Ám ezt a nyilatkozatot nem a New York-i főrabbi tette, hanem az, aki Budapest héber hitközségének a feje. Éppen ezért teljesen más eredménnyel végződött. A magyar nép sértve érezte magát, és hangot adott eme érzésének. Nos, a zsidók Magyarországon és másutt is, azon nyomban megfújták a kürtöt, és elkezdték üvölteni a jól ismert jelszót: ANTISZEMITA! ANTISZEMITA!

Mindenekelőtt ez a csalóka jelszó mintegy négyszázmillió emberre vonatkozik. Arabokra, etiópiaiakra, egyiptomiakra stb., akiknek a héberek mindössze elenyésző töredékét képezik. A zsidó szóhasználat szerint azonban mindenki antiszemita, még az arabok is, ha bármit is elleneznek, amit a hatalmas zsidóság netalán elhatároz. Ennélfogva a jelszót le kellene fokozni arra, amit kifejez: ANTIZSIDÓ.

De hadd vizsgáljuk meg, vajon használható-e olyan nemzettel szemben, amely megengedte a zsidók bevándorlását, tetszés szerinti szabad letelepedésüket bárhol, és ugyanazon jogok élvezetét, mint amelyekkel a bennszülött lakosság rendelkezett!

Mi az oka annak, hogy most, több századnyi együttélés után, a zsidók antiszemitának (helyesen: antizsidónak) hívják a magyarokat, ugyanakkor a másik oldal antimagyarnak tekinti a zsidókat?

Vallásnak mindehhez semmi köze, hiszen a kereszténység a héber hitből fejlődött, és mindkét fél az Ótestamentumot tekinti szent könyvének. Az első pillanattól kezdve a zsidóknak kiváltságos helyzetük volt Magyarországon. Ők képezték a kereskedő osztályt, más bevándorlókkal ellentétben, mint a románok, tótok, szerbek, lengyelek és bulgárok, akiknek, mint munkásoknak, a társadalom legalsóbb fokán kellett kezdeniük. A zsidók viszont kereskedőkként indultak, és gyorsan haladtak előre. Némelyikük idővel nagyon meggazdagodott. Zsidók lettek a nemesség pénzkölcsönzői. Mint ilyenek, még a császárt is szolgálták, amiért azután bárói rangot is kaptak.

Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeztek, soha semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet, különösen a középosztályt a zsidóságtól. De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezető szerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuelly fivérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését.

Miután visszatértek a „német haláltáborokból”, vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista kormányzat a „rendszer ellenségeinek” tekintett. A magyar hadsereg minden tagját, aki őrmesternél magasabb rangot viselt, „háborús bűnösnek” tartották, és a legkegyetlenebb „vizsgálatnak” vetették alá. A kivizsgálók kivétel nélkül bosszúálló zsidó férfiak és nők voltak, akik minden magyart hibáztattak azért, mert nem akadályozták meg a zsidók elszállítását Magyarországról. Hóhéraikat, akik a verést és a kínzások többségét végezték, a társadalom aljából, mint bűnözőket toborozták. A vallatások módszerei a legkegyetlenebbek voltak, amelyeket valaha is elkövettek emberek ellen. Körmüket tépték le, nők emlőbimbóit égették cigarettával, heréket vertek laposra botokkal és papi, magasrangú katonatiszt, vagy főnemesi vádlott esetében a verés után, a szájbavizelés aljasságát rendszeresítették. Mindszenty bíboros, volt kormánytagok és tábornokok kényszerültek elszenvedni ezt a megaláztatást, miközben a fiatal zsidó vádlók végezték a „szórakoztató” kínzásokat.

Nem csoda hát, hogy mindezek az embertelen cselekmények mélységes gyűlöletet váltottak ki a zsidók ellen általában, ami valóban szomorú jelenség. Életem korai szakaszában nekem is volt néhány zsidó barátom Erdélyben, ahonnan származom. Fiatal költők, szerzők, jóbarátok, szeretetre méltó emberek. A Jó Isten a megmondhatója annak, hogy mi történt velük. Manapság a zsidóellenesség olyan méretet öltött, amihez fogható ismeretlen volt annak előtte. Amidőn a szovjet megszálló csapatok kitakarodtak az országból, a zsidóknak nem lett többé alkalmuk a kommunizmus fenntartására. Mérhetetlen összegű nyugdíjat szavaztak meg maguknak, nyugalomba vonultak és az ország közgazdaságának vezetését vették át, a sajtóval, televízióval és a bankhálózattal együtt. „Demokratikusnak” kijelentve magukat, demokratikus pártokat alapítottak és választásokat tartottak. Magyarország ismét szabad lett, de pénzügyileg és gazdaságilag a zsidók kezében, beleértve a sajtót és a hírszolgálat valamennyi ágát.

Napjainkban Magyarország Európa egyik legszegényebb országa. Jövőre új választások lesznek, és előkészítésként arra törekednek, hogy minél több pártra szakítva a nemzetet, a többséget továbbra is kezükben tarthassák. És ha nem sikerül, ugyan mit számít? A „nagyfőnökök” magánrepülőgépeikbe ülnek, és elmenekülnek az országból, miután svájci bankba csempészték zsákmányukat. Akkor azután elkezdik a régi játszmát, a szegény üldözött zsidó szerepében, miközben összeharácsolt vagyonukat másik országban fektetik be. Ezzel az ügyködésükkel párhuzamosan ugyanazt a régi gyakorlatot folytatják majd, ami folyvást csak ezt visítozza: „ANTISZEMITA! ANTISZEMITA”, mihelyt valaki manipulációik ellen szót emel…

Angol eredetiből fordította:

(Megjelent a HUNGARY TODAY - az Új Világ (Los Angeles) c. lap angol nyelvű számában 1993. szeptember 10-én és a Magyarok Vasárnapja 2004/1-2-3. számában.)