MInderről az Origó interjújából értesülhettünk. Álljon itt ebből egyetlen rövid, de annál beszédesebb részlet (aki akarja, az egészet elolvashatja itt):

A szerencsétlen hatvanéves hölgy tehát többé nem mer nevetni egyetlen cigányviccen sem, nehogy másnap ő is elmenjen cigányt ölni. (Merthogy mindig a szavakkal kezdődik, ugyebár. Meg a viccekkel.)

Először is bemutatkoznék - Tom Bobb vagyok. Igen, ez egy írói álnév. Elbújok ez mögé, mert a levelem végén veszélyesen megbélyegzett emberke leszek mind Sándor, mind pedig nevezett író barátai/kollégái szemében - már ha lesz mersze megmutatni nekik ezt a levelet vagy beszélni róla. Természetes, hogy magyar születésű, magyar felmenőkkel rendelkező magyar állampolgár vagyok, aki most „tollat ragadott”, hiszen valami iszonyú félreértés történt. Kérésem az lenne, hogy amennyiben lehetséges, Sándor részére ezt a levelet adják át.

Mondom is, mi van.

Olvasom az interjút Sándorral, aki az mellett, hogy az Ad Astra kiadó irodalmi szerkesztője, még író is (ráadásul sikeres, hála az égnek, ami jelentheti, hogy körültekintő), és aki 12 éven keresztül készített egy „Pokolhurok” című regényt. A regényben felsejlik némi rasszistának tűnő aprócska cigányozás, bár ezt tehettem volna idézőjelbe, vagyis a cigánygyilkosságok (is) ihlethették, esetleg a mai magyarországi hazug média.

Mindenesetre pár mondattal szeretnék Sándor részére reagálni. Nem kenyerem bárki regényét annak elolvasása nélkül kritizálni, ezért ezt most sem teszem, bár kissé bátorkodom „bökködni”, hiszen vagy én értettem félre valamit, vagy pedig megint csak az általában keményen hazudozó és félreinformáló média ferdített.

Az interjú szerint, amit az Origo nevezetű vicclapban olvastam, Sándorban benne élt a félelem, hogy regénye egyfajta muníció lesz azok számára, „akiknek a mindennapjaikhoz tartozik a rasszizmus”. Az idézet az interjúból való. Nos, érdekes téma ez a rasszizmus, főként ha a másik oldalról, jelen esetben a cigányokról van szó. Érdekes maga a később tálalt szó is, miszerint a könyv egyfajta „vészkiáltás” - talán még egyet is értek. Később mesélem majd, miért.

Valahogy furcsának/érthetetlennek vélem ezt a mai kifacsart és erősen agymosott, vagy többségében „csak” a média által kellően agyferdített társadalmat, ahol ha véleményed van és ezt el is mered mondani, akkor náci, rasszista és fasiszta, esetleg (mit nem ad Isten) antiszemita leszel. Nem is kevés idő alatt. Másodperceken belül.

Kérem, kedves Sándor, én éveken keresztül laktam cigányok szomszédságában. Azt is nekik köszönhetem, ahogy és ahol ma élek. Elmondhatom, hogy ha nem történtek volna meg ellenem és családom ellen a 2009-es cigánytámadások, melyek során mind az életem, mind pedig a személyi szabadságom és a vagyonom veszélyeztetve volt, még ma is boldog magyar adófizető lennék, aki reggel dolgozni megy, este hazatér és éli szürke kis életét. Mert ezt tettem.

Egészen addig, amíg az életemre nem törtek.

De ez nem feltétlenül az én történetem. A cáfolat, amelyet most a legújabb regénye okán olvas tőlem, nem lehet személyes. A kérdés persze ott ragyog mindkettőnk feje fölött - ha valóban a magyarországi cigányság az elnyomott, a meggyalázott, a kitaszított (és még sorolhatnám), ha tőlük valóban nem kell tartanunk, ha olyan szépen beilleszkedtek kis hazánkba, hogy már-már büszke magyaroknak is tekinthetjük őket, akkor mi történt Szögi tanár úrral 2006-ban Olaszliszkán? Akkor miféle elképesztő, megalázó és félelmet keltő dolgok történnek szinte minden nap a mi kis hazánkban? Miért rettegnek az idősebbek a falvakban, miért kell rettegniük azoknak, akiknek ismerősi körében vagy akár a családjában már történtek cigányok által elkövetett rémségek?

