Mind többet hallunk róla, hogy a társadalombiztosítási rendszerek világszerte válságban vannak. Finanszírozási gondok árnya vetül a jövőre . Gyakran  magyarázzák, hogy nekünk is hasonló kihívásokkal kell nekünk is megbirkóznunk. - hiszen mi is Európa része vagyunk.

Hát nézzük meg, mi a helyzet a fejlett világban. Milyen demográfiai tendenciák tapasztalhatók, s erre milyen válaszokkal készülnek ott, ahol azért a magyar helyzethez képest sokkal magasabb színvonalon van megoldva az időskorúak ellátása. Az áttekintés nem öncélú nemzetközi ismeret-gyűjtés. Ha nem is közvetlenül, de közvetetten magunk helyzetére keressük a választ. Nem lenne helyes, ha nem mérnénk fel reálisan, mivel kell szembenéznünk- és miért. Szeretnék ugyanakkor néhány illúziót szertefoszlatni, amely a társadalombiztosítási reformokkal kapcsolatosan gyökeret vert közvéleményünkben.
A demográfiai helyzet a fejlett világban

Hasonlítsuk össze a három nagy fejlett régió demográfiai adatait!

Európában – az  Európai Központi bank adatai szerint- az euro-övezet lakossága /313mio/  meghaladja az Egyesült Államok lakosságát, /297mio/ az EU egésze pedig, csaknem eléri a fél milliárdot. Japán lakossága pedig lényegesen  kevesebb, mint az euro-övezeté. / 126mió/

Nem a lélekszám –eltérés az alapvető probléma. A fajlagos teljesítmény lényegesen elmarad Európában mind Amerika, mind Japán GDP-adataitól. / Vásárlóerő paritáson számolva: USA:35,4ezer euro/fő,  EU :23,8ezer euro/fő, Japán 26,3ezer euro/fő./ Azért is rosszabbak az euro övezet, illetve az EU  fajlagos fejlettségi mutatói, mert relatíve  kevesen dolgoznak Európában. Jelentős a munkanélküliség; de valójában az a legfőbb gond, hogy  a munkaképes korosztályból alacsony a munkák vállalók számaránya. 

Az aktivitási ráta mutatja, hogy a munkaképes korosztályból /15-65 éves korúak közül/ mennyien dolgoznak. Az Euro-övezetben 69,9% , az  USA-ban:  75,4% s  Japánban: 72,2%.  A különbség elég nagy! Nagy kérdés, természetesen, hogy ez szándékos, vagy kényszerű következmény. Nem tudnak, vagy nem akarnak többen dolgozni a munkaképes korosztályból? Az eltartottak aránya ugyan mindhárom régióban hajszálra azonos, 49,4%-ot tesz ki. De nem mindegy, hogy Amerikában ezen belül magasabb a fiatal korúak aránya, azaz, a gyerekek többen vannak az eltartottak közül, a másik két régióhoz viszonyítva. Európa és Japán viszont erősen elöregedett. Az eltartottak itt nagyobb részben a nyugdíjas korosztályt jelentik. Ez a jövő szempontjából súlyos versenyképességi teher. Ha az eltartottak fiatalokat jelentenek, az a jövőben munkaképes korúvá váló réteget jelent A gyerekek  megnőnek, s majd munkaerővé válva, fizetik a társadalombiztosítási járulékokat. Ha azonban az eltartottak zöme idős ember, akkor már mindig csak arra számíthatunk, hogy ők kivesznek majd a közös kasszából. Ez a tény független attól, hogy milyen társadalombiztosítási rendszer működik az adott országban.

A korosodás jelenségét vizsgálva, megnézem az OECD 9 vezető ipari országában az idősek helyzetét.  Kanada, Finnország, Németország, Olaszország, Japán, Hollandia, Svédország, Nagy-Britannia és az USA adatait tekintettem át.

