A Magyar Nemzet címû "jobboldali" napilap másodszor tagadta meg a válaszadás lehetőségét a MVSZ elnökétől, miközben Csoóri Sándor másodszor hazudozhatott és rágalmazhatott az elemi tisztességet semmibe vevő Fidesz-harsona hasábjain.

A lap először október 20-án közölte Csoóri Sándor Nyílt levél Patrubány Miklóshoz c. írását, amelyre a megszólított másnap válaszolt. A lap három héten keresztül ígérgette a válasz publikálását, majd ehelyett november 16-án újabb Csoóri levelet tett közzé. A második nyílt levélre adott válasz tíz napja megszületett, ám a lap ezúttal sem adott helyet neki.

Patrubány bejelentette, hogy perbe hívja a Magyar Nemzet címû lapot jó hírnevének módszeres rongálása miatt.

A Magyarok Világszövetségének elnöke az MVSZ Sajtószolgálatán keresztül arra kéri a magyar sajtót és az újságírókat, hogy lépjenek fel a Magyar Nemzet példátlan sajtóetikai vétsége ellen.

Alább közzétesszük Patrubány Miklós második, Erkölcs vakító torkolattûzben címû válaszlevelét.

Kuruc.info - MVSZ Sajtószolgálat





Amikor immár negyedik hete hiába vártam, hogy a Magyar Nemzet c. napilap közölje válaszomat arra a hozzám intézett és nekem címzett nyílt levélre, melyet hasábjain Csoóri Sándor tett közzé, azon töprengtem: vajon az igazság nevében miért nem veti latba tekintélyét a költő azért, hogy a levelére írt válasznak is helyt adjon a lap?

A kihívó felelősségén töprengve átvillant bennem az is: ha nem zuhant volna oly szédítő mélységbe a magyar közélet, ha mûködne még a társadalom erkölcsi iránytûje, talán a lap olvasói maguk követelnék meg a nyílt levélre adott válasz közzétételét. Ám ez ma ábrándnak bizonyul: négy hét múltán a válasz helyett újabb Csoóri „zuhatag” jelenik meg – ezúttal egész oldalas összeállításban.

Ezután még élesebben vetődik fel a kérdés: vajon miért szunnyad a költő, az író, a publicista, a közéleti ember igazságérzete? Nem kellett volna legalább második levelének publikálása előtt neki magának kieszközölnie az elsőre adott válasz közzétételét?

Stíluskérdés, mondhatná unottan legyintve a kor embere.

Ám, hogy ezt elmulasztva, a kihívó még idézzen is a megtámadott válaszából, melyet amaz a jó hírnevét csorbító rágalmak ellensúlyozásáért időközben más lapban kényszerült kiadni – ez bizony már nem csupán stílus, hanem erkölcs kérdése.

Egyébként a stílus – maga az ember! Csoóri Sándor ne tudná ezt?!


Mellébeszélés

Az 1957 szeptemberében közzétett, a magyar nemzet és a világ legszebb reményeit kerékbe törő, szörnyû levél aláírói között szerepel – a ma élők legismertebbjeként – Csoóri Sándor neve is.

Ennek a ténynek a puszta közzététele váltotta ki említett nyílt levelét, melyben azt állítja, hogy a szörnyû levelet nem is ismerte. Ezzel szemben – a bebörtönzött írók szabadon bocsátása miatt – aláírt volna egy másikat, egy „józan, szelíd” beadványt. Mostani magyarázkódásának furcsa stílusa arra késztetett két újságírót, Gavra Gábort és Kósa Andrást, hogy állításainak utána járjanak. Idézünk beszámolójukból, melynek címe: Egy bálvány mellébeszél: mit írt alá 1957-ben Csoóri Sándor?

„A Magyar Nemzetben közzétett válaszában – amellett, hogy tagadja, aláírta volna a Kádár-kormány melletti lojalitási nyilatkozatot – Csoóri arra hivatkozik, hogy Illyés Gyula és Németh László rábeszélésére aláírt viszont egy, az adott időszakban bebörtönzött írók számára jóindulatot kérő levelet.

Csoóri ezen állítása azonban már több, mint furcsa.

