2019. június 26., szerda, János, Pál, Upor napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
19:45 Döntöttek a Fidesz fővárosi polgármesterjelöltjeiről19:21 Belátták, hogy botorság volt a szijjártói "tudomásul vétel": mégsem engednénk az úzvölgyi temető államosítását18:47 Németh Zsolték "ukrán barátaink" miatt nem szavazták meg az oroszok visszavételét az ET-közgyűlésbe18:39 Ez már nem jött össze Gyurcsánynak: Karácsony nyerte az előválasztást18:06 Tanulnak a cigányok a liberális "jogvédőktől": Kamarásék szeretnék betiltatni a cigánybűnözés szót - és a pártot is, amely ezt használja17:25 Úgy tűnik, be kellene érni az égő cigarettás-elektromos rendszeres magyarázattal Notre-Dame-ügyben17:15 A kommunizmus borzalmait bemutató múzeum létesül a román parlamentben16:55 Börtönre ítéltek öt embert az Agria versenytánc-alapítvány ügyében16:38 Lemondott a moldovai alkotmánybíróság teljes testülete16:13 Börtönbüntetésre ítélték a Human Operator-ügy négy vádlottját15:51 Terroristát semlegesített az orosz biztonsági szolgálat15:15 Húsz ukrán adta el a veséjét Kazahsztánban14:50 A közlekedési szabályokra fittyet hányó cigányt ütött el a villamos Miskolcon14:24 Több mint hétmillió forintért kínálgatták Kálmán Olgát a Facebookon14:10 Kunhalmi ma sem volt szomika
24 óra legolvasottabbjai

Anyaország, Extra ::

Budaházy első és második börtönlevele

Reklám


Budaházy György második, börtönből küldött levele. Az elsőt a második után olvashatja. Alább exkluzív képeket is közlünk Gyuri azon eseményeiről, melyeket felidéz.
Az ezredforduló után kibontakozó magyar nemzeti ellenállásnak két fő vonulata alakult ki, egy határon túli, meg egy határon belüli. Az előbbi a trianoni határokon túl idegen uralom alá került magyarokkal szemben elkövetett gazemberségek ellen próbál fellépni – ezt főleg a HVIM neve és az ő akcióik fémjelzik -, míg az utóbbi a trianoni határokon belül „idegen uralom” alá került magyarokkal szemben elkövetett gazemberségek ellen. Különös ez a mi „két frontos háborúnk”, nem is nagyon jut eszembe hirtelen a világtörténelemben hasonló eset (talán a német hazafiak érezhették magukat hasonlóan a weimari köztársaságban, de még ezt sem mondhatnám pont ilyennek). Nekem gyerekkorom óta a trianoni igazságtalanság volt a vesszőparipám, ezért is kezdtem – mikor a rendszerváltástól eltelt egy évtized után beleuntam, hogy az ügyben nem történik semmi érdemi – a Revíziós Mozgalommal (mely annak idején csonka országi felvilágosító munkát végzett a témában).

Archív képünkön a Magyar Revíziós Mozgalom utcai kampányakcióját készíti elő Budaházy és Novák Előd 2001-ben
De aztán 2002 tavaszán történt valami. A sokak számára reménytelibb új Magyarország illúziójával kecsegtető hajnali derengésben, kijózanító módon lekapcsolták a villanyt. És a választásokat követő hetekben sajnos szomorúan beigazolódott, hogy a hazai problémák tekintetében nem elég a tettekre képtelen – legfeljebb a szájkaratézásban jeleskedő – jobboldali politikusokra várni, hanem cselekvő lépésekre van szükség a civil társadalom részéről, ami esetleg majd a politikusokra is hatással lesz (ez utóbbiban sajnos többnyire csalódásokat kellett megélnünk azóta).
