Némi kiegészítés Lipusz Zsolt Koncepciós vádemelések történelmi kontextusban című cikkéhez.
Történelmileg akár diktatúrának, akár demokráciának nevezünk egy politikai rendszert, alkotmányos és jogi értelemben véve a bíróságok függetlenségét minden rezsim deklarálja. Így például az Alkotmányunk 1949-es első megfogalmazásának 41.§ (2) bekezdése szerint, "A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve", a 44.§ szerint pedig "Az ügyészek az államigazgatási és a helyi államhatalmi szervektől függetlenül járnak el." Az ügyészségekre vonatkozó alkotmányos rendelkezés egészen 1972. április 25.-ig hatályos volt, a bíróságok függetlenségét biztosító kitétel pedig a mai napig hatályban van.
Ezek értelmében számomra érthetetlen, hogy 1989. június 9-én miként nyújthatott be a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze törvényességi óvást (21206/1989.) a Legfelsőbb Bírósághoz, Nagy Imre és társai ügyében hozott 1958. évi ítéletekkel szemben, arra hivatkozva - amint azt a Magyar Hírlap 1989. június 10-i számának vezércikke írta: „Sorozatos és súlyos törvényszegés miatt felmentést kér a legfőbb ügyész – Törvényességi óvás Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, dr. Szilágyi József, dr. Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós ügyében.”
Ugyanis elméletileg az alkotmányosan független ügyészség által benyújtott vádiratok alapján meghozott alkotmányosan független bírói ítéletek nem lehetnek törvényszegők. Legalábbis ez vélelmezhető az ügyészség azon jelenleg folyó eljárása alapján, amit azért indított, mert a 2006-os eseményekkel kapcsolatos elsőfokú ítéletek bíráit, személyükben bíráló vélemények jelentek meg akkortájt a Kuruc.info honlapján. Bár ezen esetekben a másodfokú, jogerős ítéletek is vulgárisan ugyanezt mondták ki, ez nem zavar senkit. Az viszont elgondolkoztathatná az ügyészi szerveket, hogy az 1989 óta törvénybe iktatott négy semmiségi törvény (1989. évi XXXVI. törvény, 1990. évi XXVI. törvény, 1992. évi XI. törvény és a 2000. évi CXXX. törvény) is elismeri, hogy a bíróságok és az ügyészi szervek elkövethetnek sorozatos és súlyos törvényszegést. Ha viszont valamely időben mégis lehettek, akkor ez bármikor előfordulhat. Hiszen az alkotmányos garancia, amint azt láthatjuk mégsem jelent valóságos garanciát. Akár tetszik ez a bíróságok ítélkezőinek, akár nem.
Természetesen az ítélkezés során jogintézmények járnak el, ügyészség és bíróság, függetlenül attól, hogy ki képviseli az eljáró szervet. Ennek alapján meglehet, hogy egy bíró a bíróság és a köztársaság nevében egy tyúktolvajt halálbüntetéssel súlyt, pedig ezt a büntetésnemet a büntető jogrendszerünk jelenleg nem ismeri, és amíg ezt az ítéletet meg nem változtatják, addig az érvényes és végrehajtható. Az pedig már más kérdés, hogy ezen eljáró bírót, felettesei esetleg a zárt osztályra utalják.
Mindezek ellenére azért benne is működhet a felettesei, vagy a mindenkori hatalom irányába történő valós vagy vélt megfelelési szándék. De azt sem lehet a gyakorlatban biztosítani, hogy bár egyetlen egy pártnak sem lehet a tagja, ne legyen ilyen, vagy olyan politikai szimpátiája, ami esetleg szándéka ellenére is befolyásolhatja.
Ezzel a képtelenséggel csak arra szerettem volna utalni, hogy az ítélkező bírót, mint természetes személyt, ítéletéért, akármilyen is az, sem büntetőjogi, sem polgári jogi felelősség nem terhel, ítéletéért, bármekkora képtelenség is az, az állam felel, azaz, mi, az adófizetők. Természetesen az erkölcsi és a közmegítélés alól - akár jelenkori, akár történelmi is az - nem vonhatják ki magukat.
Most adódik a kérdés, eljár-e a Legfőbb Ügyészség a törvényhozással és egyben saját magával szemben is, mivel a fent hivatkozottak szerint ezen szervek, ezen perek ügyészeiről és bíráiról közvetve azt állította, hogy az ítélkezés során eljárásukkal megsértették a büntetőtörvények előírásait, s ezáltal bűncselekményeket követtek el.
Tehát várom a legfőbb ügyész nyomozást elrendelő határozatát, amiért többek között a magyar törvényhozás kétségbe merte vonni Vida Ferenc, Sömjén György, Tutsek Gusztáv, Ledényi Ferenc, Radó Zoltán, Molnár László, Pinczés István, Borbély János, Domokos József, B. Tóth Matild "vérbírák", és Mátsik György ügyésznek (Mansfeld Péter ügy), stb. az elfogulatlanságát és a törvényeknek megfelelő alkotmányos függetlenségét.