Volt egy blogom, melyet 2009 és 2013 között vezettem. Nem kispályás írócska vagyok - közel 350 vaskos, oldalakon átívelő, kimerítő témájú blogbejegyzésem, újságíró körökben egyébként kimondottan „cikk” néven emlegetett posztom született, melyek egy része a cigányokról szólt. Nem kérdés, miért. A téma (mint más témák is a blogon) megkövetelte, hogy kellő mennyiségű anyagot gyűjtsek, és lám, amikor most visszanézegetem a háttéranyagokat, azt veszem észre, hogy 2009-2011 között, amikor a blogom alapján egy angol nyelvű oldalt is üzemeltettem odakinn Kanadában, több száz Magyarországon, cigányok által elkövetett bűnesetet jegyeztem fel - és osztottam meg az egész világgal.

Érdekes.

Nem hiszem, hogy a cigányviccek feletti összekacsintás rasszizmus lenne. Ez is az interjú egyik sarkosított élményfröccsenése volt. Sokkal inkább hiszek benne, hogy amikor hajnalban felriadsz, mert a munkát sosem látott, csak segélyen és némi keresetkiegészítő alvilági mókán élő, iszákos és elhízott cigány szomszédod „megbaszok minden magyart” felkiáltással részegen hazaérkezik, akkor az kimeríti a rasszizmus fogalmát - csak hát most egy cigány szájal a magyar ellen, vagyis senki sem emeli ez ellen fel a szavát. Nincs törvény, amely ezt a rasszizmust bármilyen formában elítélné.

Amíg cigányok között éltem, sosem hallottam, hogy „lakótársak” vagy „szomszédok” („kedves szomszéd”), esetleg „haver” vagy ilyesmi. Mindig az volt, hogy „a magyarok”, ez mellett napi szinten érkezett a „magyar”, mint kötőszó vagy megnevezés. „Hallod-e, te magyar, te ne jelentgessél fel engem, mert…”

Egy ember, aki belülről nem ismeri ezt a társadalmat és elhisz minden ostobaságot a Helsinki Bizottságtól a TASZ-ig, illetve az ember, aki talán maga is gyártja a „rasszisták gyűlölik a cigányokat, pedig milyen rendes népek ezek” maszlagot, nehezen tud megalapozott és igaz könyvet írni, még akkor is, ha azt 12 évig műveli. Nem vonom kétségbe Sándor igyekezetét, hiszen nincs is jogom hozzá, de kezeljük tényként, hogy aki a nappali világosságról akar regényt írni, az nem élhet öröké a sötét csatornahálózatban és nem kapaszkodhat mindenféle mások által elmesélt mendemondákba.

Remélem, érthető voltam.

Ma Magyarországon nagyon kemény az úgynevezett „cigányhelyzet”. Lehet rasszistázni meg nácizni a szavaim miatt, de ettől nem lesz homályosabb és elsumákolhatóbb a kép - ma Magyarországon a cigányok nem csak egy aluliskolázott, megtűrt népcsoport és rassz, hanem egy olyan problémakör, amelyet pontosan az ilyen és hasonló hazug történetek/könyvek/cikkek és szemináriumok miatt senki sem mer nevén nevezni és/vagy azt érdemben kezelni.

Ezért is értek egyet a „vészkiáltás” szóval, amelyet az interjú is említ, hiszen ma Magyarországon vészhelyzet van, ahol szükséges is a vészkiáltás. De ne legyünk önámító, ostoba fajankók - nem az a baj, hogy a magyarok („a magyarok”) rasszisták, hanem az, hogy a homokba dugott fejek ott lenn a sötétben csak és ilyen történeteket hallanak a fényről és a világosságról, amiket mások mesélnek. Ezen légből kapott, hamis mendemondák szerint a cigányokat megkülönböztetik, azokat ölik és megszégyenítik, nem adnak nekik lehetőséget és iskolázottságot, nem kapnak munkát sem (holott tolonganak munka után)… sorolhatnám. A vészkiáltás jelen pillanatban azért ömlik az égre, mert a cigányok ellehetetlenítik a mindennapi életet, a fővárostól kezdve a vidéki kis településekig.