A „magyarkérdés” ENSZ-közgyûlésbeli napirendre tûzése elleni tiltakozáshoz a nevét adó Illyés és Németh alig egy héttel később valóban aláírta azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára.

A kollégákkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették.

Csoóri Sándor azonban – állításával ellentétben – nem volt a befolyását a meghurcoltakért latba vetők között.” (A teljes írás a világhálón itt olvasható)

A történet ötven évvel ezelőtti, a mellébeszélés mai keletû.


Fordított valóság

Második, a Horthy Miklós budapesti bevonulásának 88. évfordulóját is beárnyékoló, november 16-án megjelent levelében, Csoóri Sándor két hasábon magyarázza az ötvenes években írt verseit, amelyekben nem csupán Rákosi Mátyásnak ajánlkozott „leghûbb ifjú” katonájává, hanem, mint írja, Nagy Imre elismerését is kiérdemelte volna. Most eltekintünk attól, hogy a Rákosit dicsőítő vers keletkezésének időpontjában bizonytalan a költő, 1950 vagy 1951-et jelölve meg, miközben tény, hogy a vers 1953-ban jelent meg. Csoóri így emlékezik 2007-ben: „... az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram után Király István egy félkötetnyi verset közölt tőlem egyszerre a Csillagban. Senki se akarta elhinni, hogy a verseim megelőzték Nagy Imréék föltámadását. A József Attila-díjat ezekre a versekre kaptam 1954 tavaszán, mielőtt még kötetem jelent volna meg. Hangsúlyozom, nem Rákosiéktól kaptam a díjat, hanem Nagy Imrééktől.” (Kiemelés tőlem, PM)

Olvassuk most el a Csillag-ban (ez nem a börtön, hanem egy folyóirat - a szerk.) közölt tizenkét Csoóri vers közül azt, amelyik a nagypolitikáról, a kommunista párt világáról szól:


Vajon ki mellé áll ez a vers, és kit kárhoztat? A pártot védi, vagy a kormányt? Rákosi Mátyást vagy Nagy Imrét?

Az események sorrendjének pontos ismerete közelebb vihet a megfejtéshez. A Pallas Klubháló – Közéleti Társaságok Szabad Hálózata – honlapján, 2007. november 3-i keltezéssel, tehát két héttel Csoóri második levele előtt ez a magyarázat olvasható a vershez:

„1953. július 4-én Nagy Imre, az új miniszterelnök parlamenti beszédében bejelentette, hogy lehetetlen folytatni a szocializmus építésének „feszített ütemét”, könnyíteni kell a nép terhein – szabad kilépést biztosított a parasztoknak a téeszekből, megszüntette a gyárakban a munkások hajszáját, eltörölte a kuláklistát, véget vetett a kitelepítéseknek, feloszlatta az internáló táborokat stb., stb. Egy hétre rá, 1953. július 11-én Rákosi Mátyás, a leváltott miniszterelnök, aki azonban megmaradt a kommunista párt főtitkárának, ellentámadásba lendült.

A pártfunkcionáriusoknak, akik megijedtek, és a kárörvendőknek, akik azt hitték, hogy a kommunizmusnak befellegzett, kijelentette: a párt továbbra is egységes és szilárd, a kulák továbbra is kulák, és ha az ellenség kidugja a szarvát, akkor letörik.

Mint a dátumból is látható, Csoóri Sándor verse három nappal a Rákosi-beszéd után született.”

Az események sorrendje, a tények ítéletet mondanak: ez a vers aligha születhetett Rákosi Mátyás ellen. Az időpontok könyörtelen és rideg valósága cáfolja a költő mai visszaemlékezését, és érdes súrlófénybe állítja a visszaemlékező lélektani bukfencét: Ha ez a vers Rákosi politikai ellenlábasát támogatná, akkor hazugság volna az ugyancsak 1953-ban megjelent, Rákosihoz írt Csoóri-vers minden szava: „Rákosi elvtársnak szállj az ablakába,/ S illendően, szépen kocogtass be nála./ Mondd meg neki, mondd meg, - de ne panaszlóan -,/ hogy betegen fekszem, azért nem hall rólam./ Mondd meg neki, mondd meg,/ Így, ahogy üzenem:/ hogyha felépülök, tüstént fölkeresem./ És a színe előtt teszek hitet rája:/ Én leszek a leghûbb Ifjú katonája.” – Csoóri Sándor: Aranyos madaram, 1953. Versben hazudó lenne az, akinek versben bujdosónak kellene lennie?