Számos hazafias érzelmű magyarban fogalmazódott meg ez akkor. Én is beláttam, hogy amíg itthon nincs stabil, kiszámítható nemzeti építkezés, erős nemzeti háttér, addig nincs esély a határon túli kérdések megfelelő megoldására, úgyhogy energiáimat a kibontakozó új „nemzetmentő” feladatra kezdtem átcsoportosítani, amely így hangzott akkor: Meg kell próbálni megakadályozni, hogy a kommunista bűnszervezet (ennek mibenlétéről kifejtettem nézeteimet a szeptember 16-i tárgyaláson) a csalás gyanús választási események segítségével újra megszerezze a közvetlen hatalomgyakorlást Magyarországon (azért közvetlen, mert a közvetett hatalomgyakorlás – „hála” a rendszerváltók impotenciájának – soha nem esett ki a kezéből). Ez a felismerés hívta életre a szavazatok újraszámlálásáért küzdő civil mozgalmat. (Egy kis definíció: Klasszikusan a civil politikai mozgalmak konkrét feladatok megoldására tömörült emberek közösségei, melyek ezen feladatok megoldása, vagy a megoldásért folytatott tevékenység kudarca után, aktív működésüket tekintve megszűnnek. Ezzel szemben a politikai pártok magukat „helyzetbe hozni” akarók közösségei, kik ezen céljukat leplezendő, különböző harsányan hangoztatott feladatokkal bástyázzák azt körül, és ezen hangoztatott feladatok általuk való meg nem oldásának kudarca, egyáltalán nem akadályozza meg őket abban, hogy „elegánsan” túllépve ezen, új –sokszor az előzőekkel ellentétes – feladatokat kezdjenek hangoztatni helyettük túlélésük érdekében. Az elsőnél cél a feladat megoldása, és ennek van alávetve a szervezet, míg a másodiknál cél a szervezet „húsos fazék” közelébe manőverezése és ott tartása, és ennek van alárendelve a feladat. Legalábbis a gyakorlati tapasztalatok ezt mutatják.)
Azt gondolom logikai alapon könnyen belátható, hogy a „jól működő” bűnszervezet liberális, mármint abban az értelemben, hogy mindig figyeli az „új lehetőségeket”, azonnal kihasználja azokat, és a beduguló régi utakról, ha kell, letér, tud váltani. Ennek a fajta működésnek az érdekében, a kommunista bűnszervezeten belül rendszeres generációváltások zajlottak le szép csendben. Az öregek „érdemeik elismerése mellett” nyugdíjba vonulnak, és jönnek a közben kinevelt újak, akik biztosítják nekik a „békés nyugdíjas éveket”, és persze maguknak a busás megtollasodást. Ez történt a ’70-es években a hitelfelvételek kezdetekor, a ’80-as évek végén a privatizáció beindulásakor, vagy az ezredforduló környékén, amikor a „lehetőségek időközben kibontakozott tárházában” (olajszőkítés, állami beruházások lehúzása, lakás-telek maffiázás, kamu munkáért való állami kifizetések, külföldi befektetőkkel való mutyizás, stb.) jobban eligazodó fiatal „erőkre” volt szükség. Persze ahhoz, hogy egy rendszerből mindig ki lehessen venni, ahhoz kell, hogy a rendszernek belső termelése legyen, vagy pedig kívülről kell beletenni. Mivel a folyamatos fosztogatás következtében a magyar társadalom nevű rendszer belső erőforrásai nagyrészt vagy megszűntek működni, vagy idegen kézre kerülve termelésük idegen csatornákon kifolyik a rendszerből, ezért a bűnbanda tagjai a problémát úgy oldották meg, hogy a rendszerben bent lévők kontójára rendre idegen forrásból – egyre fokozódó mértékben – töltöttek be. Napjainkra ez a folyamat a teljes gazdasági összeomlás határára sodorta a rendszert, vagyis Magyarországot, nem beszélve az ilyen fajta tevékenység mindenki számára látható „legalizálásának” erkölcsromboló hatásáról. Mindez mára messzemenően igazolta 2002-es félelmeinket.
