Mindenki érzi - már akit egyáltalán foglalkoztat az ilyesmi, mert hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy a mai nyugati embert (és ebbe beleértjük magunkat is) semmi nem érdekli a pillanat örömein kívül -, szóval mindenki érzi, hogy korszakhatáron vagyunk, nagy a baj, s ha a jövőt meg akarjuk nyerni, akkor alaposan változtatni kell. Tudjuk, hogy nem helyes a szénhidrogének eltüzelése és a Föld mértéktelen kizsákmányolása, de az autót nem tesszük le és nem csökkentjük az energiafelhasználásunkat, sőt újabbakat eszelünk ki (pl. légkondicionálás). Tudjuk, hogy elfogy a nemzet, ami a történelmi-kulturális tragédián túl praktikusan olyasmit jelent, hogy nem lesz nyugdíjunk és színes bőrűek fognak körülvenni bennünket idős korunkban, de azért a gyermekszülésben (és -nemzésben) továbbra sem jeleskedünk, mindenféle hazug magyarázatokat kreálva (anyagi lehetőségek, párkapcsolati nehézségek stb.).
A probléma megoldását szerintem nem a részekben kell keresni, hanem alapvető szemléletváltásban, erre azonban a politikai erők kevés figyelmet fordítanak, hiszen a programok továbbra is számsorokkal, adó- és járulékrendszerekkel, kül- és belgazdasággal, GDP-vel, minimálbérrel, nyugdíjjal és százalékokkal foglalkoznak.

A gyökeres változáshoz alapvetően a közbeszéden, az értékeken, a hangsúlyokon kellene módosítani. Jelenleg ugyanis a szavak – és ezen keresztül a gondolkodás – alapvetően materialista szemléletet hordoznak. A technikai civilizációt istenítőknek egy aprócska adalék a közelmúltból Andreas Lubitz, a Germanwings másodpilótájának esete. Hiába alkotunk csúcstechnológiát, tökéletes gépeket, ha közben a társadalom idegbetegeket termel ki. Az egész huszonegyedik századi technika elbukott azon, hogy egy idióta az Alpoknak kormányozta a repülőt.

A gazdaságnak (és a gazdagságnak) a középpontba állításával egyébként az a legsúlyosabb probléma, hogy mindig relatív. Nincs az a megszerzett vagyon, nincs az az életszínvonal, aminél többet-jobbat ne lehetne elérni. S mivel nem létezik az az objektív lista, amely pontosan feltünteti, hogy egy embernek miből mennyire van szüksége ahhoz, hogy kényelemesen megéljen, örökösen a jobb módú kortársainkhoz mérjük magunkat. A rendszerváltás teljes kisiklatása is akkor történt, amikor a szabadság, az önrendelkezés ünneplése helyett azt vártuk, hogy majd osztrák vagy német életszínvonalon fogunk élni. Ami egyébként szintén nem objektív, mert egy mai magyar sokkal jobban él, mint mondjuk egy száz évvel ezelőtti német, a két-háromszáz évvel ezelőtti magyarról nem is beszélve. Már az is kérdés lehetne persze, hogy akár egy mai németnek joga van-e ezen az életszínvonalon élni, hiszen a mai német kőműves vagy paraszt semmivel sem ügyesebb, szorgalmasabb, érdemdúsabb, mint egy kétszáz évvel ezelőtti német kőműves vagy paraszt, mégis összehasonlíthatatlanul jobban él. Ahogyan egy mai átlagnémet értelmiségi tehetsége, hasznossága sem mérhető össze mondjuk Goethéével, mégis ezerszer olyan jómódban él, mint a Faust szerzője.
Ezért is az életminőség, a boldogság, a sikeresség mérése pusztán számokkal és anyagi javakkal, értelmetlen és mindenkor frusztrációt szül. Ha valakinek a körülményeiről adatokat gyűjtünk, ilyeneket kérdezünk tőle: mennyi a fizetése, mekkora háza van (mennyi rajta a jelzálog), milyen az autója, vannak-e részvényei, vállalkozása stb. A politika is szinte kizárólag ezekről szól. (Ld.: jó-e a repülőgép hajtóműve, mennyire korszerű az elektronikája, van-e benne üzemanyag.) Sosem kérdezzük meg (és nem jelöljük célként), hány szeretetkapcsolata van az adott személynek, és azok mennyire erősek. (Szilárd alapokon álló házasság, gyerekek, testvérek, szülők, rokonok, barátok. Ld.: Kiegyensúlyozott-e a másodpilóta?) GDP és egy főre eső jövedelem helyett e szeretetkapcsolatokhoz rendelt mérőszámok valószínűleg pontosabb képet adnának egy ember és egy nemzet állapotáról.

Efelé kellene a közbeszédet is terelni, hogy szembesüljünk azokkal az értékekkel és fontossági sorrendekkel, amelyek valóban meghatározzák az életünket. Amíg a rosszkedvünket megalapozó liberális-globális-ateista erők fogalomkészletét használjuk, eleve hátrányban vagyunk, hiszen a szavak meghatározzák a gondolkodást. Amíg az élet legszebb és legnagyobb értelméről, az embernek a Teremtővel való legnyilvánvalóbb együttműködéséről, azaz az utódok létrehozásáról úgy beszélünk, hogy gyereket „vállalunk” (mint egy problémát) vagy a kicsivel „terhesek” vagyunk, addig nehezen fogjuk felismerni ennek szépségét, fontosságát.
Először tehát üzenjünk hadat a közbeszédnek, igyekezzünk mi tematizálni lehetőleg pozitív tartalmakkal, és sokkal előbb fogunk eljutni a boldog, jövőbe vetett hittel bíró néphez, mint ha a makrogazdasági mutatókat még néhány tizedszázalékkal feljavítjuk.
(Ui.: kommentelőknek, akik „Könnyű így beszélni, de a fizetésből nem lehet kijönni”, „Ebben az országban nem lehet boldogulni”, „Majd akkor lesz gyerekem, ha fel is tudom nevelni” és hasonló tartalmú hozzászólásokat készülnek írni, kérem, gondolják át előbb: van-e fedél a fejük fölött, télen meleg van-e benne, ettek-e húst vagy más tartalmas ételt az elmúlt 24 órában, ittak-e sört vagy bort, rágyújtottak-e, használták-e saját tulajdonú telefonkészüléküket és/vagy autójukat, van-e legalább egy pár cipőjük, 4-5 ingük, egy kabátjuk; s ha mindezekre nemmel válaszoltak, akkor ragadjanak klaviatúrát; természetesen csak a szomszédét, ha megengedi, mert nyomorgó embernek saját számítógépe nemigen lehet.)