A 2006-os forradalomnak vége. Kisebb események még vannak ugyan, de a forradalmi dinamizmus szertefoszlott. Egy évvel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kijelenthetjük: látványosan kifulladtak az utóvédharcok, az aktivisták megfogyatkoztak, a tömegbázis nem növekedett, a szervező csoportok fásultak, csökkent a szellemi munka színvonala és hatékonysága. Forradalmi helyzettől idegen módon, a kormányellenes csoportok polgári értelemben felszerveződtek, meghatározták mikroidentitásukat, konszolidálódtak, tehát radikalizmusuknak természetszerűen befellegzett.
Az eredendő probléma eszkalálódik, dühöng az elnyomás, a helyzet súlyosabb, mint valaha.
Magyarország erkölcsileg és fizikailag romokban hever.
Jogosan vetődik fel a kérdés: mit értünk el egy esztendő alatt? Mit ért el a nemzeti ellenállás?
Úgy tűnik, mostani állapotunkban gyengébbek, széttagoltabbak vagyunk, mint valaha. Hiányzik egy ütőképes több ezres közösség, amely hadra fogható. Úgy tűnik, hatékony cselekvés hiányában beleolvadunk a megvetett médiademokráciába. Láthatjuk: minél rosszabbul mennek a dolgok az országban, annál kevesebben vagyunk aktív cselekvők. A társadalom krónikusan passzív. Fojtogat mindannyiunkat a cselekvési kényszer, a felvilágosító munka kényszere, hiszen az emberek nincsenek tisztában valós helyzetükkel. Gyengék vagyunk, mert nagy tömeget várunk jeles napokon, olyan forradalmi tömeget, amely győz, és amely legitimizálja nemzetmentő törekvéseinket. Mégis, ezeken a jeles napokon azt látjuk, hogy a radikalizmus 23.15-kor útra kel az utolsó metróval. Kényszerhelyzetben vagyunk, mert az átható gyanakvás, a kicsinyes vetélkedés miatt hibát hibára halmozunk.
A közvélemény tőlünk, nemzeti radikálisoktól várja a véráldozatot, mi pedig a passzív közvéleménytől várjuk a katarzist. Valljuk be, ugyanúgy belefáradtunk a szélmalomharcba, ahogy az ország lakossága is belefáradt saját nyomorúságába.
Velünk ellentétben azonban az ország lakosságának óriási hányada felélte lelki tartalékait. Ők már nem tudnak, nem mernek áldozatot hozni még önmaguk megmentéséért sem. Mi pedig küzdünk, mert nem akarunk hinni a makacs tényeknek. Mi aktivizálni akarjuk a csendes többséget, miközben a csendes többség inkább hajlamos az amnéziára és skizofréniára. A gyógymód, gondolom, csak a sokkterápia lehet, s az bizony fájdalmas. Tudjuk azt, hogy lépni kell, mert a társadalom haldoklik, és vele pusztulunk mi is. A hóhér, a felőrlés taktikáját alkalmazó többpárti diktatúra a megírt forgatókönyv szerint alakítja az eseményeket. Az öt parlamenti párt kényelmesen menedzseli a gyurcsányizmust, hiszen a kormány deklarált célja a nemzeti identitás szétzúzása, mivel ezt a munkát minden parlamenti párt kívánatosnak tartja, szabad kezet kap a likvidátor: Gyurcsány. Legitimitását éppen ez a sintérmunka jelenti, valódi megbízóitól a gyarmatosítóktól és a parlamenti maffia egészétől. A teljes gazdasági és politikai hatalom ellenünk fordult, ami nem meglepő. A nemzeti erők megosztása, a szétforgácsolódott radikalizmus esete közhelyszerű, de nagyon igaz, hiszen radikális ellenzék feltérképezett, kifilézett könnyű prédájává válhat. A hatalmi offenzíva miatt ma nincs olyan nemzeti vezető, aki ne lenne vagy így, vagy úgy lejáratva, ellehetetlenítve. Nincs olyan, aki mellé egy emberként odaállna az a kritikus tömeg, amely dönthet. Marad a csapatmunka.
A fenti diagnózis nem törvényszerű, minden realitása ellenére bármikor felboríthatja az élet!
