„Wiesental táborában” (Lager zu Wiesenthal) az akkori prominensek tucatjai, így például I. Frigyes Vilmos porosz király s a fia, a koronaherceg, a későbbi II. (Nagy) Frigyes porosz király 1734-ben nagyon szerettek volna szemtanúi lenni az akkor már 70 éves Savoyai Jenő herceg újabb fényes katonai győzelmének, s ezúttal éppen a Philippsburg erődjét ostromgyűrűbe fogó franciák ellen. Erre azonban hiába vártak, mert a már addig is legalább 30 ezer halálos áldozatot követelt kisebb-nagyobb összecsapások után az idős tábornok végül is nem indította meg a döntő támadást, mert nem akart több harcost értelmetlenül feláldozni a túlerőben levő ellenséges csapatokkal szemben. Savoyai tehát azt cselekedte, amit több mint egy évszázaddal később Görgey Artúr Világosnál.

Philippsburg erődjét 1734-ben a francia Duque de Berwick (Berwick hercege) főhadparancsnok, a Fitz-James dinasztia megalapítója, mintegy 100 ezer harcosával ostromgyűrűbe fogta. A történelmi „Wiesenthal táborában” a döntő csatára várva akkor mintegy 60 hercegi, illetve királyi személyiség időzött, köztük például Baden őrgrófja, Württemberg hercege, illetve I. Frigyes Vilmos porosz király és fia, a későbbi Nagy Frigyes. Wiesentalban (régies németséggel: Wiesenthal) 1734. július 1-22. között a Savoyai Jenő parancsnoksága alatt a birodalmi hadsereg 80 ezer katonja állt. Az akkor már 70 éves császári tábornagynak, Savoyai Jenőnek az lett volna a feladata, hogy áttörje az ostromgyűrűt, s elűzze az ostromló francia csapatokat. Ám erre a döntő ütközetre nem került sor, mert Savoyai Jenő – felmérve az ellenség erőfölényét – végül is nem merte megindítani az ostromgyűrű áttörését célzó döntő csatát.

Az elmaradt támadás előzményeként a lengyel örökösödési háború Rajna-vidéki hadszínterén a franciák 1734 júniusában ostrom alá vették a stratégiai fontossággal bíró, a Rajna jobb partján levő Philippsburg erődjét. Amint fentebb már említettük, az erőd birtoklásáért folyó harcok, még a döntő ütközetet megelőző előcsatározások során legalább 30 ezer harcos veszítette életét, köztük az ágyúgolyó által eltalált legendás francia főhadparancsnok, Berwick hercege is.

Savoyai Jenő herceg tehát nem indította meg a franciák ostromgyűrűjét áttörni hivatott csatát. Savoyai győzelmére vágyó, az idős hadvezér dicsőségében osztozni kívánó, ám csalódott „kékvérű” személyiségek nem ezt várta tőle, hiszen korábban, így például Buda 1686-os sikeres visszafoglalásában győztes parancsnokként lett ismert. Benczúr Gyula Budavár visszavétele 1686-ban című, 1896-ban alkotott festményén is helyet kapott Savoyai Jenő: a központi alak, a Lotaringiai Károly mögötti lovon ül. Buda várának visszafoglalása után tizenegy esztendővel, 1697-ben már Savoyai Jenő volt annak az egyesített keresztény seregnek a vezére, amely a délvidéki Zentánál legyőzte a törököket. A Budai Várban és Bécsben lovas szobra áll, ám itt, a Philippsburg melletti Wiesental erdejében – ahol bölcs hadvezérként nem indította meg a döntő csatát - csak egy terméskőre erősített, ütött-kopott szerény réztábla jutott Savoyai Jenő herceg hadvezérnek.

A lengyel örökösödési háborút lezáró 1738-as bécsi béke eredményeként a francia katonaság elhagyta Philippsburg várát.

Georg Albrecht
Baden-Württemberg