A Thatcher tételeinek, és a neoliberalizmusnak a központi gondolatát a verseny fogalma képezi - a nemzetek közötti verseny, a különböző vidékek közötti verseny, a vállalatok, és természetesen az egyének egymás közöttii versenye. A verseny központi jelentőségű, mert az választja el a juhokat a kecskéktől, a férfit a gyermektől, a rátermetteket a gyengéktől. Ennek alapján az anyagi javak; mind a természetes, mind az emberi erőforrások előirányzása egyetlen szempont alapján történik, a gazdaságosság elve, illetve a teljesítőképesség alapján.
Ezzel ellentétben, a kínai bölcs, Lao Ce, a Tao-Te Ching befejező szavaiban azt mondja: „És mindenekfelett, ne versenyezz.” A neoliberalizmus világának egyedüli szereplői, akik ezt a tanácsot megszívlelik, azok maguk a főszereplők, a nemzetközi nagyvállalatok. A szabad verseny csak ritkán vonatkozik rájuk, azok az úgynevezett szövetségelvű kapitalizmust (Alliance Capitalism) részesítik előnyben. Nem véletlen, tehát az úgynevezett „közvetlen külföldi befektetések” (Foreign Direct Investment) kétharmada, vagy háromnegyed része, attól függően, hogy melyik gazdasági évről van szó, nem az új munkahelyek megteremtésére költik, hanem a vállalatok összevonását, vagyok azok egymás általi felvásárlását szolgálják, amelyek szinte mindig a munkahelyek csökkenését, tehát a munkanélküliség növekedését eredményezik.
Tekintettel arra, hogy a fennálló értékrend szerint a verseny minden körülmények között erény, annak eredménye soha sem lehet rossz. A neoliberális számára a piac olyan jó és bölcs, mint maga az Isten, akinek láthatatlan keze végül a rosszat is jóra fordítja. Thatcher egyik beszédében ezeket mondta: „a mi feladatunk az egyenlőtlenség dicsőítése; az, hogy lehetőséget nyújtsunk a tehetség és a rátermettség kifejezésére, amely mindannyiunk boldogulását szolgálja. Tehát, ne törődjetek azokkal, akik esetleg lemaradnak a versenyben. Az emberek természetüknél fogva nem egyenlők, de ez jó, mert a születési adottságokkal megáldottak, a legműveltebbek, a legszívósabbak hozzájárulásai végső fokon mindenkinek a hasznára válnak. A társadalomnak nincs megkülönböztetett kötelessége a gyengék iránt, vagy azokkal szemben, akik nem részesültek a megfelelő oktatásban. Ami velük történik, azért egyedül ok maguk a felelősek, soha sem a társadalom.” Margaret szerint, ha a versenynek „lehetőséget nyújtunk,” az a társadalom felemelkedéséhez vezet. Sajnos, az elmúlt húsz év tapasztalata az ellenkezőjét bizonyítja.
A Thatcher előtti időszakban, Angliában minden tizedik személy élt a létminimum alatt. Ez önmagában ugyan nem ragyogó eredmény, de nemzetközi szempontból mégis tiszteletre méltó és a háború előtti viszonyokhoz mérten haladást jelentett. Ma minden negyedik személy él a létminimum alatt, és minden harmadik gyermek hivatalosan szegény sorsúnak számít. Ez a legrátermettebbek túlélésének az eredménye. Az emberek télen képtelenek a lakásaikat kellőképpen fűteni, pénzt kell a szabályzó szerkezetbe bedobni, hogy villanyáramuk, vagy vizük legyen. Az embereknek nincs meleg télikabátjuk stb. A fenti példákat a British Child Poverty Action Group (Angol gyermekszegénység elleni csoport) 1996. évi jelentése alapján idéztem. A Thatcher - Major adó törvények hatását egyetlen példával szeretném megvilágítani: Az 1980.-as években az adókedvezmények összegének 29 százalékát az adófizetők egy százaléka kapta kézhez. Ez azt jelentette, hogy, aki az átlagos keresetnek a felét valósította meg, a 7 százalékkal több adót fizetett, mint az adótörvények módosítása előtt, aki pedig az átlag fizetésnek a tízszeresét kereste meg, az az új törvények alapján 21 százalékkal kevesebb adót fizetett.