Ezekben az országokban mind a férfiak, mind a nők körében magas a születéskor várható élettartam: 2000-ben 75,2 illetve 81,2  esztendő. / Súlyozatlan átlag-adatok/ Az előrejelzések szerint mindkét nemnél várhatóan tovább növekszik a várható életkor: 2030-ra 78,5 ill. 84,1 esztendő lesz a férfiaknál, illetve a nőknél.. A 65 év fölötti korosztály aránya a népességen belül 2000-ben már 15,4%-ot tett ki, de ez 2030-ra  várhatóan 25%-ra emelkedik. A 65 év fölüliek aránya a munkaképes korú népességhez viszonyítva a 2000 évi 23%-ról 42%-ra fog emelkedni! Különösen rossz a várható adat az olaszoknál, ahol a mutató 2030-ra majdnem 50%-ra nő. Bizony, elmarad az olasz bambinók sok-sok kohorsza! / A kohorsz az adott évben születettek csoportját jelenti a társadalomban./ Ehhez közeli az adat a japánoknál is: 46%. Itt különösen gyorsan nő a magas életkort megértek aránya. A 80 év fölötti kort várhatóan elérők részesedése a népességből a 2000-es 3,7 %-ról  2030-ra10,2 %-ra fog emelkedni!  De 8% fölötti arány várható a svédeknél és az olaszoknál is! A nyugati világnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a gazdasági verseny civilizációk, rendszerek versenye is. Nem lesz mindegy, ki, hogyan, milyen költségekkel oldja meg az életpályák finanszírozását. A nemzetközi versenyképességet befolyásolja, hogy mekkora eltartotti terhet visz a vállán egy-egy gazdaság aktív népessége, s az mibe kerül a vállalkozóknak.

Míg Németországban minden két dolgozóra, s Olaszországban 1,4 dolgozóra jutott egy nyugdíjas, addig az USA-ban 3,3 dolgozóra esett egy nyugdíjas 2000-ben. Japánban is közel három aktívra esik egy inaktív személy, s ez a helyzet Kanadában is. Ezekben az országokban a fajlagos bruttó bérteher alacsonyabb lehet, több dolgozó között oszlik meg a társadalombiztosítás költsége.  A /súlyozatlan/ átlag 2,4  ezekben a  fejlett országokban. A felvázolható szcenáriók azonban mindenütt jelentős rosszabbodást jeleznek. A legrosszabb feltételezések esetében az olaszoknál a vizsgált érték 0,8 lesz, de az átlagos feltételeket előrevetítő becslés esetén is 1,4  aktív személy esik majd  egy nyugdíjasra.

Ezt az időskorú népesség-arányt aligha lesz képes jelentős reform és változtatás nélkül finanszírozni Európa, de még az  amerikai gazdaság sem..  A társadalombiztosítási kiadások ugyanis az USA-ban is komoly gondokat okoznak, tekintettel a nagy költségvetési hiányra. Ezt ugyanis tetézi, hogy most megy nyugdíjba a háború utáni  baby-boom generációja. Alain Greenspan, a FED volt elnöke , röviddel visszavonulása előtt azt nyilatkozta, hogy az amerikai államháztartás hiánya fenntarthatatlan pályára vitte a gazdaságot . Ebben pedig, szerinte  a nyugdíjbiztosítás kiadásainak van jelentős szerepe.

Nos, ha az európainál sokkal kisebb közösségi terheket felvállaló Amerikában is kénytelenek tehát reformon gondolkodni, akkor mekkora nehézség várható a jövőben az öreg kontinensen? Itt lényegesen nagyobb a közösségi elkötelezettség, de egyben elöregedettebb a népesség is.

65 éves korukban -1998-as adatok szerint- még átlagosan (kerekítve) férfiaknak 16, nőknek csaknem 20 évük volt hátra az életükből, tehát ilyen időtartamra kell/ett biztosítani nyugdíjas jövedelmüket. Feltéve, hogy csak 65 éves korukban vonultak vissza a munkából. Ez azonban korántsem volt jellemző. Szinte minden fejlett társadalombiztosítási rendszerű országban igyekeztek a korai nyugdíjba vonulás különféle lehetőségeivel élni az emberek.  Ritka, aki tovább dolgozik, mint a korhatár. A legtöbb országban a nyugdíjszámítás módja nem is ösztönöz a továbbdolgozásra.  A várható nyugdíj-vagyon, vagyis a nyugdíjjárulékok diszkontált értéke, levonva megszerzésük költségeit, romlik, ha a polgár a tovább dolgozást választja. Nyilván e mögött az a meggondolás volt, hogy kevés a munkahely, s akkor inkább a fiataloknak biztosítsunk munkalehetőséget. Ez végső soron méltányolható szempont.

