Levél egy apja fiához

Szerző: Kalmár Péter - október 31, 2017

Azért írok neked, hogy tudd: miután tegnap kitettem egy névtelenül is apádra utaló cikket a Facebook oldalamon, amihez rövid idő múlva gyermekeim anyja habozás nélkül (elsőként!) néven nevezte őt; szóval ezek után valóban kínos volt nekem, hogy tegnap éjjel véletlenül összefutottunk, s bár nem „menekültem” – ahogy utánam kiáltottál, mielőtt beszálltam egy autóba – csak zavarodottan elmentem, mert megérkezett az előrendelt kocsim.

Amikor tehát megosztottam ezt (az egyébiránt gyáva) bulvárcikket, amikor magamban azt gondoltam, hogy „végre!’”, amikor magam előtt láttam apádat, ahogy az önelégült, dölyfös mosoly megfagy az arcán, és a testhezálló III. Richard helyett épp Szent Johannát, vagy Szent Ferencet készül eljátszani… nos, akkor megfeledkeztem arról, hogy ennek az embernek van egy fia, egy lánya, meg még egy fia, meg egy felesége, és ezek közül én bizony ismerek is egyet-kettőt, sőt, nincs is különösebb okom arra, hogy őket (benneteket) egy kalap alá vegyelek vele, főleg azért, mert például a fiúk ugye nem is tehetnek az apáik bűneiről…

Zavarban voltam tehát néhány másodpercig, amikor megláttalak és odabiccentettünk egymásnak, mert elszégyelltem magam, hogy rátok nem gondoltam, de azok után, ahogy utánam jöttél, ahogy kérdőre vontál, ahogy kissé fenyegetően utánam szóltál, hogy „menekülsz bazd meg?” – akkor kicsit átértékeltem a zavaromat, mert most már bizony úgy gondolom, hogy te például valamilyen szinten cinkos és vétkes vagy abban a rendszerben, amit atyád működtetett, és még a mai napig is működtet.

Most tehát azért írok neked, mert… egyrészt kikívánkozik belőlem. Mert én is apa vagyok, ugyanakkor még „gyerek”. Mert talán szoktak néha engem is a hátam mögött olyannal vádolni, ami bizonyára nem esik jól a gyerekeimnek, és apámat is szokták hírbe hozni így-úgy, ami nekem sem esik jól. Az érzést, mint apa, és mint gyerek tehát ismerem, és emiatt voltam zavarban, amikor tegnap véletlenül összefutottunk – azonban jelen esetben ennél többről van szó, és nem szeretném, ha bárki úgy gondolná, hogy egy megszokott család körüli viszály összekeverhető lenne olyan traumákkal, amit atyád áldásos működése során érzett át többszáz ember. És most jön a másrészt – ha már egyszer volt egyrészt… Szóval másrészt azért írok, mert valahogy naivul abban reménykedem, hogy hátha sikerül benned megpendíteni egy olyan húrt, amitől talán egy kicsit elgondolkozol azon, hogy vajon egyfajta gyermeki szolidaritásból, szeretetből, vagy épp az önvédelmed illúziójaként magadra erőltetett struccpolitikus vakságból körömszakadtáig akarod-e védeni a védhetetlent, vagy pedig tökösen végre felnősz és leszakadsz attól az atyai függéstől, ami kétségtelenül biztosított neked egyfajta kényelmet, sikert, reflektorfényt, pénzt – de megbecsülést aligha…