A neoliberalizmus központi tétele a versenyképesség. Ennek alapján a közszolgáltatásokat embertelenül leszűkítik, mert azok a szabad piac törvényei alapján versenyképtelenek. Az elmúlt húsz év legfőbb változásai a privatizációs folyamatokban nyilvánulnak meg. Ez az irányzat Angliában kezdődött, és onnan terjedt el az egész világra.
Vizsgáljuk meg a közszolgáltatások eredetét és okait a kapitalista országokban, különösen Európában. A közszolgáltatások azokon a területeken léteznek, amelyeket a közgazdászok „természetes monopóliumoknak” neveznek. Természetes monopóliumról akkor beszélünk, amikor a lehető legkisebb szolgáltatási egység a leggazdaságosabb módon elégíti ki egy meghatározott piac szükségleteit. Ugyanis, egy vállalatnak megfelelő nagyságúnak kell lennie, ahhoz, hogy a piac nagyságához mérten a leggazdaságosabban lássa el feladatát. A közszolgáltatások továbbá hatalmas előzőleges befektetéseket igényelnek, mint például a vasúti hálózat kiépítése, vagy a villanyárom szolgáltatások rendszere, és ilyen esetekben a versengés semmiképp sem előnyös. Ezeket a feladatokat a legmegfelelőbb módon a közszolgálati monopóliumok formájában valósulhattak meg. A neoliberálisok ellenben mindent, ami társadalmi tulajdonban van eleve „ráfizetésszerűnek” minősítenek.
Mi történik tehát, amikor a természetes monopóliumokat privatizálják? Az új magántulajdonosok természetesen monopólium jellegű árakat szabnak meg a fogyasztók számára, a maguk számára, pedig meglehetős nyereséget biztosítanak. A klasszikus gazdaságtanban ezt a „piac szerkezeti összeomlásának” (structural market failure) nevezik, mert az árak magasabbak a kellettnél, a szolgáltatások minősége pedig nem szükségszerűen jobb, mint előtte volt. A piac szerkezeti összeomlásának megelőzése érdekében az 1980.-as évekig, Európa kapitalista országai a postaszolgálatot, a villanyt, a gázt, a vasutakat és a földalatti járatokat, a repülőtereket, a városi vízellátást, és a köztisztaságot, állami tulajdont képező monopóliumokként üzemeltették.
Margaret Thatcher azonban elhatározta, hogy mind ezt megváltoztatja. Ráadásul, a privatizáció alkalmat adott arra is, hogy a szakszervezetek erejét megtörje. Tudvalevő, hogy a szakszervezetek éppen a közszolgálatokban voltak a legerősebbek, és így a közszolgálatok lerombolásával egyidejűleg sikerült a szakszervezeteket is legyöngítenie. A fentiek következtében, Angliában 1979. és 1994. között a közszolgálatokban foglalkoztatottak száma 7 millióról 5 millióra csökkent, vagyis 29 százalékkal. Tekintettel arra, hogy a magántulajdonban levő iparágakban, ebben az időszakban, munkaerő felesleg mutatkozott, a munkahelyek száma Angliában 1. 7 millióval csökkent, vagyis, 1979. - hez viszonyítva  7 százalékkal. A neoliberálisok számára, a munkaviszonyban levők számának csökkentése jobb, előnyösebb, mert az növeli a részvények értékét.