Ezen – azóta beigazolódott – félelmeinktől vezérelve került sor 2002. július 4-én arra az elkeseredett végső spontán akcióra, amely „Erzsébet hídi blokád” néven vonult be a történelembe. Hazafias körökben szoktuk ezt a napot „ébredés napjának” is nevezni. Azért is találó a megnevezés, mert talán ez az esemény (a blokád, a feloszlatását követő Kossuth téri tüntetés, majd az estébe nyúló – és az Astoriánál könnygázas oszlatással végződő – utcai vonulás) tekinthető a legújabbkori cselekvő magyar nemzeti ellenállás születésének, az újraszámlálásért folyó több hónapos küzdelem pedig a civil társadalom politikai ébredésének. Innentől kezdve a különböző ügyekben egyre többször jelenik meg a cselekvő kiállás. Hogy néhány esetet említsek a kezdeti „hőskorból”:
- Medgyessy-Nastase-féle – Erdély elszakítását ünneplő – koccintás a Kempinskiben, mely vérlázító hazaárulás ellen a hotel előtt spontán tüntetés folyt (megjegyzem, hogy ennek megvalósulása az általam előző este szétküldött – egy mobiltelefonba egyenként benyomkodva a számokat – több száz sms-nek köszönhető).
- Szabadság téri szovjet „hősi emlékmű” – lebontása helyetti – újjáépítése elleni tiltakozásképpen megkísérelt összeláncolós akciónk (ehhez a tiltakozáshoz egyébként komoly civil politikai és jogi tevékenység is kapcsolódott).
- Kocsis Imre által szervezett „gój találkozó”
- Szintén Imréhez köthető Gesztenyés kerti esemény (Medgyessi házához akartak innen vonulni), melynek kapcsán indult – és végül győztes – kártérítési per a Gaudi Nagy Tamás féle Nemzeti Jogvédők „hőskorának” is fontos állomásaként tekinthető.
Megfigyelhető a 2002 óta immár az ország feletti kormányzást is megkaparintó bűnbanda egyre felháborítóbb tevékenységével szemben fokozódó nemzeti ellenállás, amely a 2006 őszi – világviszonylatban is példátlan – lebukást követően, szabályszerűen felkelésbe csapott át. Ezzel párhuzamosan persze a bűnbanda is egyre jobban kimutatta a foga fehérjét, egyre súlyosabb megtorlásokat alkalmazva a legbátrabbakon.
Hogy ebben a fent vázolt folyamatban a magát nemzetinek nevező politikai elit és értelmiség passzivitásának mi az oka, azt csak találgatni lehet. Lehet a gyávaság, vagy a pozícióféltés, vagy a bűnbandával való kollaboráció bizonyos mértéke, vagy kinek ez, kinek az. Én nem tudom, ezt nekik kellene megválaszolni. Mindenesetre furcsa ez a magatartás, különösen 2006 őszét követően. Hiszen az utóbbi években a nagyvilágban számos esetben (Ukrajna, Irán, stb.), amikor civilek mozdultak meg nagy számban igazságérzetüktől vezérelve, nem volt jellemző, hogy a velük elvileg érdekegységben lévő politikai erők lerendbontózták vagy leprovokátorozták volna őket. Szavazat-újraszámlálást is minden további nélkül ki lehetett harcolni, pl. az USA-ban, de úgy tűnik, talán még Afganisztánban sincs olyan akadálya, mint nálunk. Bár kétségtelen, hogy a jelenlegi csőd alkalmas lehet ama kívánatos állapot elérésére, hogy a magyar társadalom túlnyomó része örökre kiábránduljon a marxistából szociálliberális bőrbe bújt bűnbandából, mindazonáltal nehezen hinném el, hogy erre a kiábrándulásra játszó körmönfont megfontolás állna a politikai ellenzék tétlenségének hátterében, még akkor is, ha a Bajnai kormány – demokratikusnak nem mondható – hatalomra kerülésének eltűrése, vagy az előrehozott választásokért folyó lázas semmittevés magyarázatául az áruláson kívül már szinte csak ez az érv marad.
Akármi is a magyarázat, felelőtlen dolog volt hagyni az országot ide jutni, és erkölcstelen volt a – lehet, hogy néha forrófejű, de mindig jószándékú, lelkes – hazafiakat a gazemberek erőszakszerveinek karmai közt egyedül vergődni hagyni. Persze abban is van igazság, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Azt hiszem, nekem igazán van részem ezt megtapasztalni.