Pontosan tudod: apáddal én már jó régen megszakítottam minden kapcsolatot – no, nem mintha addig kebelbarátok lettünk volna, de azóta a köszönését sem fogadom – úgy, hogy a főpróbahét előtt két nappal gyakorlatilag fölálltam próba közben, és faképnél hagytam bemutatót, barátot, társulatot, szerelememet, és nem utolsósorban a karrieremet. Tettem mindezt azért, mert az a módszer, az a tónus, az a mérhetetlen aljassággal véghezvitt szándékos hátráltatás, az a másokat egymás ellen hergelő hangulat, és mindenek fölött az a mocskosan alpári üvöltés, amit jóatyád művelt a kórussal, a kis szereplőkkel, a színpadi műszakkal (a főszereplővel bezzeg nem mert ordítani!) az én próbáimon, teljesen ellehetetlenítette a munkám tisztességes elvégzését, és annak elvárt eredményét (a sikert), valamint rendezői tekintélyemet és önbecsülésemet. De ez nem volt véletlen. Ez volt a cél, ezért hívott engem oda. Hogy egy életre eltegyen engem láb alól, mint olyan riválisát, aki ugyanakkor mertem (nem esélytelenül) pályázni ugyanarra a székre, amire ő. És én ostoba pedig belesétáltam ebbe a csapdába, és nem azért mert nem tudtam pontosan előre a tervét, hanem azért, mert bíztam a címszereplő barátom védelmező tekintélyében. (Nem kellett volna, de ez már egy másik operett)

Ezt követően pár évvel, apád, a szülés után visszatérő, közimádatnak örvendő páromat bosszúból úgy baszta ki a színházból, hogy a taknyán-nyálán zokogva tudott csak kibotorkálni abból a színházból, ahol majd húsz évig volt megbecsült tag. Mindezt apád kéjesen nézte végig, de még ahhoz sem volt elég tökös, hogy ő rúgja ki, ezt az aktust a hűséges fegyverhordozó famulusára bízta, ő csak a háttérből figyelve konstatálta a hatást.

Azonban mielőtt akár te, akár más azzal vádolna engem, vagy gyermekeim anyját, hogy személyes okokból kívánjuk annyi év után az igazságtételt, valami piti kis bosszúvágy által vezéreltetve, szeretném gyorsan leszögezni, hogy nem. Erről szó sincs, ugyanis tulajdonképpen hálásak vagyunk neki mindketten azért, hogy ebből az operett-bűvkörből egyszer és mindenkorra kikerültünk.

Ráadásul azért is vagyok kénytelen mégis ezekkel a személyes történetekkel kezdeni ezt a hosszú moralizálást, mert nagyon nem szeretnék (sem én, sem gyermekeim anyja) a hamarosan kirobbanó hatalmas botrány hullámain szörfözni a későbbiekben, nem akarok (felteszem, ő sem) bármiféle bulvármédia érintettként, tanúként, jólértesültként sem ellene, sem az áldozatai mellett „közszerepelni”, én inkább egyfajta vörös jelzést gondolnék leadni most, mielőtt kitör egy borzalmas hurrikán erejű vihar. Mert ki fog. Ebben biztos vagyok.

Persze ebben a közelgő botrányban természetesen kapóra jön most mindenkinek a hetek óta citált előszél, de hol vannak ezek a szexuális visszaélések azokhoz képest, amik most fognak felszínre kerülni?!

Merthogy Marton László se nem bűnöző, se nem szexuális ragadozó, se nem erőszaktevő, de még csak nem is zaklató. Marton „von haus aus” egy jó családból származó szerencsés ember volt, a sors kegyeltje, egy elegáns, finom úr, kellemes társalgó, jó diplomáciai érzékkel és jó megérzésekkel megáldott színházi ember. Marton soha nem volt igazán nagy művész, ellenben egy biztos kezű, jó ízlésű, simulékony, konfliktuskerülő, egyszersmind megoldó és megvalósító színi direktor volt – ami cseppet sem lebecsülendő, mert az ilyen emberekből talán még kevesebb is van, mint az igazán nagy művészekből. Senkit nem tett tönkre szándékosan, talán még szándékán kívül sem. Ez is ritkaság.