Látnoki erővel jövendöli meg azonban a vers a Rákosival szembe forduló Nagy Imre sorsát („Megyünk előre s ti az árokszélre/ kerültök majd jóslat-piszokba fúlva.”): élettelen testét meztelenül pokrócba csavarva, szögesdróttal áttekerve, arccal lefelé, a szemetes árokba vetve. Úgy, ahogy 1989-ben, újratemetésekor találták Magyarország miniszterelnökét.

Stílus és erkölcs kettős szorításában vívódik hősünk saját benső énjében, a magyar ember számára létszükségletet jelentő igazsággal.

A vers több mint ötven évvel ezelőtti, a valóságot kifordító visszaemlékezés mai keletû.


Iktatott hazugság

A Magyarok Világszövetsége elnöki tisztében eltöltött években a költő és az igazság viszonya radikálisabb formákat öltött. Idézzük Atzél Ferenc írását, Kik belőled éltek, szent Világszövetség, amely 2001 januárjában íródott, ám amelyet a Csoóri Sándor által befolyásolt jobboldali sajtó mélyen elhallgatott, és amely ekképp a III. évezred első szamizdatjává vált.

A 2000-ben megtartott MVSZ tisztújító Küldöttgyûlésen Atzél Ferenc magyarországi küldöttként vett részt, így a szervezet életét belülről ismerte. Atzél Ferenc az életét a hazáért feláldozó, hírneves erdélyi arisztokrata, Atzél Ede fia, és egyben gróf Bethlen István miniszterelnök, gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Wass Albert író unokaöccse. (Atzél Ferenc teljes írása hét év múltán jelent meg a HONLEVÉL újság 2007. novemberi számában.)

2000-ben, „Csoóri, a balatonaligai elnökségi ülésen nyilvánosan hazudott. Ezzel kapcsolatban az érdeklődő olvasó a KAPU 2000. októberi számából bőségesen tájékozódhat. A történet röviden a következő – idézet egy január 30-án kelt MVSZ tájékoztatóból: „Csoóri tájékoztatta az MVSZ Elnökségét arról a február 1-i találkozóról, amelyre Németh Zsolt, a külügyminisztérium politikai államtitkára hívta meg az MVSZ vezetéséből Tőkés László tiszteletbeli elnököt, Csoóri Sándor elnököt, a régióelnököket, és Duray Miklóst, a Stratégiai Bizottság elnökét. Több elnökségi tag kérdésére, hogy Patrubány Miklós elnökhelyettes miért nincs a küldöttségben, elhangzott Csoóri Sándor egyértelmû válasza: a névsort a meghívó közölte. Azt a véleményt, miszerint ebben az esetben erkölcsi és szervezeti kötelezettség figyelmeztetni a meghívót a mulasztásra (a Szervezet második számú vezetőjét nem hívta meg), Csoóri Sándor igenlően fogadta, az elnökség pedig nem kifogásolta.”

Órákon belül kiderült, hogy „nem osztogattak, hanem fosztogattak”, ahogy azt a klasszikus vicc is mondja... A találkozót nem Németh Zsolt kezdeményezte, a meghívandók listáját Csoóri állította össze, s a helyszín nem a Külügy, hanem a Benczúr utca. A többi stimmelt. Többen hazugsággal vádolták Csoórit, amire ő igen erélyesen, magából kikelve, kioktatóan, hisztérikusan feldúltan, erkölcsi piedesztáljáról perrel fenyegetőzött. És mit tesz Isten – néhány hónap után előkerült az a Csoóri által aláírt, január 13-án (!!!) kelt, Németh Zsoltnak írt levél (iktatószám 5022/00), amelyben ő személyesen közli a „beszélgetésen” résztvevők listáját. („Ezen a beszélgetésen az MVSZ részéről Tőkés László tiszteletbeli elnök, a három régióelnök, Duray Miklós és jómagam vennék részt.”) Ezzel az elnöki „iktatott hazugsággal” vette kezdetét az a nagyon-nagyon szomorú folyamat, aminek még ma is isszuk a levét.”