Történelmileg akár diktatúrának, akár demokráciának nevezünk egy politikai rendszert, alkotmányos és jogi értelemben véve a bíróságok függetlenségét minden rezsim deklarálja. Így például az Alkotmányunk 1949-es első megfogalmazásának 41.§ (2) bekezdése szerint, "A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve", a 44.§ szerint pedig "Az ügyészek az államigazgatási és a helyi államhatalmi szervektől függetlenül járnak el." Az ügyészségekre vonatkozó alkotmányos rendelkezés egészen 1972. április 25.-ig hatályos volt, a bíróságok függetlenségét biztosító kitétel pedig a mai napig hatályban van.
Ezek értelmében számomra érthetetlen, hogy 1989. június 9-én miként nyújthatott be a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze törvényességi óvást (21206/1989.) a Legfelsőbb Bírósághoz, Nagy Imre és társai ügyében hozott 1958. évi ítéletekkel szemben, arra hivatkozva - amint azt a Magyar Hírlap 1989. június 10-i számának vezércikke írta: „Sorozatos és súlyos törvényszegés miatt felmentést kér a legfőbb ügyész – Törvényességi óvás Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, dr. Szilágyi József, dr. Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós ügyében.”
Ugyanis elméletileg az alkotmányosan független ügyészség által benyújtott vádiratok alapján meghozott alkotmányosan független bírói ítéletek nem lehetnek törvényszegők. Legalábbis ez vélelmezhető az ügyészség azon jelenleg folyó eljárása alapján, amit azért indított, mert a 2006-os eseményekkel kapcsolatos elsőfokú ítéletek bíráit, személyükben bíráló vélemények jelentek meg akkortájt a Kuruc.info honlapján. Bár ezen esetekben a másodfokú, jogerős ítéletek is vulgárisan ugyanezt mondták ki, ez nem zavar senkit. Az viszont elgondolkoztathatná az ügyészi szerveket, hogy az 1989 óta törvénybe iktatott négy semmiségi törvény (1989. évi XXXVI. törvény, 1990. évi XXVI. törvény, 1992. évi XI. törvény és a 2000. évi CXXX. törvény) is elismeri, hogy a bíróságok és az ügyészi szervek elkövethetnek sorozatos és súlyos törvényszegést. Ha viszont valamely időben mégis lehettek, akkor ez bármikor előfordulhat. Hiszen az alkotmányos garancia, amint azt láthatjuk mégsem jelent valóságos garanciát. Akár tetszik ez a bíróságok ítélkezőinek, akár nem.
Természetesen az ítélkezés során jogintézmények járnak el, ügyészség és bíróság, függetlenül attól, hogy ki képviseli az eljáró szervet. Ennek alapján meglehet, hogy egy bíró a bíróság és a köztársaság nevében egy tyúktolvajt halálbüntetéssel súlyt, pedig ezt a büntetésnemet a büntető jogrendszerünk jelenleg nem ismeri, és amíg ezt az ítéletet meg nem változtatják, addig az érvényes és végrehajtható. Az pedig már más kérdés, hogy ezen eljáró bírót, felettesei esetleg a zárt osztályra utalják.
Mindezek ellenére azért benne is működhet a felettesei, vagy a mindenkori hatalom irányába történő valós vagy vélt megfelelési szándék. De azt sem lehet a gyakorlatban biztosítani, hogy bár egyetlen egy pártnak sem lehet a tagja, ne legyen ilyen, vagy olyan politikai szimpátiája, ami esetleg szándéka ellenére is befolyásolhatja.
Ezzel a képtelenséggel csak arra szerettem volna utalni, hogy az ítélkező bírót, mint természetes személyt, ítéletéért, akármilyen is az, sem büntetőjogi, sem polgári jogi felelősség nem terhel, ítéletéért, bármekkora képtelenség is az, az állam felel, azaz, mi, az adófizetők. Természetesen az erkölcsi és a közmegítélés alól - akár jelenkori, akár történelmi is az - nem vonhatják ki magukat.
Most adódik a kérdés, eljár-e a Legfőbb Ügyészség a törvényhozással és egyben saját magával szemben is, mivel a fent hivatkozottak szerint ezen szervek, ezen perek ügyészeiről és bíráiról közvetve azt állította, hogy az ítélkezés során eljárásukkal megsértették a büntetőtörvények előírásait, s ezáltal bűncselekményeket követtek el.
Tehát várom a legfőbb ügyész nyomozást elrendelő határozatát, amiért többek között a magyar törvényhozás kétségbe merte vonni Vida Ferenc, Sömjén György, Tutsek Gusztáv, Ledényi Ferenc, Radó Zoltán, Molnár László, Pinczés István, Borbély János, Domokos József, B. Tóth Matild "vérbírák", és Mátsik György ügyésznek (Mansfeld Péter ügy), stb. az elfogulatlanságát és a törvényeknek megfelelő alkotmányos függetlenségét.
Kiss-Dobos László
