Mindenki érzi - már akit egyáltalán foglalkoztat az ilyesmi, mert hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy a mai nyugati embert (és ebbe beleértjük magunkat is) semmi nem érdekli a pillanat örömein kívül -, szóval mindenki érzi, hogy korszakhatáron vagyunk, nagy a baj, s ha a jövőt meg akarjuk nyerni, akkor alaposan változtatni kell. Tudjuk, hogy nem helyes a szénhidrogének eltüzelése és a Föld mértéktelen kizsákmányolása, de az autót nem tesszük le és nem csökkentjük az energiafelhasználásunkat, sőt újabbakat eszelünk ki (pl. légkondicionálás). Tudjuk, hogy elfogy a nemzet, ami a történelmi-kulturális tragédián túl praktikusan olyasmit jelent, hogy nem lesz nyugdíjunk és színes bőrűek fognak körülvenni bennünket idős korunkban, de azért a gyermekszülésben (és -nemzésben) továbbra sem jeleskedünk, mindenféle hazug magyarázatokat kreálva (anyagi lehetőségek, párkapcsolati nehézségek stb.).
A probléma megoldását szerintem nem a részekben kell keresni, hanem alapvető szemléletváltásban, erre azonban a politikai erők kevés figyelmet fordítanak, hiszen a programok továbbra is számsorokkal, adó- és járulékrendszerekkel, kül- és belgazdasággal, GDP-vel, minimálbérrel, nyugdíjjal és százalékokkal foglalkoznak.
A gyökeres változáshoz alapvetően a közbeszéden, az értékeken, a hangsúlyokon kellene módosítani. Jelenleg ugyanis a szavak – és ezen keresztül a gondolkodás – alapvetően materialista szemléletet hordoznak. A technikai civilizációt istenítőknek egy aprócska adalék a közelmúltból Andreas Lubitz, a Germanwings másodpilótájának esete. Hiába alkotunk csúcstechnológiát, tökéletes gépeket, ha közben a társadalom idegbetegeket termel ki. Az egész huszonegyedik századi technika elbukott azon, hogy egy idióta az Alpoknak kormányozta a repülőt.
Ezért is az életminőség, a boldogság, a sikeresség mérése pusztán számokkal és anyagi javakkal, értelmetlen és mindenkor frusztrációt szül. Ha valakinek a körülményeiről adatokat gyűjtünk, ilyeneket kérdezünk tőle: mennyi a fizetése, mekkora háza van (mennyi rajta a jelzálog), milyen az autója, vannak-e részvényei, vállalkozása stb. A politika is szinte kizárólag ezekről szól. (Ld.: jó-e a repülőgép hajtóműve, mennyire korszerű az elektronikája, van-e benne üzemanyag.) Sosem kérdezzük meg (és nem jelöljük célként), hány szeretetkapcsolata van az adott személynek, és azok mennyire erősek. (Szilárd alapokon álló házasság, gyerekek, testvérek, szülők, rokonok, barátok. Ld.: Kiegyensúlyozott-e a másodpilóta?) GDP és egy főre eső jövedelem helyett e szeretetkapcsolatokhoz rendelt mérőszámok valószínűleg pontosabb képet adnának egy ember és egy nemzet állapotáról.
Efelé kellene a közbeszédet is terelni, hogy szembesüljünk azokkal az értékekkel és fontossági sorrendekkel, amelyek valóban meghatározzák az életünket. Amíg a rosszkedvünket megalapozó liberális-globális-ateista erők fogalomkészletét használjuk, eleve hátrányban vagyunk, hiszen a szavak meghatározzák a gondolkodást. Amíg az élet legszebb és legnagyobb értelméről, az embernek a Teremtővel való legnyilvánvalóbb együttműködéséről, azaz az utódok létrehozásáról úgy beszélünk, hogy gyereket „vállalunk” (mint egy problémát) vagy a kicsivel „terhesek” vagyunk, addig nehezen fogjuk felismerni ennek szépségét, fontosságát.
Először tehát üzenjünk hadat a közbeszédnek, igyekezzünk mi tematizálni lehetőleg pozitív tartalmakkal, és sokkal előbb fogunk eljutni a boldog, jövőbe vetett hittel bíró néphez, mint ha a makrogazdasági mutatókat még néhány tizedszázalékkal feljavítjuk.
(Ui.: kommentelőknek, akik „Könnyű így beszélni, de a fizetésből nem lehet kijönni”, „Ebben az országban nem lehet boldogulni”, „Majd akkor lesz gyerekem, ha fel is tudom nevelni” és hasonló tartalmú hozzászólásokat készülnek írni, kérem, gondolják át előbb: van-e fedél a fejük fölött, télen meleg van-e benne, ettek-e húst vagy más tartalmas ételt az elmúlt 24 órában, ittak-e sört vagy bort, rágyújtottak-e, használták-e saját tulajdonú telefonkészüléküket és/vagy autójukat, van-e legalább egy pár cipőjük, 4-5 ingük, egy kabátjuk; s ha mindezekre nemmel válaszoltak, akkor ragadjanak klaviatúrát; természetesen csak a szomszédét, ha megengedi, mert nyomorgó embernek saját számítógépe nemigen lehet.)