Nem ismerte a vallási toleranciát a középkor Európája: kezdetben eretnekségnek bélyegzett minden vallási közösséget, amelynek tanai eltértek a római egyházétól, és ebben nem hozott változást később a reformáció sem, amelynek legnagyobb alakjai úgy vélték, hogy a lelkiismereti szabadság, a más hiten lévők megtűrésének a gondolata a sátán találmánya.

A hiábavaló, évtizedes vallásháborúk után nyilvánvalóvá vált, hogy a vallási együttélést valamilyen formában rendezni kell.

Bizonyos értelemben ennek érdekében született meg a nagy jelentőségű tordai országgyűlést jóval megelőzően a Német-római Birodalomban 1555-ben megkötött augsburgi vallásbéke. Ez kimondta ugyan az evangélikus vallás katolikussal való egyenjogúságát – de a szabad vallásválasztást és vallásgyakorlást nem engedte meg.

Az 1526-os mohácsi csatában elesett gyakorlatilag a magyarországi katolikus egyház „eleje”: emiatt, valamint a kettős királyválasztás és az ország két, majd három részre szakadása nagyban elősegítette a protestantizmus terjedését, a német városokból kiindulva.

Az önálló erdélyi fejedelemségben az 1550-es évekre a lakosság nagy része a lutheri reformációhoz csatlakozott János Zsigmond fejedelemmel együtt, katolikusnak csak a Székelyföld egy része, Csíkszék és néhány főúri család maradt meg.

Az 1557. évi országgyűlés már a katolikussal azonos jogokat biztosított evangélikus vallás számára, hét évvel később pedig – amikor a magyar lakosság és a fejedelem a reformáció kálvini irányzatához csatlakozott – tordai országgyűlés bevett vallássá nyilvánította a kálvinizmust is.

Az erdélyi reformáció harmadik ága akkor alakult ki, amikor a reformátusok egy része az unitáriusnak nevezett antitrinitárius (Szentháromság-ellenes) tanokhoz pártolt, így tett udvari papja, Dávid Ferenc hatására János Zsigmond fejedelem is.

Ezek után következett 1568-ban az a tordai országgyűlés, amely egyenjogúsította az unitárius vallást is – ezzel kialakult a négy „bevett vallás”, az országgyűlés addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást.

„Midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki … az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, … mert a hit Istennek ajándéka” – mondta ki a határozat.

Az eredeti cél az volt, hogy a reformáció ügyeit rendezzék a vallásbéke jegyében az országgyűlésben.

Vannak azonban olyan történészi vélemények is, miszerint a tordai dekrétumban nem a teljes vallási türelem fogalmazódik meg valójában, hanem – indirekt módon bár – a katolikus vallás kiszorítása érdekében hozatott.

A korabeli templomépületekben és azok berendezéseiben időről időre nagy károkat okoztak a „hitváltások”. A szent falak közt egymást váltó felekezetek gyakran a „maguk képére” alakították a templombelsőket, gyakran kerültek értékes műtárgyak, festmények, oltárok, szószékek a szemétdombra, padlásokra, hogy aztán elenyésszenek.

Végső soron a Tordán született törvény tiszteletben tartása teremtette meg annak lehetőségét, hogy a keresztény felekezetek viszonylagos békében élhessenek egymás mellett, saját szellemi értékeikkel gazdagítsák szülőföldjüket.

A Magyar Unitárius Egyház ettől a vallásügyi határozatától kezdődően számítja létét. A tordai országgyűlés döntésének emléket állítva január 13-a a vallásszabadság világnapja.

(MTI - Híradó nyomán)