Leszögezem, a személyes feszültségkeltés távolról sem célom, ezért sem pro, sem kontra nem akarok neveket vagy szervezeteket megnevezni, hiszen úgyis tudja mindenki, kire vonatkozik, vagy sem.

Abból az alapvetésből kell kiindulnunk, az éles határvonal nem ott húzódik meg, hogy valaki eljár-e szavazni vagy otthon marad. Önmagában ettől még nem lesz jobb vagy rosszabb ember az illető. Megfigyelhető volt, és ma is tapasztalható egy irányvonal a nemzeti táboron belül, itt a szervezetek és a nevek váltakoznak természetesen, mely egész konkrét formában a választásoktól való távolmaradásra buzdít. Tehát ne támogassunk szavazatunkkal egyetlen pártot sem, érvelésük alapja, hogy „ezzel csak legitimáljuk a demokráciát”, továbbá, „attól még nem leszünk szabadok, hogy magunk választjuk meg a láncaink színét”, és így tovább, és így tovább.

Ezek a felszólítások hatást kizárólag a nemzeti oldalon váltanak vagy válthatnak ki, értelemszerűen egy baloldali, liberális szavazóhoz nem jutnak el, de nem is érdekli őket, köszönik szépen, leszavaznak saját pártjaikra, távolmaradásunkkal pedig arányaiban őket segítjük. Erre persze még mindig létezik egy „érv”, mely úgy hangzik; „teljesen mindegy, ki van hatalmon!”.

Való igaz, a legtöbb esetben nem a mi értékrendünk szerinti, azzal 100%-ban azonosuló irányvonalak kerülnek előtérbe, de olyat kijelenteni, hogy lényegében teljesen mindegy, ki van hatalmon, nem túlságosan komolyan vehető. A világ azért bonyolultabban működik, mint fekete és fehér, vagy 0% és 100%.

Egyébként pedig arra kell törekedni, hogy a mi világnézetünk kerüljön hatalomra, olyan eszközökkel, amilyenek rendelkezésünkre állnak.

Lehet tehát – joggal – ostorozni a jelenlegi berendezkedési formát, csupán egyet nem tehetünk; azt, hogy nem fogadjuk el a valóságot. Mondhatom én, rám nem vonatkozik a KRESZ, átmegyek a piroson, nem ismerem el jogosnak a kiszabott bírságot, csak éppen kellő érdekérvényesítő erő nélkül az égvilágon semmire nem fogok menni vele. E logika alapján mondhatom azt is, illegitim az egész rendszer, nincs értelme részt venni benne, aztán elhúzódhatok a kényelmes és biztonságos „elefántcsont-tornyomba.”

Megfigyelhető, és ezt fontos leszögezni, hogy amelyik embertípus ellen ők küzdenek, az nem létezik a valóságban. Szalmabáb-érvelés. A „behúzom 4 évente az X-et és várom, hogy jobb legyen a világ” típusú emberrel sohasem találkoztam még. Legalábbis a nemzeti oldalon biztos, hogy nem. És ezek a kritikák a nemzeti oldal tagjait szokták célozni, akik eljárnak szavazni.

Mert az, hogy valaki szavaz egy pártra, tevékenysége nem merül ki ennyiben, általában tagja vagy szimpatizánsa is, eljár a rendezvényeire, és a többi. Ezt még mindig lehet kritizálni persze, hogy „ez elég kevés”, de vajon mennyivel kevesebb, mint aki ugyanezt csinálja, csak éppen tudatosan el sem megy szavazni?

Össztársadalmilag tekintve az ügyet, ha azt tételezzük, a „nem szavazásnak” van hatása, ez a hatás vajon miért nem jelentkezik? Ugyanis, ha megnézzük az adatokat, általában a választópolgárok 30%-a (de van, hogy több) otthon marad… Erről nyugodtan meggyőződhet bárki a valasztas.hu oldalon is.

Gyakran mondják, a „párt illúziót ad”, amiben, ismerve a tömegember lélektanát, az ő esetükben van is igazság. De azt gondolni, attól változik majd meg az ország, ha minél kevesebben mennek el szavazni a jobboldaliak közül, ugyanannyira illúzió. És még káros is.

Persze minden tiszteletem azoké, akik az idea-politikát magas szinten tudják művelni, én azonban azon az állásponton vagyok, soha nem téveszthetjük szem elől a világon túli dimenziókat, melyből jobboldali ideánk táplálkozik, de akkor vagyunk igazán bátrak, ha ezt megpróbáljuk a politikum szintjén is képviselni, de ezen a vonalon tartanunk kell magunkat ahhoz az elvhez; azt kell csinálni, amit lehet, és ahogy lehet. Értse ezt mindenki jól. Ez a realitások figyelembe vétele, és ha megvan a biztos és szilárd erkölcsi és szellemi iránytűnk, akkor nem mi fogunk a világhoz igazodni, hanem mi fogjuk megváltoztatni a világot.

De a „ne szavazz senkire” tábor híveinek a kezében a végső érv – természetesen – az, hogy a pártpolitikában előjönnek az emberi gyarlóságok, a pénz mozgat mindent, „elkurvulnak”, „feladják az elveiket a hatalomért”. Nos, ezekben is található valóságalap, de vajon ez miért csupán a pártok privilégiuma? Ezek az emberjátszmák egy az egyben végbemennek minden emberi közösségben. Cégekben, akár egy horgász klubban, és igen, nemzeti mozgalmakban is.

Vagy ha minden megrontója az volna, hogy egy adott szervezetet pártnak hívunk, és indul a választásokon, akkor hogyan létezik, hogy a rendszerváltás óta a nemzeti szervezetek gyakorlatilag osztódással szaporodnak, tűnnek el, majd alakulnak újak? Főként személyi ellentétek miatt.

A kör tehát bezárult, ez nem pártspecifikus. Ezért hát emberi gyarlóságot csupán pártpolitikában felfedezni olyan valótlan ellentétpárok felállítására ösztönöz, mely azzal a hamis öntudattal látja az ilyen álláspontot képviselőket, hogy ők többet „tesznek” azzal, hogy éjjel-nappal, ha témába vág, ha nem, a távolmaradásra buzdítanak.

A valódi ellentétpár az aktivizmus kérdése, az értékelvű cselekvésé, és ilyen értékes emberek akadnak szép számmal a hazai mozgalmakban és a Mi Hazánkban is (értelemszerűen számunkra más számba vehető pártot itt nem említhetek meg). Arra kell törekednünk, hogy a különböző utak és módszerek kellően össze legyenek hangolva, egymást segítve küzdjünk tovább Magyarországért, egymásban pedig ne ellenséget lássunk, mert végső soron mind egy oldalon állunk.

Lantos János – Kuruc.info