Egyben ez az iktatott hazugság vetett véget Csoóri Világszövetségen belüli közéleti szereplésének. Igaz ugyan, hogy még a hazugság „iktatott” voltának lelepleződése előtt, 2000 májusában az állandó testületekkel nem rendelkező, de négyévenként ülésező Magyarok Világkongresszusának örökös tiszteletbeli elnökévé nevezték ki közfelkiáltással, ám a hivatalában, testületi ülésen elkövetett és minden kétséget kizáróan bizonyított hazugsága kiderülte után méltatlanná vált e tisztségre.


Erkölcs torkolattûzben

Mellébeszélés, fordított valóság, iktatott hazugság – tátongó ûr, mélyülő válság, halódó erkölcs jelei. Erkölcs, amelyre karnyújtásnyi távolságból, nagyöblû puskákkal nyitnak tüzet. Erkölcs, amely kihúnyni látszik a közelről elsûlő fegyverek vakító torkolattüzében.

Bár, ez egy egészséges erkölcsi érzékû ember számára képtelenségnek tûnhet, azért, hogy közelebb kerülhessünk az igazsághoz, túl kell lépnünk az epizódokon. Igaz: a stílus maga az ember, és a cseppben ott van a tenger. De azért, a rész után világítsuk meg az egészt is.

Ezt a mostani vitát egy 1957 szeptemberében, előbb a Népszabadságban, majd az Élet és Irodalomban közzétett szörnyû levél újbóli közlése váltotta ki.

A levél, amely mellett aláíróként több mint kétszázötven magyar író neve szerepel, fasisztának nevezi az ’56-os magyar forradalmat, megköszöni a szovjetek csapatok Budapest népe ellen elkövetett népirtását, majd felszólítja az ENSZ Közgyûlését, hogy vegye le tárgysorozatáról a „magyar kérdést”, azaz ne tárgyalja annak a bizottságnak a jelentését, amely a forradalom elfojtásának körülményeit volt hivatott feltárni.

Csoóri Sándor, akit eddig, csak úgy említettük, hogy övé a legismertebb név a ma is élő aláírók közül, két indulatos és a róla kialakul képhez mindenképpen méltaltan stílusú levélben magyarázkodik. Anélkül, hogy tételesen kijelentené, nem írta alá, és nem adta nevét az ominózus levélhez, tehát azt, hogy visszaéltek volna nevével, súlyos kijelentésekre ragadtatja magát, és írásainak mellékmondataiból jól kikövetkeztethetően pártot próbál maga köré szervezni.

Csoóri folyamatosan mentegetőzik. Afelől nem hagy kétséget, hogy Illyés Gyula és Németh László aláírta a szörnyû levelet. Németh Lászlóról tudni véli, hogy „közös öngyilkosságra készült felszólítani néhány pályatársát”. Ilyen tettre, csak végső elkeseredésében gondolhat az író, ha rájött, hogy másokkal együtt elkövetett tette vállalhatatlan. Illyés Gyulát is magára hagyja, hiszen egyetlen szavával sem próbálja feloldani azt az erkölcsi dilemmát, amely abból adódik, hogy az Egy mondat a zsarnokságról szerzője a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig a Kádár Jánoséval szomszédos házban élt a Rózsadombon, ahol – saját elbeszélése szerint – Csoóri is oly sokszor megfordult. A „hóhér” aligha tûrte volna el egy ’56-os, meg nem tért, nyílt ellenfél ilyen közelségét.

Önmagáról pedig mindkét levelében azt sugallja, hogy most találkozna életében először a szörnyû levél tartalmával, miközben tudni véli, hogy azt az írótársadalom nagyrésze aláírta: „A nagy, tiltakozó levél szövegét, amelyben az ötös bizottsághoz fordult az írótársadalom nagy része, csak most, tegnap olvastam először” – írja első nyílt levelében. Majd a másodikban így folytatja: „A Magyar Nemzet október 20-i számában nyílt levelet írtam Patrubány Miklósnak arról, hogy az újra leközölt levelet semmiképpen sem írhattam alá, mert annak idején se kéziratban, se gépiratban nem olvastam. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, nem olvastam sem a Népszabadságban (ahol állítólag még nevek nélkül közölték a levelet), sem az Élet és Irodalom 1957-es számaiban.”