Vác, 2009. szeptember 22. (de a levél csak mostanság jutott ki - a szerk.)
Budaházy György
(SZKR)
Korábban, 2009. október 18-án írtuk:
Budaházy első börtönlevele

Végiggondolva az ezredfordulótól közéleti tevékenységemet, szomorúsággal vegyes megnyugvással látom, hogy mindenben beigazolódni látszanak felvetéseim, úgy tűnik, sikerült többnyire a helyes irányokra ráéreznem.
Visszagondolok a kezdetekre, a 2001-02-es revíziós demonstrációkra (mikor Botond fiam Igazságot Magyarországnak pólóban kergette a galambokat a Ferenciek terén, milyen édes volt…), amik tulajdonképpen arról szóltak, hogy a határon túli magyarok kérdését megnyugtatóan csak a határok igazságos megváltoztatásával lehet elérni, és a magyar nemzetnek ez az igazságszolgáltatás jár.
Nézve manapság a szerbiai vagy most legújabban a szlovákiai viszonyokat, felháborít az a pipogyaság, hogy a közvélemény-formálók, politikusok – még a „nemzeti” tévékben, a magukat „nemzetinek” vagy „polgárinak” nevezők is (a többiekről nem is érdemes beszélni) – nem merik ezt felvetni. Pedig talán egyre többen belátják már magukban, hogy a rengeteg elpazarolt energia, pénz, mellébeszélés, európai uniós meg magyarigazolványos hitegetés helyett ’90-től már ez kellett volna, hogy a magyar külpolitika mindent megelőző törekvése legyen (lett is volna a revízióra alkalom, több irányban is). Persze akkor be kellene vallaniuk, hogy rossz irányban indultak el, hibáztak, ezt is elrontották (mint ahogy szinte mindent), és erre a mai magyarországi „elit” tagjai képtelenek. A Gyurcsány, Bajnai stb. hazaárulókon már nem lepődöm meg, de szánalmas, hogy még a nemzeti szavazók által többre becsültek sem képesek egyszer végre a sarkukra állni, egyszer végre férfiként viselkedni.
Hogy Sólyom László azt mondta volna ott a komáromi hídon, hogy „nem érdekel, tartóztassanak le, ha mernek, de én átmegyek magyar testvéreimhez.” Ezen tette előtt nyilván – mint sokan mások a radikálisok közül – én is fejet hajtottam volna, történelmi tett lett volna a részéről. De nem, inkább gyáván megfutamodott, és azóta ennek a „bölcs” döntésnek az ideologizálása folyik. (Bezzeg nem volt ilyen vehemens a most felháborodottan „okoskodók” nagy része, amikor minket viperával vertek tavaly novemberben Dunaszerdahelyen!). Persze, ha Orbán Viktor 2006. október 23-i dicstelen cserbenhagyó szereplésére gondolok (pedig azért nem a „doni fronton” kellett volna helytállnia, csak a Deák téren, a népe élén), akkor nem lepődöm meg. És most mégis, reménykedő tömegek fordulnak Orbán Viktor és emberei felé.

Képeink a Gyuri által felidézett, Ferenciek terei kampányakción készültek 2001-ben, de minden hónap 4-én kivonultak valamilyen forgalmas helyre
Vajon ad-e erőt ez a bizalom nekik, hogy eddigi önmagukon túllépve, végre képesek legyenek a magyar nép érdekében nagy döntéseket hozni, nagy tetteket végrehajtani? Vajon képesek-e Slotának meg Ficónak megmondani – itt van rá a remek alkalom -, hogy ha minden szlovákiai iskolában reggelente boldog arccal a szlovák himnuszt éneklő szlovák gyerekeket akarnak látni, akkor itt az idő, hogy mindenki megelégedésére létrehozzák ehhez a „megfelelő Szlovákiát”, és egy igazságos határmódosítással a mindig „rebellis” magyaroktól végleg megszabadulva, innentől felhőtlenül – minden magyar zúgolódás zavarától mentesen – élvezhessék ezt a „felemelő” látványt? Vajon képesek-e az országunkat romba döntő tolvaj, bolsevik gazembereket végleg kigyomlálni a magyar közéletből, miközben ehhez a saját soraikba is bele kell vágjanak, itt-ott rendesen? Vajon képesek-e belátni, hogy a rendszerváltó politikusok annak idején a kerekasztalos mutyizáskor úgy elrontották a dolgokat, hogy tragikomikus módon a ’90 óta eltelt 20 évből 12-ben(!) tulajdonképpen azok a bolsevikok kormányozhatták az országot, akiktől a rendszerváltással meg akartunk szabadulni? Vajon képesek-e minderre? Nem nagyon bízom ebben, azt látva, hogy még egy előrehozott választás kiharcolására sem képesek mióta, és érthetetlen módon még tavaszig akarnak siránkozni azon, hogy a Bajnai-kormány hogy taszítja még mélyebbre az országot, ahelyett, hogy az elégedetlenség élére állva elzavarnák őket még ősz elején.