A ”középkorosztályra”, a munkaképes korúakra azonban egyre komolyabb terhet ró, hogy működtetniük kell egy olyan gazdaságot, amely gyermekeik eltartását, önmaguk eltartását és a már nem aktív korúak eltartását is lehetővé teszi. Akármilyen társadalombiztosítási rendszer van ugyanis érvényben, az aktívak munkájától függ az idősebbek jóléte .

Európában az idős korúakról való gondoskodás döntően a kiépített szociális rendszerben, a kötelező társadalombiztosítás révén valósul meg. Az USA-ban a nyugdíjbiztosítás ugyancsak ró bizonyos terheket az államra, mert ott is kiépült a nyugdíjbiztosítás, de ezt a vállalati nyugdíjpénztárak rendszere egészíti ki. Emellett az egészségügyi ellátás nem teljes körű, s az egyéb szociális juttatások is szerényebbek. Amerika alapvetően az egyének önellátására berendezkedett gazdaság.  Ennek következtében az államháztartásba befolyó társadalombiztosítási járulék sokkal szerényebb arányú a GDP-hez képest, mint Európában. A kötelező befizetések alacsonyabb szintje  versenyképesebbé teszi az amerikai gazdaságot, hiszen a bérekben nincs számottevő differencia - azt pedig a vállalati nyugdíjpénztári befizetésekkel együtt számítják. A központi befizetések aránya Japánban is alacsonyabb.  Noha kínai adattal nem rendelkezünk, bátran állíthatjuk, hogy ott is versenyképesebb a járulékos bérköltségek terén a gazdaság- amellett, hogy e feltörekvő gazdaságokban maga a bérköltség is töredéke a  nyugati szintnek. E tények értékeléséhez meg kell fontolni, hogy az ázsiai civilizációban a családi kapcsolatok szerepe más, mint az individualista nyugati civilizációban. Nem merülnek fel társadalombiztosítási költségek, mert eltartja a család idős hozzátartozóit, ápolja, gondozza, és felneveli a gyermekeket is a család jövedelméből. Mondjuk ki nyíltan: vállalják a szerényebb életszínvonalat, az ellenszolgáltatás nélküli munkát- így nem jelent pénzben kifejezett költséget a gazdaság számára ez a tevékenység. Igen: a versenyzést ténylegesen vállalt áldozatokkal nem tiltja a nemzetközi kereskedelem szabályozása. Az ugyanis nem dömping, valóságosan olcsóbb termelést jelent. Ez a tény Európát satuba szorítja már most is, s még inkább nehézségeket fog jelenteni a jövőben.

De térjünk vissza arra a kérdésre, hogy hogyan is élnek az időskorúak a fejlett országokban!

Az OECD közelmúltban készített összefoglalója szerint a megvizsgált 9 ország időskorú népességének rendelkezésre álló jövedelme gyakorlatilag nem marad el az aktív évekétől. Ezt különböző módszerekkel érik el. Egyrészt az állami nyugdíjrendszerek, másrészt, az azt kiegészítő magán- vagy vállalati pénztárak által biztosított jövedelmek, az esetleges nyugdíj melletti munkavállalás, az állami szociális juttatások, illetve a felhalmozott befektetések értékesítése is szóba jöhet. Amit még hozzá kell tenni: az életmód megszervezése. Ezen azt értjük, hogy a nyugdíjasok egyes országokban rendszer-szerűen együtt élnek, vagy idősebb korukban összeköltöznek a fiatalabbakkal. Ily módon a rezsiköltségek kevesebb terhet jelentenek számukra, és sok egyéb kiadást is megtakarítanak, amit az egyedülálló időseknek meg kell fizetniük: gondozást, takarítást, főzést. A rendelkezésre álló jövedelmük ily módon lehetővé teszi korábbi fogyasztási szokásaiknak fenntartását, kulturális, szabadidő-költségek finanszírozását, utazgatást. Igaz, ennek a megoldásnak ára van: az együtt élőknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Ezt a modellt követik az olaszok és a japánok a vizsgált fejlett ország-csoportból. Az olaszoknál még az is előfordul, hogy fordított helyzet alakul ki: az idősekkel való összeköltözést az ösztökéli, hogy a fiatalabbaknak nincs munkajövedelmük, s mindnyájan az időskorúak garantált jövedelmein osztoznak…

Valójában a tényleges életminőség nagyban függ attól, hogy van-e módjuk a nyugdíjasoknak munkavállalással kiegészíteni kapott járadékaikat.

