A főváros egyik legszennyezettebb pontján, a Széna téren „működő” levegőminőség-mérő állomás január közepétől március közepéig, vagyis egy erősen szmogveszélyes időszakban egyáltalán nem szolgáltatott adatokat az egyik fő légszennyező komponens, a nitrogénoxid koncentrációjáról. Ez csak egyetlen, úgyszólván véletlenszerű, de önmagában is tanulságos példa a mérőhálózat szolgáltatási színvonaláról. A hasonló anomáliák választéka bőséges: a budapesti mérőhálózat uniós összehasonlításban hírhedten megbízhatatlanul üzemel. Az egyik, a nemzetközi szakirodalomban is gyakran idézett elrettentő példa szerint 2017 nyarán, a nyári szmog csúcsidőszakában a 12 automata mérőállomás közül egyik sem működött, így értelemszerűen adatot sem szolgáltatott. A Levegő Munkacsoport gyűjtése alapján 2012-ben az Erzsébet téri állomás 65 határérték feletti napot jelzett úgy, hogy 21 napon keresztül nem működött.

Csepelen 46 határérték fölötti napot regisztráltak 129 napos üzemszünet mellett. 2013-ban a Kosztolányi Dezső téren 57 határérték feletti napot jegyeztek föl úgy, hogy 115 napon át nem szolgáltatott adatot az állomás. 2014-ben a Teleki téren 41 problémás nap volt, 180 napra viszont leállt a mérés. Tavaly a Svájci Alap és az EU támogatásából a hálózatot elvileg felújították, de a probléma korántsem oldódott meg. Simon Gergely, a Greenpeace szakértőjének gyűjtése szerint tavaly számos olyan mérési hely volt Budapesten, ahol 35-nél (vagyis az egy év alatt összesen megengedett szmogos napok számánál), többször szünetelt a PM10 részecskére vonatkozó adatszolgáltatás – Csepelen 120, a Gergely utcában 127, Káposztásmegyeren 107, a Kosztolányi Dezső téren 36 napon át –, ami így illuzórikussá teszi az elvileg objektív küszöbértékeket.

A rapszodikus működés legsúlyosabb kockázata, hogy nincsenek adatok – sem a budapesti polgárok, sem a döntéshozók számára – a valós levegőminőségi helyzetről. Márpedig a mérőhálózat adatszolgáltatására épül például a szmogriadó, a riasztás és számos levegőminőség-javító (kényszer) intézkedés, valamint a lakosság egészségét védő uniós szabályozás is. Utóbbinak az a lényege, hogy az egyes szennyező anyagokra lebontva meghatározza, évente hány határérték feletti nap számít még elfogadhatónak – a budapestiek viszont ennél sokkal több időt kénytelenek az egészségükre veszélyes, szennyezett levegőben tölteni azért, mert a rendszer nem jelez.

Budapest még az így mért szórványos adatok alapján is a legszennyezettebb levegőjű uniós fővárosok közé tartozik, a gyatra levegőminőség pedig mára a legpusztítóbb népbetegségekkel összemérhető halálokká változott. Magyarországon évente 14 ezer ember halála köthető közvetlenül a légszennyezéshez, a fővárosra azonban ennél sokkal több jut a lakosságarányosan megelőlegezhető egyötödnél, mivel a Duna-parti metropolisz az országon belül is a kiemelten szennyezett régiók közé tartozik (a Sajó völgyével, Miskolccal vagy éppen Pécs környékével együtt). Ezért is megmagyarázhatatlan, hogy a kormány nem hajlandó érdemi lépéseket tenni a levegőminőség javításáért, annak ellenére sem, hogy az Európai Bizottság immár két, súlyos büntetésekkel fenyegető kötelezettségszegési eljárást indított ellene, amúgy szintén hálózat hézagos, a valóságot megszépítő adatai alapján. A kormányzati nemtörődömség mértékéhez jellemző adalék, hogy a rákkeltő, tüdőkárosító, érrendszeri megbetegedéseket okozó PM10-szennyezés visszafogására az elmúlt évek központi költségvetésében – bele értve a jövő évi büdzsé tervezetét is – évente 40 és 90 millió forint közötti összeget biztosítottak, miközben önmagában ez a főként a dízelüzemű járművek kipufogógázaival a levegőbe kerülő anyag legalább évi 10 ezer halálért, és körülbelül 100 ezer megbetegedésért felelős (azaz nagyságrendekkel több közpénzt költünk a hatások következtében föllépő betegségek kezelésére, mint a megelőzésre).