Az, hogy a Vígszínházból regnálása alatt távozott Darvas Iván, Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Tordy Géza, Reviczky Gábor, Szakácsi Sándor, Szilágyi Tibor, Gáspár Sándor, Rudolf Péter, Méhes László, Egri Márta, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Pápai Erika – akik egytől egyik vérbeli „vígszínházi” színészek voltak – ugyan több, mint elgondolkodtató, de sem a Popfesztivál, sem a Padlás, sem a Királyi vadászat, sem a Jó estét nyár, jó estét szerelem, sem az Össztánc, sem a Pál utcai fiúk sikerét nem lehet tőle elvitatni.

Amikor azonban a kor színházi kánonjának megfelelni vágyó „művészi” produkciókat hozott létre, vagy épp olyan alkotóknak, rendezőknek ajánlott lehetőséget, akiktől az önigazolását remélte, nos, akkor többnyire lukra futott – ezek a vígszínházi fiaskók sem neki, sem pedig az általa meghívott művészeknek nem álltak jól.

Mint ahogy – a jelek szerint – az sem állt jól neki, amikor megpróbált úgy csajozni, ahogy azt James Bond, Indiana Jones, Woody Allen, vagy Clint Eastwood szokta… S bár Marton egy elegáns, finom úriember volt, mégis arra vágyott, hogy olyan kemény legyen, mint Clint Eastwood, olyan kalandos, mint Indiana Jones, olyan vakmerő, mint James Bond, és olyan vicces, mint Woody Allen. Az ő vétsége tehát pusztán annyi, hogy ezt is benézte, akár a Zsótér Sanyi Kék madarát…

Ahogy a Vígszínházban aránytévesztés volt a Koltai Tamáshoz való igazodási kényszer, ugyanilyen disszonáns volt ő is ezekhez az idolokhoz viszonyítva, mert Marton ezeknél a macsóknál jóval puhányabb, gyávább, simább és unalmasabb karakter volt, épp ezért tőle rettenetesen hamisan hatott, amikor úgy viselkedett fiatal, csinos nőkkel, ahogy azok a férfiak, akiket a lelke mélyén irigyelt. Ha Clint Eastwood, Indiana Jones, James Bond, vagy akár Woody Allen tette volna oda egy fiatal lány kezét a sliccére, vagy a lakására hívta volna korrepetálni, vagy az irodájában szorította volna a falhoz a nőt, biztos, hogy a vége egy orbitális – vagy épp vicces – baszás lett volna. Martonnál maradt a disszonancia. Mint a Vígszínházban.

Amit a pályáján megúszott, azt a nőkkel szemben nem.

Tanulság: a nők veszélyesebbek, mint a színház…

De hadd térjek végre a lényegre: lássuk, vajon a férfiak lesznek-e olyan tökösek, mint a nők?! Csak akkor bátrak a vadászok, amikor egy döglött oroszlánba lehet belerúgni (és most nyilván nem Sárosdi Lillára gondolok), vagy egy élő vaddal is szembe mernek nézni?!

Apád egy – kétségtelenül sikeres – rendszert működtet immár közel 18 éve, azonban a csillogó, flitteres operett-világhoz, a szárazjégtől és lézerfényektől vibráló musical-színpadhoz rengeteg könny, lelki és szexuális megaláztatás, abúzus, verbális és fizikai bántalmazás tapad.

Apád zsidó (mint ahogyan én is) és köztudottan biszexuális (mint ahogyan én nem).

Azért írom le ezt itt és most én, mert szeretném elvenni az élét mindkét ténynek. Mások úgyis ezen fognak csámcsogni. Pedig ezek egyike se szégyen, nem is vád, ezek nem betegségek, nem is bűnök, mint ahogy az sem, hogyha valaki történetesen heteroszexuális és keresztény. Arról persze a magyar ugar, a hagyma-, pálinka-, és szájszagú hazug erkölcsök, és mindezeknél még jóval álszentebb feudális kurzus tehet, hogy a XXI. század Európájában itt még mindig félni szoktak néven nevezni a dolgokat. Nevezetesen: „apám körül volt metélve, ráadásul igazi libidót csak a saját nemem vált ki belőlem, az ágyam a magánügyem, tessék ezt tiszteletben tartani, maradok őszinte hívük, és persze éljen az operett!” Tudom. Nem könnyű. De ehelyett fényes esküvővel a Bazilikában, és egy „butaság miatt” szétment álomprimadonnával kampányolni… szerintem ehhez gyomor kell. Hányni szabad?