Ami a privatizáció következményeit illeti, azok előre láthatóak voltak és előre is látták őket. A magántulajdonba került vállalkozások vezetői, nagyjából ugyanazok a személyek, akik ezeket az állásokat előzőleg is betöltötték, legelőször is megkétszerezték, vagy háromszorosára emelték a saját fizetésüket. A kormány az adófizetők pénzéből fizette ki az árúba bocsátott vállalkozások adóságait és megnövelte azoknak az alaptőkéjét, mielőtt azokat eladásra bocsátotta volna. A vízellátási központ, 5 milliárd font adósságát elengedték és ráadásul 1. 6 milliárd font úgynevezett „zöld hozománnyal” látták el, hogy növeljék annak eladási lehetőségeit. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak a feltételezett előnynek, hogy a polgárság a maga egyéni befektetésivel részese lehet az új vállalkozásoknak, de ezeknek a befektetéseknek a fele egyenként kevesebb volt, mint ezer font, és amint azoknak az értéke felemelkedett, az egyéni befektetők azokat a rövidtávú haszon érdekében azonnal eladták. Az eredmények alapján nyilvánvaló, hogy a privatizálásnak nem gazdasági indokai voltak, és nem is a szolgálatok minőségének a feljavítása érdekében történt. A privatizálásnak a tényleges célja a magánkézre juttatása volt. Holott ezek a közszolgálati intézmények, ha állami kézen maradnak, alkalmasak lehettek volna a növekvő társadalmi különbségek enyhítésére.
Angliában és másutt is, a magántulajdonba került vállalkozások részvényeinek óriási hányada a pénzügyi intézmények, és a nagyvállalkozók tulajdonát képezi.  A British Telecom alkalmazottjai, a vállalat részvényeinek mindössze egy százalékával rendelkeznek. A British Aerospace alkalmazottai, vállalatuk 1. 3 százalékát birtokolják stb. Thatcher Asszony erőteljes fellépése előtt az angol közszolgálati intézmények haszonnal jártak. 1984. - ben a közszolgálati intézmények 7 milliárd font jövedelmet biztosítottak a kincstár számára. Ez a pénz ma a magántulajdonosok jövedelmének részét képezi. A magánkézen levő „közszolgáltatások” minősége kétségbeejtően gyenge. A Financial Times jelentése szerint Yorkshirban a vízellátási műveket patkányok lepték el és azok, akik túlélték a Thames vonatszerencsétlenséget, kitüntetést érdemelnek.
A privatizálás lényege azonos az egész világon. Angliában a privatizálás eszmei megalkotója az Adam Smith intézet nevéhez fűződik. A USAID és a világbank is az Adam Smith intézet szakértőit alkalmazta, a privatizáció megvalósítására a déli féltekén.
1991. - ben a világbank már 114 kölcsönt folyósított a folyamat felgyorsítására, és az óta a Global Development Finance száz meg száz olyan privatizálásról számol be, azokban az országokban, amelyek a világbank kölcsönfelevői közé tartoznak.
Azt ajánlom, hogy ezen a ponton túl ne beszéljük többé privatizálásról, inkább használjunk olyan szavakat, amelyek ténylegesen kifejezik az igazságot. Ezrek munkájának évtizedeken át megteremtett gyümölcse egy kisszámú befektető réteg kezére kerül. Ez a jelenlegi nemzedék és minden megelőző nemzedék legarcátlanabb kifosztása.
A neoliberalizmus egy másik belső jellegzetessége, a tőkének a munkával szembeni előnybe helyezése, ami azt jelenti, hogy a megvalósított jövedelem lentről felfelé vándorol, és folyamatosan, a társadalom leggazdagabb rétegeinek kezébe összpontosul. A jövedelmi skála felső 20 százalékához tartozók számára neoliberalizmus előnyt jelenthet. A jövedelmi skálán magasabbra és magasabbra haladva a neoliberalizmus mindinkább előnyösebbé válik. Ennek megfelelően, a húsz százalékon aluli rétegek, tehát a munkaviszonyban levők 80 százaléka számára a neoliberalizmus a keresethez mérten fordított arányú vesztességet jelent.
A neoliberalizmussal kapcsolatosan nem szabad megfeledkeznünk Ronald Reaganról. Kevin Phillips, egy republikánus közgazdász, aki Nixon elnök tanácsadója volt, 1990.-ben egy könyvben foglalta össze a Reagan korszak neoliberális politikájának következményeit. A könyv címe: „A gazdagok és szegények politikája” („The Politics of Rich and Poor”). A könyv az 1977. és 1988. közötti gazdaságpolitika következményeit elemzi. Ennek a politikának a kidolgozásához nagymértékben hozzájárult a konzervatív Heritage Foundation, a Reagan adminisztráció egyik agytrösztje, melynek a mai napig is nagy hatása van az amerikai politikára.