A Levegő Munkacsoportot is a tagjai körében tudó Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség elemzése szerint a közlekedési eredetű légszennyezés csökkentése terén messze-messze Magyarország teljesít a legrosszabbul az összes európai ország közül. A 28 tagállam levegőtisztaság-védelmi akcióterveit összehasonlító vizsgálat azt mutatta ki, hogy a minden tagország által kötelezően elkészítendő Nemzeti Energia- és Klímatervek közül Hollandiáé a legjobb 73 ponttal, a tökutolsó magyar terv viszont mindössze 13 pontot kapott: gyakorlatilag nincsenek benne kézzelfogható intézkedések (szemben például azzal, hogy a hollandoknál 2030-tól tilos lesz belsőégésű motorral szerelt gépjárművet eladni), a kevéssé körvonalazott elképzelésekhez pedig nem rendel a megvalósítást szolgáló eszközöket a magyar koncepció. Ráadásul egészen egyedülálló módon a közlekedési eredetű füstgázkibocsátás 30 százalékos növelésével számolunk, miközben Európában mindenki a csökkentésen dolgozik. Ez a felelőtlen hozzáállás ismét csak sokba fog kerülni, és nem csupán az egészségügyi költségeket tekintve: akik nem teljesítik az elvárt kibocsátáscsökkentést, azoknak kvótát kell majd vásárolniuk a kevesebbet eregető országoktól.

A kormány készített egy tervet Budapest és vidéke levegőminőségének javítására, ám ebben sincs sok köszönet – a Levegő Munkacsoport a tavalyi év végén pert is indított azért, mert szerinte a dokumentum alkalmatlan a légszennyezettség tényleges csökkentésére, mivel végrehajthatatlan (nem tartalmaz olyan kötelezően előírt intézkedéseket, amelyeket valamely hatóság végre is tudna hajtatni). A per tárgya, hogy a környezetvédelmi hatóságot érdemi javulással kecsegtető levegőminőségi terv kidolgozására és a végrehajtás szigorú ellenőrzésére kötelezze. Ehhez a lakosság egyetértése már rendelkezésre áll: egy európai felmérés szerint a magyarok háromnegyede támogatná akár a legszennyezőbb gépkocsik teljes kitiltását, vagy más, hasonlóan radikális lépések bevezetését is.

Mindennek az alapja azonban a megbízható levegőminőség-mérés és az átlátható adatközlés lenne. Ma a mért adatokat úgy kell összebogarászni a kormányzati levegominoseg.hu honlap különböző alpontjairól, miközben például a zöldszervezetek nemzetközi konzorciuma által működtetett aqicn.org oldal a világ számos nagyvárosa között Budapestről is könnyen áttekinthető, első látásra értelmezhető formában mutatja be a légszennyezettség pillanatnyi mértékét – igaz, magyar relációban ugyancsak az állami rendszer szórványosan mért adataira támaszkodva.

Ha nem az állam méri és publikálja a légszennyezési adatokat, a számok olykor egészen ijesztő szennyezettséget mutatnak. A Greenpeace az elmúlt hónapokban két méréssorozat eredményét is közzétette. A budapesti iskolák közelében májusban mért értékek nyolc oktatási intézmény esetében is a határérték durva és tartós, a közelben lévő állami mérőállomás értékeit is meghaladó légszennyezést jeleztek. Szintén határérték feletti - a küszöböt két-háromszorosan meghaladó - szennyezettséget mértek a nagy forgalmú buszmegállókban, például a Blaha Lujza és a Széll Kálmán téren, úgy, hogy a közeli mérőállomásokon egyszer sem lépte túl a határértéket a koncentráció. Ez az eredmény a mérőhálózat kialakításával kapcsolatban is fölvet kérdéseket. A Greenpeace szerint az adatok halálos veszélyt jeleznek: egy szintén a közelmúltban publikált európai kutatás szerint a szmogos napokon drasztikusan megnő a halálozások száma.

(Népszava)