Nem a bi-, vagy homoszexualitását kell tehát szégyellnie, nem is a zsidóságát, hanem azt, ahogy más emberekkel – főleg kiszolgáltatott, lányos fiúkkal, kiskorúakkal és gyengékkel – bánik, ahogy őket használja kénye-kedve szerint.

Te már láttad azt a híres noteszt, amibe apád jó előre beleíratta az asszisztensével, hogy a próbafolyamat alatt mikor és kibe fog belemászni, tönkretenni, megalázni? Csak, hogy tudja, hogy hol a helye. Nem? Akkor majd kérd el, nézz bele és gondolkodj el rajta. És arról sem tudsz, vagy pedig csak nem zavar, hogy egy vidéki városban az alsóneműjétől megszabadított kiskorú fiúgyereket fenekelt el a férfivécében az ölére fektetve? És amikor a magukból kikelt, vagy épp megzavarodott szülők berontottak az (azóta öngyilkos lett) igazgató irodájába, majd miután az igazgató kiállt mellettük és megígérte nekik, hogy nem fogja elsikálni az ügyet, a szülők rá pár napra visszavonulót fújtak, mert apád valahogy, valamivel rávette őket arra, hogy mégse tegyenek feljelentést? És ez nemcsak egy helyen, nemcsak egy alkalommal történt meg.

És amikor apád nem egy alapvetően heteroszexuális férfit térít el a „helyes” útra? És amikor behívatja az irodájába a kiszemelt fiatal tehetséget, és közli vele, hogy a hőn áhított szerepet csak akkor kaphatja meg, ha „kedves lesz” hozzá? Én speciel tudok olyan emberről is, aki közölte vele, hogy „kösz, de ilyen áron inkább nem kérem”… de a legtöbben inkább a szappanért való lehajlást választották.

Láttad már amikor apád többszáz ember előtt szándékosan aláz meg másokat? Akár egyéneket, akár csoportokat? Átélted már, amikor páros lábbal száll bele valakibe, ameddig az ki nem készül, el nem kezd zokogni, vagy akár az átélt stressz hatására el nem viszi a mentő? Nem is hallottál ilyenről? Vagy ezekkel te egyetértesz? Soha nem mondtad még neki, hogy „apa, ne má!”

Azon sem gondolkodtál még el soha, hogy vajon az rendjén van-e hogy atyád színházában már évek óta véletlenül te játszod az összes jelentős főszerepet, amikor ezek többségére nálad bőven lenne alkalmasabb színész? Hogy viseled el ezt a helyzetet? Vagy te is meg vagy félemlítve, mint a többiek? Homokba dugod a fejedet, mint oly sokan ebben az országban, vagy egyenesen imádod azt, hogy apád egy ekkora mágus, és belőled is sztárocskát csinál azon a porondon ahol ő a cirkuszidomár? Feladtad az önbecsülésed, vagy sose volt? Félrenézel, és élvezed a kiváltságosok előjogait, vagy időnként felbuggyan benned valami émelyítő morális keserűség?