Az 1980 - as évektől számított évtizedben, az amerikai családok felső 10 százalékának az átlagos jövedelme 16 százalékkal növekedett, a felső 5 százalék átlagos jövedelme, pedig 23 százalékkal, és a nagyon szerencsések közé tartozó felső egy százalék köszönetet mondhat Reagannak, jövedelmük 50 százalékos növekedéséért. A felső egy százalék jövedelme a jómódúnak számító $270 000 - ról a búsásnak számító $450 000 -re duzzadt. Ami a szegényebb amerikai családokat illeti, a többi 80 százalékhoz tartozók mindannyian veszítettek valamit, éspedig oly módon, hogy minél alacsonyabb volt az átlagos keresetük, annál többet veszítettek. A legalsó 10 százalékot képezők csoportja a mélypontra jutott, Phillips számításai alapján, különben is alacsony jövedelmüknek 15 százalékával lettek szegényebbek. A már önmagában is mélypontot jelentő $4 113- ról jövedelmük az emberségtelennek számító $3 504 re süllyedt. 1977.-ben Amerika lakosságának a felső egy százalékának az átlagos jövedelme 65 ször magasabb volt, mint lakosság alsó 10 százalékának a jövedelme. Egy évtized múlva, a felső egy százalék jövedelme 115 szőr meghaladta a lakosság alsó tíz százalékának a jövedelmét.
Az Amerikai Egyesült Államok a világ egyik legnagyobb gazdasági különbségekkel rendelkező országa, de a neoliberalizmus politika következményeként a gazdagok és szegények közötti különbség az elmúlt húsz évben mindenütt a világon meg növekedett. Az Egyesült nemezetek kereskedelmi és fejlesztésügyi bizottsága, az UNCTAD 1997. évi jelentése 2600  külön tanulmányban bizonyítja a jövedelem közötti különbségeket, az elszegényedést, és a középosztály fokozatos eltűnését. Az UNCTAD munkacsoportja a fenti irányzatokat dokumentálja egy tucat különböző társadalomban, beleértve Oroszországot, és Kínát is. Az emberek közötti anyagi különbségek közötti szakadék folyamatos növekedésében semmi rejtély nincs. A neoliberalizmus célkitűzései a gazdagok elkölthető jövedelmének növelésére irányulnak. Ezt adókedvezményekkel, és a munkabérek leszorításával érik el.
Ennek az elméleti alapját, illetve a közvetlen megindokolása azon a feltevésen alapszik, hogy a gazdagok magasabb jövedelme további és fokozott és ésszerűbb befektetéseket eredményez, amely azután több munkalehetőséget és általános jólétet teremt mindenki számára. A valóságban, amint az előrelátható volt, a pénznek a felfelé vándorlása, a tőzsde mesterséges felduzzasztásához vezet, és hatalmas fedezet nélküli nyereséget mutat ki, és ezzel a pénzügyi válságok sorozatát idézi elő. Ha a jövedelmet a kereseti skála alsó 80 százaléka osztaná meg, az a fogyasztás megnövekedését idézné elő, ami viszont a munkalehetőségek növekedését biztosítaná. Amennyiben a jövedelem magas hányadát a felső réteg osztja meg, azoknak már megvannak a megfelelő fogyasztási cikkei, tehát a pénz nem a helyi gazdaságot erősíti, hanem a nemzetközi tőzsdén köt ki. A fenti elveket mind a déli, mind a keleti féltekén megvalósították, ahol szerkezeti átrendezésnek nevezték (structural adjustment), de ez csak egy másik szóhasználat a neoliberalizmus megjelölésére.