Még egyszer. Ha Sándor homokba dugott fejjel, odalent a csatornában élve ír regényt a Napról és a napsugárzásról, de még sosem látta azt, akkor nagy baj van.

A múlt század hetvenes éveiben, mikor még kisgyerek voltam, a cigányok bejöttek szüleim portájára és elvitték a bicajomat. A bicajt, amire nagyanyám sokáig gyűjtött. Nos, mikor a mami hazajött a munkából és megtudta, mi történt (csak a tényt, hogy a bicaj eltűnt), még rendőrtiszt apám hazaérkezése előtt, elkerülve a nagyobb bajt (apámnak szolgálati fegyvere is volt, persze) felkerekedett és átment a pár utcával odébb éldegélő cigányokhoz. Voltak azok akkor is annyian, mint mostanság - egy egész buszra való az udvaron félmeztelenül, megtörve és fáradtan a sok munkában… És nagyanyám, aki akkoriban volt 45-50 éves, kijelentette a makkegészséges, jó erőben lévő cigány férfiaknak, hogy az a bicaj ott, amit lát az udvar végében, az bizony az unokájáé, és azt ő most visszaviszi. Sosem hinnéd el, mi történt.

Nem vágták el a torkát. Nem erőszakolták meg. Nem verték össze. Nem ásták el a meszesgödörben.

Hagyták, hogy tegye a dolgát.

Az a kérdésem Sándorhoz, hogy ma melyik fehér bőrű, agyonrasszistázott, elmélyülten náci és fasiszta, talán még antiszemita, kék szemű és szőke magyar emberke merné ezt megtenni? Talán valaki a környezetéből? Talán olyan, akinek valódi lőfegyvere van? Rendőr? Katona? Amerika Kapitány? Ki merné ezt ma megtenni, hogy a saját tulajdonát ilyen szépen, kulturáltan veszi vissza a cigány tolvajtól?

Senki sem mehet ma be büntetlenül egy olyan cigányok által lakott udvarba, ahol lopott kerékpárok, számítógépek, mezőgazdasági eszközök, esetleg gépjárművek és/vagy ékszerek, tévék, lejátszók és egyéb holmik vannak. Senki sem mehetne be, hogy visszavegye a saját tulajdonát.

Aki ezt ma megteszi, az ad egy - halott lesz, ad kettő - rasszista és kirekesztő, akit a cigányok által felhívott rendőrök, mint a fennálló jogfolytonos diktatúra agytalan pribékjei („sünjei”) vinnének el. Bilincsben.

Olvasom, hogy Sándornak álmatlan éjszakái is voltak, miközben a regényen dolgozott. Elmondom, hogy azt követően, hogy több mint húsz-harminc cigány (értelmezésemben - kancigány) állt fel ellenem egyetlen éjszaka alatt három különböző alkalomkor, hogy megverjenek, megerőszakoljanak és talán meg is öljenek, szóval azt követően valahogy nekem is voltak álmatlan éjszakáim. Ha bárki kíváncsi rá - még ma is vannak néha rémálmaim, holott már 7 év eltelt az eset óta és nem tartózkodom cigányok közelében. Még csak nem is látom őket, nem hogy szagolnom vagy eltűrnöm kellene bármelyiket is.

Az álmatlan éjszakákról nem szeretnék vitát nyitni. Aki mindenféle mocskos hazugságokon edződik és csakis ezeket hallja naphosszat, aki Sándorhoz hasonlóan elhiszi, amit a hazug média és egyéb csökönyösen ostoba szervezetek köhögnek fel nap mint nap, annak vannak és lesznek is álmatlan éjszakái. A legendák világa eléggé mély ahhoz, hogy a gyenge jellemű és lelkületű lények sírva vesszenek el benne. De a valódi álmatlan éjszaka az, kedves mindenki, amikor félsz, hogy reggelre eltűnnek az állataid. A ló, a disznók és a csirkék. Amikor félsz, hogy eltűnik a rotációs kapád, ahogy a szőlőprésed és a borod is a borospincéből. Amikor félsz tőle, hogy míg kórházban vagy ismerősöknél vagy (órákra vagy napokra), eltűnnek dolgok a házadból is. Sándor - ez az igazi rémálom.