Nehezen hihető állítások annak a tollából, aki másutt bevallja, hogy egész életében nem tudott szabadulni a politikától. Még Nagy László intelme sem hatott rá: „Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő”. („Tudtam, hogy igaza van” – írta Nappali hold címû esszéjében, 1990-ben, mégsem fogadta meg a költőtárs tanácsát. „Míg mi – kortársként vagy barátként – folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt” – írja a kettőjük közötti lényeges különbségről Halottja tûznek, jácintnak c. írásában.)

Miért is kellene elhinni annak az embernek a hihetetlen állítását, aki – mint láthatjuk – oly sokszor került fortélyos viszonyba az igazsággal? Varga László református lelkész, az Erdélyi ENSZ-per egyik halálra ítéltje, aki végül társaival együtt kegyelmet nyert, így vall a szörnyû levél akkori hatásáról: ”Annál szomorúbban vettük tudomásul a börtönből való kiszabadulásunk után, hogy bálványaink, a népi írók nemcsak hogy nem vettek részt a forradalomban, hogy semmiféle szolidaritást nem vállaltak a megtorlás áldozataival, de pár hónappal később ők kérték (pl. Csoóri Sándor is), hogy vegyék le a napirendről (az ún. magyar kérdést az ENSZ-ben – A.F.), és kézcsókkal fogadták el a forradalmárok gyilkosainak kitüntetéseit és ajándékait.” (Erdélyi Magyarság, 2000/4. p. 19. – közzétette Atzél Ferenc)

Erdélyben már évtizedekkel korábban tudtak a szörnyû levélről, benne Csoóri szerepéről, csupán ő nem hallott volna róla – „csak most, tegnap” – mint írja?


A szörnyû levéltől az országkáromlásig

Annak, aki magyar szellemi vezető kíván lenni, neve nem szerepelhet a Postabank VIP-listáján. Ha pedig odakerül, akkor illik lemondania vezető közéleti tisztségéből. A Csoóri Sándoré odakerült, még amikor a Magyarok Világszövetségének elnöke volt. Nem volt elírás. Többen felszólították: mondjon le! Esze ágában nem volt.

Annak, aki magyar szellemi vezető kíván lenni, nem szabad hazudnia. Ha pedig hazugságon érik, illik bocsánatot kérnie, és halkan távozni a közéletből. Csoóri Sándort hazugságon érték...

Annak, akinek a neve felkerül a szörnyû levél aláírói közé, illik az első megnyíló alkalommal, tehát legkésőbb a rendszerváltáskor tisztáznia magát. Ehelyett Csoóri Sándor itt ágál, és szidalmazza azt, aki meg meri kérdezni tőle, mint olyantól, akinek szerepel a neve a szörnyû levél aláírói között, aki jelentős köztisztséget vállalt, és aki még él, tehát megkérdezhető: Aláírta-e, illetve adta-e nevét az 1957-es szörnyû levélhez? Ha nem, miért nem tiltakozott ez ellen? Ha nem tiltakozhatott a Kádár rendszer idején, miért hallgatott Nagy Imre újratemetése után (1989. június 16.)? Ha pedig vétkes, miért nem kért bocsánatot legalább ’89 után azoktól, akiket a kommunisták a szörnyû levélen felbátorodva aláztak meg a börtönökben, vertek agyon vagy küldtek bitófára?

Magyar jövőt csak sziklaszilárd erkölcsre lehet építeni.

Csoóri Sándornak írásai mögé rejtőző, igazi arcát a Magyarok Világszövetsége megismerte, megtapasztalta. Azt reméltük – és még mindég reméljük –, hogy nem kell további részleteket nyilvánosságra hoznunk. Mert ami eddig napvilágot látott, az csupán a jéghegy csúcsa.

Csoóri Sándor felelőssége a kisiklatott rendszerváltásban megkerülhetetlen.

