Az utolsó nyilas állta a sarat. Pedig Tel-Avivtól Judapestig üvöltött a hiénák hada, és őrjöngve készítette a keresztet, kötelet, kést és követ, hogy még egyszer utoljára úgy istenigazából kitombolja magát.
Az utolsó nyilas nem alkudott. Nem bújt és nem rimánkodott, hanem állt egyedül a viharban. Mint valami mesebeli hős, aki rég letűnt diadalmas időkből újra felmerülve vetette magát a küzdelembe. Egyedül a világ ellen. Egyedül egy olyan világ ellen, ahol az évszázad csalásának füstje lassan már megfojt minden tiszta szót, minden egyenes beszédet és minden reményt.
Az utolsó nyilasban nem volt félelem. Pedig nem volt más fegyvere, mint a hit és a hűség. Hűség ahhoz a földhöz és néphez, amelyből vétetett, amelyért egy életen át harcolt, és amely – megtagadta. Megtagadta, és együtt üvöltött a hiénákkal, mert olyan időket élünk, ahol a gyávaság erény, a gerinctelenség előre visz. Egy olyan világban, ahol a hazugság népe előtt hajbókolunk reggeltől estig, és neki emelünk oltárokat.
Háborús bűnös! Tömeggyilkos! – ordította a sakálok hada. És a „koronatanú” hazudott, mint a vízfolyás. És a bátorságukra kényes álnemzeti gyászvitézeink lapultak, mint nyúl a fűben, mert nem illő mostanság egy volt nyilas mellett kiállni. Még akkor sem, ha ártatlan. Még akkor sem, ha gyalázatos hazugság minden vád.
Az utolsó nyilast kerülték az emberek. Olyanok is, akik tegnap még barátjuknak mondták, most neve hallatára inkább átmentek az utca másik oldalára. Az újság, ahova évtizedekig írt, most úgy tett, mintha nem is létezne, mintha soha nem is létezett volna.
Pedig aki ismerte, tudta róla, hogy életében még a légynek sem tudott volna ártani. Maga volt az erény, a jóság és a becsület. Mégis pusztulnia kellett, mert nem hitt az ezerszer megcáfolt mesékben. Nem hitt egy önkiválasztott nép mindent és mindenkit letaposni akaró gátlástalan handabandázásának jogosságában.
Holokauszt-tagadó! – üvöltötte a sakálok hada. De az utolsó nyilas meg sem rezzent. Nem hátrált, elveiből nem engedett. Az Árpád-sávos zászlót magasra tartva állt, mint a szikla, és szemébe mondta a világnak: „Szálasi Ferenc jó ember volt. Nyugodtan lehet a szentek közé sorolni.”
A vakok és süketek persze nem értették. Nem érthették, hogy mit akar ez a majd' 90 éves aggastyán. De az utolsó nyilas ezzel már nem törődött. Már semmi sem bosszantotta, csak a becsületét, a magyar becsületet védte körömszakadtáig. Mert tudta, hogy a világhódítók és világcsalók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg.
Sok sebből vérzett már az utolsó nyilas, de állta az ütéseket rendületlenül. S bár 89 súlyos év nyomta vállait, ezt az utolsó harcot még végig kívánta küzdeni. Csillag volt a nagy magyar éjszakában, aki utat mutatott. A reményt, hogy van még becsület, van még bátorság, van még hűség, és van még kitartás.
Kezetekbe adom! – ítélt a modern Pilátus. És ezer arcon a bosszú lángja lobogott. De ő csak legyintett mosolyogva.
Az utolsó nyilas nem kapitulált. „A nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” – vallotta. Állt a viharban egyenes gerinccel, mint egy óriás tölgy. Állva, harc közben érte a halál. Állva halt meg, mint a fák.
Most ott ül már ő is a többiek között, a bátrak, az igazak között, és onnan néz le erre az egyre értéktelenebb világra. És onnan szól most már a kétkedőknek, a gyáváknak, a megalkuvóknak: „Megnyugtatlak benneteket, Szálasi Ferenc jó ember volt. Nyugodtan lehet a szentek közé sorolni.”
Az utolsó nyilas harcolt, és, ha nem is győzött, a hazugságáradatnak gátat vetett. Ha majd újra fordul a világ, és egyszer a történelmünket megírják, róla is elmondhatják, hogy azon kevesek közé tartozott, akik legalább ellenálltak.
Elment az utolsó nyilas, és nagy üresség maradt utána. Lesz-e majd, aki a helyére lép, hogy felvegye újra a sárba tiport zászlót és kiálljon az igazságért?
Mert, ahogy Wass Albert annak idején Marschalkó Lajos halála kapcsán írta: „Sokasodnak a törpék ezen a földön, és az óriások egyre kihalnak.”
(Szittyakürt, 2006. július-augusztus)