Nem az, amikor hazugságokon rágódunk.

Egyébiránt, bár nem tartozik a levél tárgyához, jómagam is író volnék. Készült is nem egy regényem, amelyekben cigányok szerepelnek (meg arabok, zsidók és magyarok is, örmények és spanyolok, mint minden normális világban)(románok és szlovákok is, meg a többi „becsületes, jó szomszéd” földrabló), sőt egyik „leghíresebb” történetemben a főszereplő maga is cigány. Nincs ezzel semmi baj. Nem kell általánosítani, mert sok cigány származású igaz ember él Magyarországon is - de azt a hazugságot, amelyet a magyar kormány és a Sándorhoz hasonló „magyar” írók elkövetnek, nem lehet szó nélkül hagyni. Ma természetesnek kell vennünk, hogy aki a sajátját védi a cigány ellen, az rasszista. Kerítésbe áramot vezetni, hőbörgünk felháborodott vaksággal, miközben az áram a kerítésen belül volt megtalálható. Mérget a borba önteni, mondogatjuk, miközben hadd döntsem már el, hogy milyen módon tanítom rendre az udvaromra bejáró láthatatlan és elfoghatatlan állatot, amelyik dézsmálja a javaimat (a saját borospincémben még mindig azt teszek, amit akarok).

Rengeteg olyan élethelyzet és bűntény van, amelyről a mai magyar sajtó (a hazug média) nem tájékoztat. Nem vonom kétségbe, hogy valakik valamikor és valami okból kifolyólag megöltek és fenyegettek cigányokat. Azt sem vonom kétségbe, hogy a mindenkori hatalom erősebb a kisembernél. De az kimondottan zavaró, amikor valaki, akinek semmi köze a valósághoz, 12 évet áldoz az életéből egy hazug legenda további erősítéséhez.

Ez aggasztó.

El fogom olvasni a regényt, mert érdekel az a mérhetetlen hazugságáradat, amelyet magam elé kaphatok. Tényleg amolyan „mindenevő” vagyok, vagyis nyitott az olyan légből kapott legendákra is, amelyekben nagy, fekete autók állnak meg a falu szélén az erdősoron, abból fekete ruhás, arctalan, nagydarab egyének kószálnak elő, hogy a cigánysoron lévő házakban a békésen szunyókáló, munkában megfáradt „roma testvéreinket” vegzálják és fenyegessék. Nem kenyerem elvenni mások fantazmagóriáját, hihetetlenül kellemes számomra, mikor fantasztikus történeteket olvasok csillagközi űrhajókról meg lézerfegyverekről, illetve reményvesztett, kitaszított cigányokról, akik semmit sem ártanak, mégis gyűlöli és köpködi őket a rasszista Magyarország - a rasszista magyarok.

Kedves Sándor, ez a levél egy nyilvános vélemény és témaindító, ha úgy tetszik, mert komolyan várom a válaszát, melyben kifejthetné nekem, hol és hogyan tett szert olyan valódi történetekre, amelyek alapján ki tudta dolgozni a fő karakterét (aki egy „rendkívül alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező, huszonéves fiú, aki nem ismeri fel a környezetéből feléje irányuló emóciókat”)(idézet az interjúból), illetve amelynek alapján bőséges anyag állt rendelkezésére - szerencsére csakis és kizárólag hiteles forrásból érkezett mendemondák. Hiszem, hogy az agymosásnak, vagy az esetleges agyferdítésnek vannak különféle módozatai. Nem kétséges, hogy a mai magyar társadalom java része egy selejtes burokban él, amelyben a rettentően okosan ránk telepedett média zöngi tele a fejüket azokkal az „igazságokkal”, amiket a hatalomnak le kell nyomnia az emberek torkán. Nem vonom kétségbe azt sem, hogy egy ilyen világban élő, egyébként sikeres író, mint Sándorunk, képtelen elszakadni az általa hiteles valóságnak vélt világtól és képtelen meglátni, illetve átérezni, egyáltalán felfogni a keményen odakinn tomboló, számára láthatatlan valódi világot - ehhez egy olyan lökésre lenne szüksége, mint például együtt élni könyvének egekig magasztalt népcsoportjával, együtt létezni velük nap mint nap (egy hét, egy hónap semmi)(ide évek együttélése szükségeltetik), illetve megtudni róluk a teljes, a csakis színtiszta igazságot.