Ha megkérdezzük az egyéneket,- s ezt a fejlett országokban több felmérés meg is tette- akkor általában azt válaszolják, hogy szívesen dolgoznának nyugdíjas korukban is. Ugyanakkor a statisztika tanúsága szerint ezt mégis kevesen teszik. Az alapvető gond az, hogy nincs munkalehetőség. Részben azon múlik, hogy a vágyak és az egészségi állapot nem mindig esik egybe, részben, mert a nyugdíjasoknak alkalmas rugalmas munkaidejű foglalkoztatás megszervezésével kevésbé törődnek a munkáltatók. Pedig ez más hátrányos helyzetű csoportok számára is fontos lenne, fogyatékosok, gyermekes anyák, nagyobb távolságokról bejárni kényszerülők számára is lehetőséget jelentene a munkára. Feladat tehát a gazdaságpolitikusok számára, hogy a munkáltatók erre való ösztönzését megoldják.

Egyébként ebben a kérdésben határozottan erősödő igényeket tapasztalhatunk. Az USA-ban például 20 évvel ezelőtt végzett felmérés szerint a nyugdíjba menők fele szeretett volna félállás-jelleggel dolgozni, ma 70 % venne szívesen egy ilyen lehetőséget. Ha lenne.  A felmérés szerint arról panaszkodnak a megkérdezettek, hogy kevés alkalom adódik számukra.

Az öngondoskodás formai differenciáltak országonként, de általában nem jellemzik az alacsony jövedelműeket.

Ennek oka  részben a fejlett országokban működő  szociális rendszerek nagyvonalúsága. A szegényebb rétegek nem foglalkoznak sokat a nyugdíjba vonulás céljából történő megtakarítással, különösen ott, ahol bizonyos szegénységi küszöb alatt automatikusan belép a szociális ellátó rendszer.

A korai nyugdíjba vonulási sémák lehetőségeivel is sokkal többen élnek, mint az adott esetben mondjuk egészségi okokból indokolt lenne. Ez egyébként a hazai gyakorlatban is így volt. A rendszerváltás utáni nehéz foglalkoztatási helyzetet azzal oldotta meg a társadalom, hogy tömegesen választották nálunk is az előnyugdíjazást, rokkantnyugdíjazást. (Aminél nem kell feltétlenül korrupcióra gondolni. Nem volt minden alap nélkül a leszázalékolás a legtöbb embernél, hiszen a magyar polgárok annyira agyondolgozták magukat már a Kádár korszakban is, a két-három műszakot teljesítve, hogy könnyű volt maradandó károsítást kimutatni, szinte akármelyiküknél.)

 
Nyugdíjrendszerek

Az időskorúak megélhetésének döntő faktora tehát valamennyi fejlett gazdaságban a kiépített nyugdíjrendszer. Már a korábbiakban is utaltunk rá, hogy többféle  intézményi megoldás alakult ki az egyes országokban .

S éppen itt érkezünk el egy ponthoz, ahol szeretnék eloszlatni egy hazánkban is meggyökeresedett tévhitet.  Ez pedig az, hogy a felosztó-kirovó rendszer rossz, a tőkefedezeti rendszer pedig jó. Ha az utóbbit bevezetjük, minden rendbe jön, s a korábbi rendszer igazságtalanságai megszűnnek.

Az tény, hogy ez a rendszer más alapokon számítja a nyugdíjat, mint a felosztó- kirovó. Alapvetően két fajtája van, a rögzített járulékok, illetve a rögzített járadékok rendszere.  Egyre nehezebb az utóbbit működtetni, hiszen a várható hozamok alapján kalkulált járadékok  lefixálása a nagyban változó gazdasági helyzet miatt folyton változó befizetéseket tenne szükségessé. Pedig hát a polgárok éppen hogy azt szeretnék tudni, hogy mekkora jövedelmekre számolhatnak idős korukban.  Ezt a biztonságot a tőkefedezeti rendszerek- a magyar se- nem tudják  garantálni Valójában ahol másképp volt, ott is egyre inkább áttérnek a fix befizetések rendszerére- s az majd hoz, amit hoz.  Ezért döbbentek meg a magyar polgárok is, amikor utána számoltak, s megállapították, hogy bizony kár volt átlépniük önként - már akinél ez lehetséges volt - az új rendszerre, mert a számítások szerint a várható nyugdíjösszeg meglehet, hogy el se éri azokét, akik a hagyományos felosztó kirovó rendszerben maradtak… Nem csoda, hiszen  a magyar befektetések hozama is kritikusan alacsony volt hosszú évekig, s abból is sok elment az üzemeltetés költségeire.