Az Angliában, valamint az Amerikai Egyesült Államokban meghonosított neoliberalizmus jellegzetességeinek bemutatására, Thatcher, és Reagan politikai intézkedéseit vettük alapul. Nemzetközi szinten a neoliberálisok három pontra összpontosították erőfeszítéseiket:
?         a javak és szolgáltatások terén való szabad kereskedelem
?         a tőke szabad forgalma
?         a nemzetközi beruházások korlátlan szabadsága
Az elmúlt húsz évben a nemzetközi valuta alap roppantul megerősödött. Az államadóssági válság és a törlesztési engedményekhez kötődő feltételek következményeiként, a pénzügyi segédletek mellett, illetve azok ellenében az egyes országok teljes gazdaságpolitikáját a valuta alap diktálja. Ez a gazdaságpolitika természetesen csak neoliberális lehet.
Hosszú és fárasztó tárgyalásokat követően  1995. januárjában megalakult a világkereskedelmi szervezet (World Trade Organization) és azokat a tagállamok országgyűlései sebtében jóváhagyták, anélkül, hogy a képviselők pontosan tudták volna, hogy mit is hagynak jóvá. Szerencsére, a neoliberalizmus szabályainak általános érvényűségére irányuló erőfeszítések egyelőre nem jártak sikerrel.  A befektetésekre vonatkozó kölcsönös egyezmény (Multilateral Agreement on Investment) nem valósult meg. A fenti egyezmény széleskörű jogokat biztosított volna a nagyvállalatok számára, és szigorú kötelezettségeket rótt volna a tagállamok kormányaira, míg a polgárok számára semmilyen jogokat nem biztosított volna.
Ezeknek az intézményeknek a közös nevezője az átláthatóság hiánya és a demokratikus felelősség elutasítása. Ez a neoliberalizmus lényege, amely arra épül, hogy a gazdaság diktálja a feltételeket a társadalom számára, és nem fordítva. A demokrácia tehertételként jelentkezik. A neoliberalizmus a győztesekre, nem pedig a választópolgárok akaratára épít, amely magába foglalja a társadalom győzteseit és a veszteseit is.
Befejezésül, szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy a neoliberálisoknak a vesztesekről alkotott felfogását vegyék igen komolyan. A neoliberálisok szerint a veszteseknek a társadalom semmivel sem tartozik. A rendszer bárkit, bármikor cserbenhagyhat. Ha valaki megbetegszik, ha megöregszik, ha állapotos, vagy ha a gazdasági körülmények miatt, illetve a pénznek a lentről felfelé áramlásának folyamatában nincs többé szükség rá. A részvények értéke a végső meghatározó.
A közelmúltban az International Herald Tribune arról számolt be, hogy Thaiföldön és Koreában az idegen befektetők egymás után vásárolják fel a vállalatokat és a bankokat, és ez  bizonyosan tömeges elbocsátásokhoz vezet A thaiföldiek és a koreaiak sok éves munkájának az eredménye, idegen vállalatok kezére kerül. Nagyon sokan azok közül, akik keményen dolgoztak ezeknek a javaknak a megteremtésén, máris, vagy hamarosan az utcára kerülnek. A versenyképesség elvei alapján, illetve a részvények értékének szempontjából mindez nem minősül sem igazságtalanságnak, sem bűncselekménynek, hanem erényt jelent.
A neoliberalizmus alapjaiban megváltoztatta a politika mibenlétét. A neoliberalizmust megelőzőleg a politika abban nyilvánult meg, hogy ki uralkodik, és, hogy ki mennyit kap a közösből. A fenti két tényező továbbra is szerepet játszik a politikában, de a neoliberalizmus értékrendje alapján a politika központi kérdését az képezi, hogy kinek van joga az éltre és kinek nincs. A radikális kirekesztések a mindennapi események sorába tartoznak, ezt a legkomolyabban állítom.
