A dátumokkal bajban vagyok, már nem tudom, mikor volt, hogy visszajöttek a szovjet hadak, hányadikán volt a Rádió környékének megszállása. A 22. szám lakosai már mind a pincében voltunk, rutinos óvóhelylakók voltunk a házban, jómagam is két év körüli gyermekként éltem át a '44-es ostromot, szinte bejáratott volt minden tevékenység, ahogy az idősebbek vezényletével leköltöztünk a föld alá.

Unatkoztam, már minden játékot eljátszottunk, még a s.re verősdit is, amit én igazán nem élveztem, mert, mint a legkisebbek egyike, viszonozni kellőképpen nem tudtam, örömet meg a fájdalom nem okozott. Azt, hogy 21 lőszer fér el egy T 34-es tankba, édesapám mondta, és amikor eldördült az első lövés, igyekeztem megszámolni. A tank szürkülettájt tolatott be a szépen faragott kapunkba, igen, bele, a palota negyedben több szépen faragott kapu volt még akkoriban, és lőtte-lőtte a homlokzatot.

Ott álltam a megrongált kapu mögött, de a por miatt félni kezdtem. A törmelék napokra eltorlaszolta az utcát, majd jöttek a takarító emberek, és viszonylag rendet csináltak. Ez sem volt újdonság, mert 23-a után néhány nappal már jártak ott, összeszedték a halottakat, pardon, azok már össze voltak halmozva a rádió előtt, csak el kellett vinniük. A mi házunkból Sz. bácsi, a házmester húzta oda őket, akkor is unatkoztam, akkor is mindent megbámultam, így emlékszem, ahogy az emeletről egymaga lehúzott vagy hármat, de ő húzta át azt a fiút is, aki a házunk falán lévő emléktábla szerint az első hősi halottja volt a forradalomnak. Szívfacsaró látvány volt mindez, Sz. bácsi is türelemmel és kegyelettel végezte, meg-megállt, mert megizzadt, hosszú, véres csík maradt nyomukban, amit azután gondosan föltakarított.

Ez a fiú 23-a délutánjáról ismerős volt nekem, ott volt a tömegben, ő volt az, aki – és most kérem, nagyon figyeljenek, fontos, amit leírok. Szóval ő volt az, aki az első címeres zászlót föladta Eperjesiné Toncsi néninek, hogy vágja ki belőle a címert. Addig ilyent még látni nem lehetett, egyes visszaemlékezők állításával ellentétben. Toncsi néni, a ház lakója ott állt a kapuhoz közeli üzlethelyiség lépcsőjén, és kisollójával azsúrozott, mint szinte mindig. Onnan hallgatta a tömeget, a szónokokat, éltette a fiatalokat, reagált a kihangosított beszédekre, abban a tömegben, amibe én is beálltam, már a hosszúra nyúlt osztályfőnöki óráról hazajőve. Kicsit furcsálltam lelkesedését, mert T. néni tagja volt az MDP-nek, de indulataival könnyen lehetett azonosulni. T. néni kivágta az első címert, majd adtak oda neki még néhányat, és mások is tépkedtek, vagdostak ki címert, a rákosista, utált címert.

Megrendítő volt viszontlátni a fiút földön fekve, vadonatúj mikrotalpú cipője leesve, a zászló sehol, de olyan tömérdek élmény ért még bennünket a Rádió körül, hogy még elsiratni sem voltunk képesek a halottakat.

Azok pedig voltak később is. Sok mindenre emlékszem még, majd egyszer meg is írom, de talán mégsem, én is csak a szépre emlékeznék szívesen.

2011 karácsonya