A tőkefedezeti rendszerekben is meg kell termelni azt az árumennyiséget, amely majd a nyugdíjasok fogyasztását biztosítja, s ez sem lehetséges meghatározott mennyiségű és minőségű munkaerő-utánpótlás nélkül. Akkor se, ha a tőkefedezeti rendszerek erőteljesen hozzá járulnak  vagy legalább is járulhatnak a technikai fejlődéshez, a termelékenység emelkedéséhez. Bizonyos időszak után éretté válik minden társadalombiztosítási rendszer, s ekkor átalakul felosztó-kirovó jellegűvé, a tőkefedezeti rendszer is. Valójában- bár van  a beépített ösztönzőkben némi különbség- a két rendszer  különbsége inkább technikai jellegű.

Az öngondoskodáson, a tőkefedezeti rendszereken alapuló nyugdíjrendszerek azt veszik számításba, hogy az aktív korban lévő polgárok eszközöket halmoznak fel, amíg azt folyó  munkajövedelmeik lehetővé teszik, s amikor már nincs módjukban dolgozni, ezen eszközöket eladják az utánuk következőknek, akik befektetéseket keresnek- hasonló célból. Azaz, a következő generációk is szeretnék biztosítani saját jövőjüket, az ő saját nyugdíjas éveiket, s esetleg megveszik az adott értékpapírt, maguk, vagy az a nyugdíjalap, amelybe befizetnek. Esetleg az ingatlanvásárlás éppen folyó szükségleteik kielégítéséhez kell. Vesz egy kész házat, például, s nem építtet magának újat. Így a felhalmozott befektetések a nyugdíjas korúak részéről visszaalakíthatók jövedelemm , s  fogyasztási szintjük akár változatlan is   maradhat.

Az ún. tőkefedezeti rendszerű országoknál sem mindegy azonban  , hogy egy időn túl csak a megtakarítások felélésére kerül sor. Nem nőnek, hanem csökkennek a  megtakarítások. Hiszen akkor hiányzik a gazdaság fejlődéséhez a tőke!  Ha készen vett ingatlanba költözik valaki, akkor nem ad munkát az építőiparnak- legfeljebb az ingatlanügynökség jövedelme gyarapítja a GDP-t…Minden esetre nem annyival, mint az új ház építésekor.  S hiába véli a magánszemély, hogy ő félretett aktív éveiben eleget! Meg kell  adott esetben  tapasztalnia, hogy a fészekben kevesebb tojás lesz, mint gondolta… A félretett pénzből befektetett eszközöket,  ha fel akarja élni, egyre kevesebb embernek tudja eladni . Más szóval, kisebb lesz a kereslet irántuk. Mint ahogy a lakásvagyon értéke is függ attól, lesz-e, aki meg akarja vásárolni az ingatlant. Ha az egymást követő demográfiai hullámok lényegesen laposabbak, annak komoly gazdasági következményei lesznek. A kereslet csökkenése csökkenti a megtakarítások értékét is! „Eladni; de kinek?”- kérdi egy jeles amerikai pénzügyi szakértő, Jeremy Stiegel, vizsgálva a demográfiai helyzetnek a nyugdíjrendszerekre gyakorolt hatását. Ez a szempont teljességgel kiesik a politikusok látóköréből. Azzal hitegetik a magánszemélyeket, hogy az egyik vagy másik rendszerre való áttérés, ”reform” majd megoldja  az időskori jövedelmek megfelelő biztosításának problémáját. Holott, igen nagy kérdés, hogy hogyan, milyen hatékonysággal működik majd a jövő gazdasága- s lesznek-e elegen, akik működtetik. Ezt az utóbbi kérdést  a modern liberális politikai rendszerek a magánügyek sorába száműzik.