Nagyon sok rossz hírt kellett közölnöm Önökkel, de az elmúlt húsz esztendő rossz hírrel van tele. Nem szeretném azonban ilyen nyomasztó hangulatban befejezni előadásomat. Nagyon sok minden történik annak érdekében, hogy ezeket a létünket veszélyeztető folyamatokat ellensúlyozzuk, és nagyon sok lehetőség van a cselekedetre. Bízok abban, hogy a jelenlegi értekezlet megfogalmazza a teendőinket, többek között azt, hogy a neoliberalizmussal szemben egy általános szellemi ellenállást kell tanúsítani. Elérkezett az ideje annak, hogy mi határozzuk meg a napirendi pontokat, ahelyett, hogy hagyjuk, hogy a világmindenség urai határozzanak sorsunkról -Davosban. Remélem azt is, hogy a támogatók belátják, hogy nem csak felméréseket kell támogatni, hanem eszméket is. Nem várhatjuk el, hogy a neoliberálisok támogassanak bennünket, magunknak kell megtalálni a megfelelő megoldásokat, beleértve egy nemzetközi adórendszer megvalósítását, amely a pénzügyi intézmények megfelelő megadóztatására irányul, valamint a nagyvállalatok adásvételeinek arányos és igazságos megadóztatását írja elő.
A nemzetközi adó bevétele alkalmas lenne az északi és a déli félteke országai közötti különbségek kiegyenlítésére, illetve arra, hogy enyhítse azoknak a helyzetét, akiket az utóbbi húsz év neoliberális politikája következtében kifosztottak.
Engedjék meg, hogy még egyszer megismételjem: a neoliberális rendszer nem az emberi lét természetes velejárója, nem is természetfeletti hatalom, annak alapfeltevéseit felül lehet vizsgálni, és azt meg lehet változtatni. A hatalmat vissza kell helyezni a közösségekbe és a demokratikus államrendszerekbe. Minden területen meg kell valósítani a törvény tiszteletben tartását, és meg kell valósítani az anyagi javak nemzetközi szintű igazságos elosztását. Az üzletnek és a piacnak megvan a maga helye, de az nem uralhatja az emberi lét minden megnyilvánulását.
A további jó hírek közé tartozik az, hogy napjainkban a világon annyi pénz van, hogy annak egy nagyon kis része elegendő lenne, hogy minden embernek tisztességes életmódot, egyetemes egészségi biztosítást és megfelelő oktatást biztosítson a földön. E mellett, megvalósítható a környezet megtisztítása és megakadályozható annak további rombolása.
Van lehetőség az északi és a déli félteke életszínvonalának kiegyenlítésére. A fenti cél megvalósítására, az Egyesült Nemzetek megfelelő bizottságának (UNDP) előrelátása szerint mindössze 40 milliárd dollár elegendő lenne.
És legvégül, arra kérek mindenkit, hogy lássa be: a neoliberalizmus lehet, hogy étvágyában kielégíthetetlen, de nem sebezhetetlen. Egy nemzetközi szövetség a közelmúltban arra kényszeríttette őket, hogy mondjanak le, legalább is ideiglenesen arról, hogy minden befektetést a neoliberalizmus szabályai szerint valósítsanak meg. Ellenfeleik meglepetésszerű győzelme felbőszítette a neoliberális tábort, ami azt bizonyítja, hogy a szervezett ellenállás sikeres lehet.
Továbbá, a számok a mi oldalunkon vannak, mert a neoliberalizmusnak sokkal több vesztese van, mint győztese. Nekünk ötleteink vannak, míg a neoliberalizmus már kijátszotta minden kártyáját, és a meglevő ötleteik is elvesztik hitelességüket az ismétlődő válságok miatt. Amit még meg kell valósítanunk, az a szervezés és a kommunikáció, amely ma már megvalósítható. A veszély nemzetközi jellegű, tehát a védekezési is nemzetközi alapokra kell helyezni. A szolidaritás többé nem jelentheti csupán az egymásnak nyújtott segítséget, fel kell fedezni kényszerhelyzetünk azonosságát, hogy számbeli fölényünknek, és mondanivalónk indokoltságának hitelt adjunk. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi értekezlet nagymértékben hozzájárul ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósításához.
Köszönöm a figyelmüket.

SUSAN GEORGE (Bangkok, 1999. március 24.)

(Sympatico - fordította: Kaslik Péter)

Kuruc.info kommentár: Bármiféle hasonlóság a hazai közállapotokkal biztosan NEM a véletlen műve.