Magyarországon körülbelül három éve jelentek meg azok a cégek, amelyek a kiskereskedelmi ár töredékéért kínálnak kínai gránitból még Kínában legyártott, több állomáson keresztül importált sírkövet – elég csak valamelyik keresőbe beírni a „kínai sírkő” kifejezést.

A több alkalmazottat foglalkoztató, esetleg generációk óta működő vállalkozások nem tudják felvenni a versenyt a jóval olcsóbb termékeket forgalmazó újabb és újabb cégekkel. A magyar vállalkozók által elkészített sírkő árának (ebbe az árba belekalkulálva a műhely és telephely rezsijét és/vagy bérleti díját, az alkalmazottak járulékos bérét stb.) töredékéért árulnak köveket a csak egy kis mintabolttal, honlappal és vaskos katalógussal, importból dolgozó, átlagosan 45 napos kiszállítást vállaló cégek. Akár még egy kis plusszal is kiegészíti a szolgáltatásokat (pl. az 50 évre szóló garancia), és egyéb kedvezményeket is ad – ezekkel is csábítva magához a gyász napjaiban kevésbé körültekintő vásárlókat. Ezzel nem lehet versenyezni – főleg az egyre szegényebb és a gazdasági válság legtöbb tünetét mutató országban.

A politikusok és a kínai lobbi előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a kínai piacokat nem lehet bezárni, mert hatalmas rétegek maradnának alapvető fogyasztási cikkek (pl. ruha, cipő, mosópor, háztartási gépek stb.) nélkül. Erre szüksége van egy szegény országnak, vagy egy ország szegényebb lakosainak. Az már keveseket zavar, hogy a vállalkozások ezeken a piacokon szakértői becslések szerint százmilliárdnyi adót és vámot nem fizetnek be. Az már keveseket zavar, hogy ezeken a piacokon száz milliárdnyi adót nem fizetnek meg az ottani vállalkozások, ami hiányzik a költségvetésből, és így nekünk, mindannyiunknak kell megfizetni helyettük.

Egy temetés költségei a cipőkhöz és a mindennapi használati tárgyakhoz képest olyan plusz kiadást jelentenek egy háztartás életében, amin sok család – hiába akarná megadni anyagi erején felül a szeretett hozzátartozónak a legillőbb végtisztességet – inkább szintén spórolna. Ha egy kínai cég nagyobb és szebb sírkövet kínál sokkal kevesebbért, mint a magyar kkv-szektor bármelyik képviselője, akkor a család kénytelen azt választani, amit a pénztárcája lehetővé tesz. Az olcsóbbat, azaz a kínait.

Körülbelül egy évtizede, amikor évente nőttek ki a plázák és a hipermarketek a földből, olcsó áraikkal és a bő választékkal alapvetően átalakítva a sarki közértekre és kiskereskedőkre épülő magyar piacot, sok cikk és jóslat látott napvilágot, melyben a kiskereskedelem végét vizionálták. Most hasonló a helyzet. Óvatos becslések szerint a kínai eredetű sírkő már a megrendelések harmadát teszi ki, s egy-egy hazai cég forgalma idén körülbelül 40-50%-kal esett, ami hitelek felvételét és elbocsátásokat vont maga után. A Zipp által megkérdezett magyar sírkövesek jövőképe sötét: ha ez így folytatódik, akkor két-három éven belül lehúzhatják a rolót – szinte mindenki.

Érdekes árnyalata a problémának, hogy nem a magyarországi vagy európai kínai kiskereskedők álltak át tömegesen a kész sírkövek árusítására, hanem a legnagyobb beszállító cégek takarékossági vagy teradójeszkedési politikája az oka, hogy átalakul a szektor. A Zipp által megkérdezett kereskedők szinte kivétel nélkül Európa legnagyobb kőforgalmazó cégét, a belga Brachot-Hermant-t nevezték meg a kínai kövek fő beszállítójaként.

Több izmos „versenytárs”

A kis cégek helyzete ennél is reménytelenebb. Egyik oldalról az „olcsó kínai” nyomással kell dacolniuk, másik oldalról pedig bizonyos (talán jogutód?, talán jól privatizált?) cégek – mint például a BTI Nemeskő és Építőipari Kft., vagy a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. – monopolhelyzetével. Elég csak bemenni egy temető irodájába, s megkeresni a szórólapokat, kizárólag e két cég anyagaiból tájékozódhatunk –, illetve hozzájuk irányítanak, ha érdeklődünk.

Esetleg a vámon behozható?

Az alacsony árak kapcsán a kínai áruk esetében persze mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon rendesen megfizették-e a termékek utáni vámokat. A Zipp ezt nem tudja kideríteni, de az európai tapasztalatok alapján a kérdés jogosan feltehető.

Halottak napja előtt talán több figyelmet kapnak a kőfaragók és a kis szolgáltatók. Emiatt érdemes most megvizsgálni, tehetünk-e valamit, mert az biztos, hogy kellene. Jó-e nekünk, ha Magyarországról ismét kiveszik egy kézműves szakma, és átveszi a helyét az olcsó kínai import? Tudunk-e helyette mást, valami olyat, amit a kínaiak nem tudnak? Ha piacvédelemmel nem is élhetünk, de a vámok megfizetéséért talán tudnánk tenni.