Valós reformok

Pedig a demográfiai alakulásának vizsgálatát nem hagyhatjuk semmiképpen figyelmen kívül. A felosztó -kirovó vagy tőkefedezeti rendszerek nem hoznak megoldást arra a problémára, hogy a modern társadalombiztosítás a fejlett országokban egyre kevésbé  finanszírozható.

A  nyugdíjkorhatár viszonylag kis emelése természetesen jelenthet egy  lépést  az egyensúly irányában, ugyanakkor nyilvánvalóan más társadalompolitikai célokkal- pl. ifjúság foglalkoztatása- ellentétes . Az is nagy kérdés, hogy vajon minden területen képesek-e  a munkavállalók idős korukban is  a modern követelményeknek megfelelni. A számítástechnika csodáit már bizonyos kor után nehéz elsajátítani A  fiatalság „belenő” a jelenségbe, észre se veszi annak nehézségét. Természetesen, ha a nyugdíjkorhatár -emelés párosul a korai nyugdíjazás megnehezítésével, maga a nyugdíjrendszer fenntartható állapotba kerülhet, de a társadalmi problémák automatikusan nem oldódnak meg. Roppant igazságtalan lenne például, ha  a fiatalon munkát vállaló- és járulékot fizető- munkavállalók számára nem tennénk lehetővé a korábbi átlagos munkában töltött időszaknak megfelelően a nyugdíjba menetelt, mert megemelkedne a korhatár. /Aktuális hazai fejlemény e téren: a  döntéshozók 2006 végén  a politika kezdeményezésére az eredeti szándékoktól eltérően,  lehetővé tették a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulást, korhatártól függetlenül./

Ugyanakkor azt bizonyosan mondhatjuk, hogy át kell gondolni a működő rendszereket, s be kell építeni olyan ösztönzőket, amelyek az egyéni mérlegeléseket a továbbdolgozás irányába lendítik. Japánban  például azt tervezik, hogy 2025-től csak 65 év fölött lehet majd nyugdíjat kapni. Csaknem mindenütt valami bonusszal jutalmazzák a tovább-dolgozást.  Angliában  különbséget tesznek, ha valaki maga megy nyugdíjba, vagy ha elküldik a munkából.. Svédországban  60%-kal nőhet a nyugdíjad, ha 70 éves korodig dolgozol.

Mindezzel együtt úgy tűnik, a társadalombiztosítási rendszerek- bármelyik formát nézzük is- nem orvosolják a rendszer egy alapvető igazságtalanságát: a gyermeknevelés költségeinek figyelembe vételét.   A liberális társadalmi rendszerekben politikailag elfogadott, a gyermeknevelés magánügy. Ez a társadalombiztosítási reform szempontjából felülvizsgálandó nézet.

Természetesen, mindenki maga döntheti el a modern jogrendben, hogyan éli le életét. Az azonban meglehetősen egyértelmű, hogy az anyagi tőke mellett humán tőkére is szükség van ahhoz, hogy a gazdaság működőképes legyen. A humántőke pedig- habár bizonyos formájában már meg lehet vásárolni a munkaerő- piacon, nem jöhet létre anélkül, hogy a gyermekek szerető családokban felnevelkedve, megfelelő készségeket el ne sajátítanánk. Ez és a gyermekkort követő képzés is komoly anyagi áldozatokat jelent az ezt felvállaló családok, személyek számára. Mindenki számára, aki a statisztika elemi ismeretével rendelkezik, világos, hogy mennyivel magasabb az egy főre jutó jövedelem a gyermektelen vagy kevés gyermeket nevelő családokban, mint ott, ahol sok gyermek elfogadására vállalkoznak. Ez akkor is így van, ha a gyermekek támogatásának szociálpolitikai kedvezményeit figyelembe vesszük. Az egy főre jutó differencián ez igen keveset változtat. Az így kialakuló igazságtalanságot  nem lehet, nem helyes és nem igazságos egyszerűen azon az alapon „elintézni”, hogy a hatgyerekes anyának és apának hatszor akkora örömérzet jut osztályrészül, mint akinek nincs, netán nem is lehet gyermeke. Való igaz, hogy a sors sose teljesen igazságos. Sok ifjú hölgy szeretne kiegyensúlyozott családot, s vállalna gyermeket is, de nem adatik meg számára a megfelelő társ, a megfelelő élethelyzet. Ez az emberi létünkben benne rejlő igazságtalanság, amelyet nagy lélekkel kell elviselnünk. De miért kell mesterségesen megnövelnünk?! Amit azonban a társadalom megtehet, annak érdekében, hogy az egyének szabad kibontakozását lehetővé tegye, azt meg is kell tennie. A gyermek vállalása: szabad döntés .Abban az értelemben is , hogy szabad nem vállalni   részt- semekkorát-  a humántőke reprodukciójának költségterheiből. Márpedig, ha igazságtalanul nagy terhet rakunk a gyermeket vállalók vállára, s ugyanakkor ugyanannyi anyagi áldozatot várunk el tőlük nyugdíjas éveik biztosításához, mint a gyermektelen polgároktól, nem a társadalmi igazságosság jegyében szervezzük meg a dolgokat. Redukálhatjuk természetesen ezt a kérdést arra, hogy a gyerekek majd visszasegítenek idős szüleiknek. A megelőlegezés terhe akkor is rajtuk maradna…   A rendszerváltozás utáni társadalombiztosítás főigazgatója  hazánkban már másfél évtizede  megfogalmazott olyan javaslatot , hogy differenciált kedvezményekben részesüljenek a társadalom számára kvalifikált munkaerőt felnevelő, s annak áldozatát felvállaló családok- apa, vagy anya , vagy mindketten- a nyugdíjba vonuláskor. Nem áll gondolatával egyedül: a közelmúltban jelent meg a világhálón az amerikai Acton Institute  kutatójának,  J. R. Morsenak   hasonló következtetéseket tartalmazó írása.