Pár éve – amikor ismét megpályáztatták a színházat, és apád már nem pályázhatott, mert túllépte a korhatárt – puhatolóztak nálam többen is, hogy lenne-e kedvem pályázni. Azonnal rávágtam: nem. És nemcsak azért nem, mert már sem ambícióm, sem esélyem nincs erre, hanem azért sem, mert azt is láttam, hogy ezt a fajta tündöklést; a tehetségkutató showk döntős (vagy épp kieső) friss húsokra; a lelkes tini tapsoló „vattákra” épülő sikerszínházat, amit apád a feledhető emlékű hullatehetségtelen elődje után épített föl – megjegyzem: onnan nem volt nehéz – folytathatatlan nélküle, az ő diabolikus, cézári allűrökkel operáló lénye nélkül. És aki elmozdítja őt, azt kockáztatja, hogy nélküle szétesik ez a kártyavár.

De miért pont most?

Mert minden változáshoz meg kell találni a megfelelő pillanatot. Ritmusérzék nyilván kell hozzá. Amikor valaki úgy akar forradalmat csinálni, hogy senki nem sorakozik fel mögötte, viszont előtte minden fegyver csöve rámered, az balek vagy mártír, akikkel tele van a temető. Most még ugyan tömegesen félnek az emberek a zsarnoktól, de egyszer minden diktátor elbukik. Most még hiába tudja mindenki pontosan, hogy ami itt folyik az tarthatatlan, az egy bűzös-bűnős fertő, de mégis kussolnak, mert vagy féltik az egzisztenciájukat, vagy épp egyenesen arra vágynak-várnak egyesek, hogy a nyalással, a behízelgéssel, a cinkos együttműködéssel, a szappanért való lehajlással, másokon való átgázolással egy centit előbbre juthatnak. Mert erre tanítja, erre sarkallja őket a környezet, az iskola, a munkahely, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a gyengék iránti közöny, az áldozathibáztatások, és persze a fortélyos félelem, ami már oly régen igazgat.

De most talán történik valami – ezért is csillant föl bennem a remény, ezért is provokáltam a Facebook posztommal, hogy ki meri először leírni apád nevét, és ezért írom neked most ezt a nyílt levelet. Neked írom, nem apádnak. Vele nincs miért leveleznem, meg ő már nagyon hamarosan múltidő lesz. Nem egy nagy korszak lesz vele együtt lesöpörve, hanem csak egy zsarnok bábszínháza.

De te még dönthetsz úgy, hogy az utolsó utáni pillanatban elszakadsz tőle, és sűrű bocsánatkérések közepette megpróbálod az áldozatok, a megalázottak, a sértettek helyébe képzelni magadat. Ez nem azt jelenti, hogy tagadd meg az apádat. Nyilván nem szükséges apád ellen fordulnod, ezt senki nem kérheti, ezt senki nem várhatja el tőled. De ha csak ellépsz mellőle, akkor így még emelt fővel is távozhatsz, és talán néhány év önkéntes vidéki száműzetést követően még az sem kizárt, hogy egy érettebb, tapasztaltabb színészként és jobb emberként fehér lovon térj vissza majd.

Te döntesz, hogy mit választasz. Én drukkolok neked! Mint apa. És mint fiú.

Mint azt az egész színházi szakma tudja, Kalmár Péter az általam vezetett színház egyik reprezentatív produkciójának létrehozása során tíz nappal a premier előtt itthagyta a produkciót, mert rendezőként képtelen volt befejezni a darabot. Sikeres pályámmal szembeállítható az ő sikertelensége. Megértem a féltékenységét, irigységét, de az a rágalomhadjárat, amit ellenem, a családom és a társulat ellen folytat, egy magát európai állampolgárnak tartó művésztől megengedhetetlen és értelmezhetetlen. Ugyanezt gondolom mindenkiről, aki a rágalmait megosztja, blogolja vagy a sajtó munkatársaként közzéteszi. Éppen ezért kénytelen voltam mindannyiuk ellen elindítani a jogi eljárásokat. Jelen nyilatkozatom felhasználását kizárólag a közösségi médiában engedélyezem.

Kerényi Miklós Gábor Kossuth-díjas rendező, Kiváló Művész, az Operettszínház művészeti vezetője.