Saját bevallása szerint „hátán vitte” Antall József-et az MDF elnöki, majd a kormányfői székbe úgy, hogy az elnökség tagjainak többsége azt sem tudta kicsoda. Ennek, a demokráciával köszönő viszonyban sem lévő lépésnek „gyümölcsei” mára „beértek.” A rendszerváltás – teljes csőd. Az MDF, amelynek Csoóri a legsúlyosabb alapítója, amelyben sok szépreményû és nagyérdemû honfitársunk gyülekezett, a megfelelő erkölcsi alap híján, az lett, amit mára a Dávid Ibolya nevével fémjelzett csoportosulás jelent: bolygópártja a kommunisták pártjának.

Vajon mi lesz a nemes szándékú Márciusi Charta sorsa?

A fentiek alapján jövője alighanem borítékolható.


A múlt feldolgozása – Megtisztulás

Most, amikor keletkezésének 50. évfordulóján elővesszük az 1957-es levelet, nem bûnbakkeresés a szándékunk. Tudjuk, ismerjük a zsarnoki rendszer aljasságát, semmitől vissza nem riadó, gaztettekre képes voltát. Ekképp tehát számunkra nem az az igazi kérdés, hogy miért adták a nevüket az írók, hanem az, hogy miként vették rá őket e lépésre, voltak-e közöttük olyanok, akiket kényszerítettek, kik voltak azok, akiknek egyszerûen visszaéltek a nevével? És főképp: milyen káros következményei voltak e levélnek?

Végül azt kutatjuk, miért hallgat erről a levélről oly sûrûn mindenki, miért nem néz vele szembe még ötven év múltán sem a magyar társadalom?

Mi ugyanis azt hisszük, hogy az a mély erkölcsi válság, amely mára a magyar népet a lét és a nemlét határára taszította, mindenképpen a kommunizmus évtizedeiben gyökerezik. Az a szörnyû levél, amely az üdvtörténeti jelentőségû 1956-os magyar forradalmat fasizmusnak meri nevezni, amely a Magyarországot lerohanó szovjet hadseregnek köszönetet mer mondani, amely akadályozná a nemzetközi közösséget az igazság feltárásában, alkalmas arra, hogy ennek a ma tapasztalható válságnak gyökerévé váljék. A feldolgozatlan múlt, mint temetetlen halott, vádlón néz ránk. A vége pedig rothadás. Ötven évnek elegendő távlatnak kell lennie ahhoz, hogy a magyar társadalom szembenézzen a múlttal. Ha élni akar, ezt a feladatot – bármilyen fájó is legyen –, nem kerülheti meg!

Ha a szörnyû levélért senkinek nem kell bocsánatot kérnie, ha ezért senkinek sem kell levonnia magára nézve következtetéseket, ha bárki meggyalázhatja a magyar forradalmat, ha jeles magyar köztestület vezetője nyilvánosan hazudhat, akkor miért ne hazudhatna a miniszterelnök, miért ne nevezhetné hazánkat „kurva országnak”?

Az út az országkáromlásig e szörnyû levélnél kezdődik, és elhallgatott igazságokon, következmények nélkül hagyott hazugságokon, az erkölcs halálán keresztül vezet.

Nem örülök a Magyar Írószövetség elnökségének állásfoglalásáért. Azért nem, mert érdemi vita helyett személy elleni támadásba kezd, és nem szembenézni próbál a múlttal, hanem azt elkendőzni látszik. Különösen aggasztó, hogy ez a nyilatkozat is a Csoóri Sándor iránti hûség jegyében fogan, az ő védelmében születik.

Mégis jónak tartom a Magyar Írószövetség megszólalását, mert ezzel elkezdődhet az érdemi vita. Állásfoglalására a Magyarok Világszövetségének Elnöksége fog válaszolni.

Budapest-Kolozsvár, 2007. november 20-án

Patrubány Miklós,
a Magyarok Világszövetségének
elnöke


Kapcsolódó

Borbély Zsolt Attila: A Magyar Nemzet balos stílusú sajtócenzúrája
Patrubány válasza Csoóri Sándornak
Csurka apja, Csoóri Sándor és társaik: '56-ban fasizmus volt, a szovjet csapatok segítettek, az ENSZ ne tárgyalja! - Folyamatosan frissítve