Mondhatja erre valaki: ez a megoldás zárt rendszert tételez fel. Hiszen csak így értelmezhető a munka-tőke összekapcsolása, hosszabb időszak átlagában. Ha a modern globális világban gondolkodunk, akkor a humán tőkét lehet akár importálni is, mint ahogy a pénztőkét is behozzuk a hazai gazdaságokba, direkt invesztíciók formájában.  Vannak, akik úgy gondolják, nem kell ösztönözni hazai utódok születését - megoldja a kérdést a migráció.

Persze, ebben az esetben is másra terhelnénk a nevelés költségeit, de hát ennek elemzése már nagyon messzire megy. Felvetődik például az a kérdés, hogy globális világunkban teljesen közömbös-e, hogy ki áll a munkapad, az eladó-pult, a mérnöki rajzasztal, a számítógépes fal vagy képernyő mögé? Képesek vagyunk-e, képesek leszünk-e belátható időn belül a világ bármely részéről származó munkaerőt befogadni, „megkötni”,  s  mindegy-e hogyan alakul a lokális közösség összetétele? Multi-kulturális  régióvá  válik-e  Európa?  Mennyi időt vesz igénybe ez a folyamat? Kívánatos-e, hogy ez így történjék? Mit nyer, és mit veszít az itt élő közösség azáltal, hogy átalakuló társadalma új kultúr-civilizáció/k/nak ad teret? Annak az Európának, amely  a zsidó-keresztény etikai tanításokon alapuló moráljával – szekularizált államaiban, de gyakorlatilag a fejlett világ döntő részében  - a humántőke fejlesztésének oly hatalmas lendületet adott, s olyan messzire vitte az alap és alkalmazott tudományokat, hogy  valóban a csillagokig jutott, más  civilizációból kell  a továbbiakban eszmét és embert  kölcsönöznie, hogy fennmaradhasson?  Társadalmi berendezkedését, amelynek lényege a szociális piacgazdaság, fundamentalista kapitalizmusra kell cserélnie, ami az individuumot abszolutizálva, amorf tömeggé teszi a közösségeket?

Nem hinném. Úgy gondolom, hogy a kultúrák kölcsönhatását ugyan  elfogadva, de   meg kell őriznünk értékeinket. Vissza kell emelni a helyére az értékhierarchiában a társadalmi szolidaritást, de úgy, hogy az ne menjen a versenyképesség rovására. Ennek módját kell keresnünk.  Meglehet, több önkéntes munkát, civil áldozatvállalást jelent. A családok megerősítését, a helyi közösségek bizalmi tőkéjének revitalizálódását igényli.

Ebben van mit tanulnunk ázsiai versenytársainktól. Kell is, különben Európa elpusztul a kettős szorításban. Világföldrésszé válik, melynek csak neve marad az, ami. 

(Botos József – Botos Katalin, Heti Ökopol)