Nem megyünk bele politikai témákba, melyek körül a cigányok, mint „felzárkóztatásra váró kisebbség” napi szinten mocskolódik és hazudozik, lop, csal és megint csak hazudozik - ennél tudunk nyíltabbak is lenni. Mindössze azt szeretném, hogy a 12 évig készített erősen elferdített történet kapjon egy másik, ezúttal a mai magyar valóságot is a szemünk elé köpő valóságot. Egy másik könyvről beszélünk? Dehogy is. Aki ma regényben le merné írni a valóságot a magyarországi cigányokról, aki a valóságon alapuló kedélyes fikciót varázsolna elénk, azt megkülönböztetnék és rasszistává nyilvánítva elzárnák a könyvkiadás lehetőségétől.

Lehet, ezért született meg a „Pokolhurok”? Így kényelmesebb volt? Kiszolgálni a mindenkori hatalom hazugságát - megint lökni/bökni egyet a becsületes és egyáltalán nem rasszista magyarokon?

Mindent el fogok követni ma és a jövőben is, kedves Sándor, hogy az ilyen hazug írók és az ilyen hazug könyvek ne merüljenek feledésbe - sem Magyarországon, sem pedig széles e világban. Sokszor nem befolyás vagy baráti kör kérdése az, hogy meg tudunk-e tenni valamit. Hiszem, hogy aki odalenn él a csatornában, az semmit sem tud a napfényről - vallom, hogy csukott szemmel nem csak látni nem lehet, de felfogni sem.

Természetesnek veszem, hiszen ismerem ezt a fajta magyarságot, hogy ezen levelem után én is a „szociopata” és a „rasszista bunkó” kategóriába süllyedek, hiszen igazságokat mertem kimondani és leírni, ez mellett nyíltan vállalom, hogy a hazugságot hazugságnak nevezzük, ne pedig tévedésnek.

Hadd zárjam megint egy idézettel ezt a levelet, ami szintén szembetűnő volt az interjúban. Íme: „az egyik legnagyobb félelmem az, hogy a mindennapi rasszizmus eluralja az életünket, és észrevétlenül gyilkossá válik”. Tökéletes mondat, erre büszke is lehet Sándorunk, mert beletalált abba, amire nem is gondolt volna. Ma Magyarországon, az elhallgatott területeken és a némaságra ítélt falvakban (sokszor már nagyobb településeken is) egyfajta fordított rasszizmus uralja az életünket. Igen, az életünket - a magyarok életét. A cigányok kisemmiznek, félelemben tartanak bennünket és bárhogyan is szeretnénk elkerülni, immáron közel egy évtizede (vagyis a regény írási folyamata alatt) szép lassan ölnek is minket. Észrevétlenül, de gyilkosainkká váltak.

Ezt ne feledje, kedves Sándor.

Az interjú „természetesen” nem volt és sosem lesz kommentelhető, hiszen az Origo nevezetű vicclap jogosan tart tőle, hogy valódi hangokkal és valódi történetekkel felvértezett valódi magyarok szólnának hozzá egy hazugságon alapuló könyv írójának hazug és gyötrelmes interjúján.

Várom becses válaszát, Sándor, és további jó munkát kívánok a valódi világtól kellemes távolságban létező „misztikus univerzumban”, ahol amolyan Mad Max-szerű figurák tesznek jó dolgokat mindenféle rasszizmus és antiszemitizmus meg nácizmus nélkül a gonoszok között (most a regényeire és kedvelt hősére céloztam). Ez egy valódi életút, melyet kár volt megszakítani ezzel a pokoli hurokkal. De ez csak a személyes véleményem.

(Kuruc.info)