Borulhat minden, mégpedig azért mert a jelenlegi rezsim ámokfutása törvényes keretek között megállíthatatlan. Tüntetésekkel, demonstrációkkal, alkotmányos kertek között ma képtelenség áttörést elérni. Elviselhetetlen állapotok alakultak ki, a demokrácia halott, a szavak erőtlenné váltak, jönnek tehát a tettek. A hatalom számára a közvélemény ereje nulla, ezért hamarosan spontán összecsapások várhatók. 2007 októberében azoké lesz a küzdőtér, akik utolsó kétségbeesésükben küzdeni akarnak a létükért.
Kezdődik a 2007-es forradalom immár vérrel, verítékkel és könnyekkel.
Javaslom, hagyjuk a régi sémákat, a felgyújtott autókat, a barikádokat, a lovasrendőrök rohamait, a skandáló majd menekülő tömeget, amely ellepi a mellékutcákat, majd a sörözőket, és amely elhűlve meséli másnap reggel a munkahelyén, micsoda példátlan diktatúra van Magyarországon, aztán megissza a kávéját és robotol tovább letudva egy életre forradalmi tevékenységét! Hagyjuk most azokat a tehetősebb „hazafiakat”, akik csak szabadidejükben magyarok este 8-tól fél tízig! Hagyjuk ki azokat, akik ígérnek, majd eltűnnek, hagyjuk a médiaforradalmár fényképészeket, vendéglősöket, álkurucokat (Ocskay is az volt), aki szittya módon odavág, aztán ha úgy adja, köpönyeget forgat!
Hagyjuk ki a megfélemlített, eladósított, kiéheztetett, erkölcsileg lezüllesztett lakosságot, hiszen nagyobb része előbb lesz öngyilkos, vagy bűnöző, mint magyar szabadságharcos!
Hagyjuk a gondolkodó radikálisokat, akik így töprengenek: vessük össze a vállunkat vagy kétezren halálra szántan Vonával, Budaházyval, Toroczkaival, Polgár Tomival, vagy szurkoljunk nekik? Megéri vagy nem éri meg a kockázat? Esetleg változik a helyzet és ők szurkolnak nekünk?
Egy biztos: Szabadság tér október 22. MÖM.
De aznap hagyjuk otthon az előítéleteinket is.
Hinnünk kell önmagunkban, hinnünk kell a bajtársiasságban, és a győzelemben. Más választásunk nincs.
Én ott leszek, mint eddig mindig. Nem tehetek mást, magyar vagyok, és magyarként nincs veszítenivalóm. Ha nincs hazám, nincs semmim. Így, és nem fordítva, tehát küzdöm érte. Nincsenek toppolitikus múltbéli kapcsolataim, százmilliót kóstáló magánvagyonom, még polóboltom sincs. A nyomdámat januárban „szétbombázta” a terrorelhárítás. Állítólag fegyvert rejtegettem a nyomdagépemben. (Ismeretlen telefonáló). Szerveztem két tucat tüntetést, párszor letartóztattak, ketyeg két bírósági ügyem, (ez mind az utóbbi egy év termése). Ismerem a rendszert, a béke csak tűnő illúzió. Hogy mikor és hol ér véget nem tudom, de a hely a csatatér adott, Magyarország. Az ellenfél is adott: a felrobbanó magyar társadalom, az életért harcoló ezerfejű cézár.
A lázadó lakosság kontrollálhatatlan, nem tud elvontan gondolkodni, nem jelképeket fog magasba tartani, hanem villanyszámlákat. Nem a számára csak nyomorúságot hozó homályos szabadságért harcol, hanem azért, hogy etetni tudja gyermekeit, gondoskodni tudjon szüleiről. A nyomor viszi az utcára, nem a magyarságtudata, ez a tömeg megállíthatatlanul törni, zúzni fog. Téved az, aki azt hiszi, hogy történelmi jelképeinkkel kezünkben, szakrális jelszavainkkal a heterogén tömegben meghatározóvá válhatunk. Csak a személyes bátorság, az, ami hitelessé tesz. Aki ebben kételkedik, látogasson el néhány tucat külvárosi kocsmába Budapesten, és beszélgessen el a NÉPpel. Tudjuk, kire számíthatunk, kik az ellenségeink, kik mernek tenni, és kik hazudnak a szemünkbe.
Az igazi hazafi győzni akar. Jöjjön tehát egy új október, egy új forradalom, amely megtisztítja hitünket, amely megtisztítja Magyarországot.
Vállaltátok, vezessétek. Rajtatok a sor: Gyuri, Laci, Gábor, Tamás. Én ott leszek.
Tatár József
Rendszerváltó Fórum
