A könnyen hívő magyarokat a saját nemzetiségei árulták el, azok, akik Nagy-Magyarországon érlelődtek nemzetté. Trianonban csúszással-mászással, hazugságokkal, vérlázító embertelenséggel, arcpirító szélhámossággal kaparintották meg a magyar államtesthez tartozó területeket az állampolgáraival együtt. Egyszerűen beleültek a készbe, anélkül, hogy megdolgoztak volna érte. Pedig haza és nemzeti műveltség csak ott és akkor jön létre, ha az ember dolgozni kénytelen érte; anélkül minden rablás.

1920-ban a magyarság lassú sorvadásra ítéltetett. Szomorúbb sorsot aligha szabhatott volna ki a nemzetnek a magasságos Atyaúristen. A haza helyzete nehéz, mondhatni kilátástalan lett. A két világháború között Isten segítségével népünk életrevalósága, hazaszeretete és erős akarata, és nem utolsósorban a magyar ún. horthysta vezetés túlsegítette a létét veszélyeztető válságon. Magyarország fejlődött, erősödött és megmaradt, olyannyira, hogy a leszakított részek magyarságába is lelket tudott önteni.

Jules Michelet francia történetíró Magyarországról alkotott véleményét sajnos kevesen osztják: „Európa soha sem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy a saját testével védelmezte a török és tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés elé, nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalon túl a harci zaj dúlt…”

Európa ezt elfelejtette, és tán soha nem tudta, hogy a magyar természet, a katonás szellem, a munkabírás, a nemes gondolkodás, az idegenekkel szemben tanúsított türelem, a szerzett műveltség magasan az utódállamok fölébe helyezi a Magyarországot. A sok viszontagság közepette mára a magyar ember megfáradt, erényei lappanganak. A többség meg elköveti a régiek hite szerinti legsúlyosabb vétket: közönyös. Közömbös az embertársai, az ország baja iránt. Ennek érzékelhető megnyilvánulása, hogy nem ment/megy el szavazni. A közöny beláthatatlan következményekkel jár. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és félőrültek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A megadásból nincs visszaút. Ezért meri megtenni a nemzetközi zsidó pénzvilág érdekeit kiszolgáló, magyar köntösben tetszelgő idegenszívű vezetés és a nemzetáruló hírközlés, hogy átformálja a magyar lelket, megtörje erkölcsét, rontsa-bontsa anyanyelvét.

Alig néhány évtizede Magyarországon a nemzetköziség és a világpolgárság égisze alatt a faji és a nemzeti érzést a múlt szükségtelen és kellemetlen maradványaként üldözték. Mondván, a szabadkereskedelem és a világgazdaság minden nemzeti és faji különbséget eltöröl; a népek feladják nemzeti mivoltukat, és testvérekké lesznek. Selyempapírba csomagolva ugyanez a célja az Európai Uniónak. Ám a nemzeti hagyománnyal rendelkező európai népek (köztük a magyar) faji és a nemzeti jellege, a hazájához való ragaszkodása soha el nem évül, soha nem tűnik el. Ennek őrzője a hazaszeretet, amely a nemzetben az, ami a testben az egészség. Hazaszeretet nélkül nincs nemzet, csak horda. A magyarság pedig nem horda, még nem, mert a szíve mélyén él a hazája iránti szeretet.

Évszázadok alatt az eladdig önálló utakon járó magyar nemzetet és az irányítóit Ausztria leszoktatta az önállóságról, az orosz megszállás meg különösképp. Népünk a sok harcot vívott a szabadságáért, de felszabadulni igazán soha nem tudott. Mikor végre felszabadult, nem volt benne köszönet, mert kalandorok, és gonoszok kezébe került a nemzet, az ország vezetése. Visszataszító, nyomorúságos és kicsinyes pártvezérek tombolnak a piacon, lopnak és hazudnak, bomlasztják a sarjadzó nemzeti egységet. Pedig a magyar nemzet jövendője, megmaradása, a nép élni akarása előbb-utóbb kikényszeríti, hogy a nemzet elkötelezett vezetői öntudatos nemzeti politikával visszatérjenek az ősök által kitaposott, rég elhagyott ösvényre, melynek a végén ott van, ott ragyog Nagy-Magyarország.

Magyarországot a természet egységesnek és oszthatatlannak rendelte, tökéletes földrajzi egység, amelyet nem lehet megbontani. A határait ideig-óráig lehet megváltoztatni. A szuronyokkal megrajzolt határok csak addig maradnak meg, amíg az erőszak fenn tudja magát tartani. Szuronyokra nem lehet ülni; örökké tartó erőszakot nem ismer a történelem.

Mindaz, amit Trianonban alkottak a világ urai, mulandó. A magyar „békeszerződés” gyönge és gyáva emberek műve. Tudván tudott, amit az emberek elrontottak, a történelem önmagától helyrehozza, ha minden erőnkkel segítjük, és megfogadjuk gr. Széchenyi István tanácsát: „Keresztény jótevőségünkben higyjünk minden emberről jót; pénz, kereskedés, alkotmány dolgában mindenkiről pedig a legrosszabbat – úgy fogunk ezen s a más világon boldogulni.”

Győr, 2014. június 4.