A rendszerváltás óta most már eltelt annyi idő, hogy történelmi összehasonlításokat tudunk tenni az elmúlt 100 év politikai korszakainak vonatkozásában. Gondoljunk bele, hogy a sokat támadott, tekintélyelvűnek (mi abban a rossz?), antidemokratikusnak nevezett „Horthy-korszak” hasonló időtartamot felölelő időszaka alatt a totális mélypontról indulva (közel 400 év osztrák uralom után, feldarabolt, megcsonkított, kifosztott országgal, ellenségek vicsorgó gyűrűjétől körülvéve), minden hibájával együtt képes volt az országot felfelé ívelő pályára állítani, gazdaságilag, kulturálisan előremozdítani, hadsereget létrehozni, és az elveszett területek egy részét visszaszerezni. Pedig akkor is volt világgazdasági válság. (Az Európát elborító háború éveit már nem tekinthetjük a jelennel összevethető időszaknak, bár Isten óvjon, hogy a jelenlegi rendszer keretei között érjen minket egy hasonló háború, mert akkor jó, ha egy Pest megyényi területünk marad.) Ehhez képest az elmúlt 20 év liberális demokráciájának micsoda kudarca, hogy 1920 beszűkült helyzeténél összehasonlíthatatlanul jobb pozícióból indulva, sokkal nagyobb mozgástérrel, sőt, történelmi lehetőségek sorával rendelkezve a trianoni időket idéző mélypontra jutott. Abszurd módon sikerült az őt megelőző Kádár-rendszer (mellyel szemben a rendszerváltás tulajdonképpen megfogalmazta önmagát) csődjét is messze alulmúlnia, és az onnan megörökölt vagyon felélésén, az infrastruktúra szétzilálásán, és egy halom további hitel felvételén túl, nem tud semmit felmutatni, ha csak a bűnözők, buzik, transzvesztiták, drogosok jogainak kiterjesztését nem számítjuk eredménynek. Sőt, az olyan ’90-es évek elején a térségben induló új államok, mint Horvátország, Szlovénia vagy Szlovákia mögé is sikerült lecsúszni mára. Micsoda botrányos kudarc ez!
Gyalázat!
Már hallom is a fideszes mentegetőzést, hogy az ő négy évük az más volt, mint az utóbbi nyolc. Persze fel lehet bontani a korszakokat további részekre, fel lehet bontani Horthyét és Kádárét is, de azért csak egy korszak marad, amely bizonyos alapelveken és „értékeken” nyugszik. Ebből a szempontból az elmúlt 20 év bizony ugyanazon a liberális alapelveken ül, ugyanazon képviseleti rendszeren, ugyanazon a rossz közgazdasági iskolán, ugyanazon rossz külpolitikai alapvetéseken (pl. EU-tagság). Ha egy új politikai erő ezt az országot fel kívánja emelni, akkor először ezeket az alapokat és „értékeket” kell felülvizsgálnia, és újakat lefektetni helyettük, különben maximum csak egy hullámvetésre lesz képes – mint a Fidesz-kormány ’98 és 2002 között – a magyarság egyelőre feneketlen mélységbe tartó jövőjének zuhatagában.
Budaházy György
(Szent Korona Rádió)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready