A csatavesztés egyébként nagyban köszönhető volt a francia lovagok magatartásának, akik „egyszemélyes hőst” játszva saját szakállukra rohamozták a muzulmánokat. Ráadásul ekkor a nehézlovasság önmagában már elavult hadviselésnek számított, s Zsigmond nagyon helyesen reformokba is fogott (hiába, ő még nem modern kori demokrata politikus volt) a Nikápolynál történtek után (telekkatonaság rendszere stb.). Ezek részletes áttekintésétől most viszont eltekintünk. A történelem előszeretettel produkál érdekesebbnél érdekesebb szituációkat, így, hogy, hogy nem, az előbb említett Lajos is Nikápolynál mérte össze erejét a törökökkel, ráadásul pontosan 30 évvel korábban. Mindemellett Nagy Lajos volt az első európai uralkodó is, aki érdemi szinten harcolt a török ellen, még ha ezt akkor és ott ő maga nem is vette feltétlenül komolyan. De miért a lovagkirályról beszélgetünk, amikor Nándorfehérvár évfordulóját ünnepeljük? Azért, mert ahhoz, hogy megértsük a nándorfehérvári diadal okait és jelentőségét, nem spórolhatjuk meg a vissza-visszafordulás fontosságát, lévén, hogy a történelem nem önálló fejezetekből, hanem események láncolatából áll.

1396-ot követően számtalan alkalommal néztünk szembe a törökkel, ennek egyetlen valós oka pedig az volt, hogy szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre mi voltunk a „nyugat kapuja”, magyarul az első komolyan vehető, erős középkori nagyhatalom azok számára, akik Európa elfoglalását dédelgették álmaikban. Ezen szembenézések sorozata eredményezte azt, hogy tapasztalt védőkként az erőviszonyokhoz képest kiemelkedő ideig tudtuk feltartóztatni, sőt, sokszor visszaverni az Oszmán Birodalmat. Bő 100-150 év további elteltével azonban bizonyossá vált, hogy még a delelőjén lévő Oszmán Birodalom akciórádiusza (az a hatósugár, ameddig egy birodalom képes különösebb nehézségek nélkül fenntartani az uralmát) is a Magyar Királyság nyugati területéig tart, tehát Bécset már akkor sem tudták volna megtartani, ha sikerül is elfoglalniuk egy időre. A mi országunk szempontjából ez viszont másodlagos, hiszen több mint 150 éven át szenvedtünk a török elnyomás alatt. Az alatt az elnyomás alatt, amit egyesek magyar és török részről egyaránt „testvéri vendéglátásnak” szeretnek titulálni, s amely eredményeképpen a hódoltság alatt lévő magyarság lényegében kipusztult, örökre (!) eltolva ezzel a terület etnikai arányát. Nos, ennek fényében talán még inkább felértékelődik a nándorfehérvári diadal, amely, ha egy időre is, de képes volt feltartóztatni egy nálunknál ötször-tízszer erősebb, egyre növekvő birodalmat.

Nikápollyal ellentétben a nándorfehérvári ütközet idején Magyarország már közvetlen szomszédja volt az Oszmán Birodalomnak, ráadásul a magyar belpolitikai helyzet – rendkívül szomorúan, de sajnos azt kell mondanom, hogy a korszakban egy-két kivételes időszaktól eltekintve – természetesen megosztott és kaotikus volt. Javában dúlt az V. (Utószülött) László és köre, valamint a Hunyadiak közötti erőösszemérés (aki ezekről részletesebben szeretne olvasni, az itt megteheti), holott ilyen vészterhes időkben az egység mindennél fontosabb lett volna.

Ilyen feltételek mellett ragadott kardot a török ellen Szilágyi Mihály körülbelül 7 ezer főt számláló, magyarokból és szerbekből álló várőrsége, Hunyadi (saját erőforrásait felhasználva!) 12 ezer fős serege, valamint a nemes keresztes eszmét feléleszteni kívánó, az akkor már a hetvenen túl lévő Kapisztrán János és maximum 30 ezer főből álló irreguláris hada (a reguláris keresztes hadak toborzása az összeurópai összefogás hiányában kudarcot vallott). Ezzel szemben az oszmán seregek brutális tűzerő- és létszámfölényben voltak (a korszakban az oszmánoknak voltak a legkorszerűbb ágyúik, a helyzet súlyosságát pedig tovább rontja a tény, hogy Nándorfehérvár vára akkor már nem számított korszerű erődítménynek). Utánpótlást pedig, legyen szó nyersanyagról, élelemről vagy élő erőről, szintén gyorsabban és hatékonyabban tudtak szerezni.

1456. július 4-én II. Mehmed ostrom alá is vette Nándorfehérvárt, bízva a gyors és hatékony győzelemben, amely elsőre biztosnak is látszott, a vékony falak kártyavár módjára omlottak össze az ágyútűzben. Ha Magyarország volt a „nyugat kapuja”, akkor Nándorfehérvár volt „Magyarország kapuja”. A kapu, amely a Duna mentén védelmezte az ország belsejét. A kapu, amit ha áttörnek, kis túlzással nyílt terep vezet egészen Budáig. Hunyadi azonban a Duna és a Száva érintetlenül maradt túlpartján ki tudta építeni állásait, kijátszva ezzel a Duna (a várhoz képest) északi részén elhelyezkedő török hajózárat. Ez lehetőséget biztosított a hajózár visszaverésére, valamint utánpótlást küldésére a várba. II. Mehmed ennek fényében július 21-én döntő rohamot indított, amely – kis híján múlt – de eredménytelen maradt.

Ehhez a naphoz kapcsolódik Dugovics Titusz alakja is, aki a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűzni kívánó török harcost… Másnap reggelre a várból és közvetlen közeléből ugyan kiszorították a törököket, de ez közel sem jelentett végső győzelmet. A törökök gond nélkül tudták volna pótolni veszteségeiket, míg a védők száma egyre inkább csökkent és a még életben lévők is egyre kimerültebbek voltak. Néhány fanatikus keresztes lovag azonban Hunyadi közvetlen utasítása ellenére összetűzést keresett a folyó túlpartján a törökökkel. Amikor Kapisztrán is útnak indult, hogy lebeszélje a támadásról fegyelmezetlen embereit, a keresztesek azt hitték, hogy ő maga is harcba indult, ezért egyre többen csatlakoztak a kezdeti csetepatéhoz. A törökök ennek megfelelően egyre több csapatot küldtek a visszaverésükre, őrizetlenül hagyva a táborukat az ágyúkkal egyetemben. Hunyadi ezt kihasználva rohamra indult és elfoglalta azt, majd a keresztesekkel karöltve felmorzsolták a megzavarodott török erőket. Egy hadsereg életében első számú szabály a fegyelem, itt viszont tűpontosan az irreguláris, ám fanatikus keresztesek magatartása miatt győzedelmeskedett a keresztény világ. A győzelem így egyszersmind intő jel azon szakemberek számára is, akik a történéseket (így a korábbi keresztes hadjáratokat is) kizárólag gazdasági és kőkemény logikai szempontok alapján elemeznek, háttérbe szorítva ezzel a néplelket, a vallásokat és számos egyéb más fontos tényezőt.

 

Hadműveletek a nándorfehérvári csata alatt (forrás: Wikipédia)

A fényes győzelmet, amelyet az utókornak a déli harangszó örökített meg, egész Európa ünnepelte, a keresztény világ pedig – így Magyarország is – kis időre fellélegezhetett. III. Callixtus pápa egyébként a győzelem hírül vitelének napját (augusztus 6-a) a következő évben egyházi főünneppé, Krisztus színelváltozásának napjává emelte.

Mindezek ellenére sajnos a győzelem kihasználatlan maradt, amelynek nem a restség volt az okozója, hanem a két mozgatórugó, Hunyadi és Kapisztrán halála, amelyet érdemtelen módon a pestis nevű undok ragály okozott. Amíg el nem ragadta a kór, Hunyadi természetesen azonnal újabb hadsereg toborzásába fogott, hogy kihasználja a váratlan győzelmet. Terve a török Európából való kiszorítása és Bizánc visszavétele volt, azonban ez sajnálatos módon Hunyadival együtt sírba szállt.

Nándorfehérvárt végül 1521-ben foglalták el, amely az akkor már egyre inkább nehéz és kaotikus állapotban lévő Magyarország számára döntő csapás volt. Ennek kitárgyalását azonban nem érzem illendőnek, amikor győzelmet ünnepel az ember. Van rá lehetőségünk bőven az év többi napján.

Ami a győzelem emlékezetét illeti, a déli harangszó mellett Dugovics Titusz alakja az, ami leginkább összefonódott a diadallal. Egyre inkább elterjedt az az álláspont, miszerint konkrétan a harcos alakja nem létezett, csupán az utókor kreálmánya, amely megtestesíti a várvédő keresztény hőst. Ha így is van, ne engedjük meg magunknak a luxust, hogy hősöktől fosztjuk meg magunkat, és kerüljük el a deheroizálás komoly veszélyeit. Minden népnek szüksége van hősökre.

Manapság, ilyen vészterhes időkben népszerű dolog párhuzamot vonni a jelenkori, szintén ostromlott Európa és az akkori kontinens között. Én óvva intek ettől mindenkit, ugyanis a mai helyzet sokkal súlyosabb, mert Európa testét belülről rágják annak belső ellenségei, a „demokrata politikusoktól” kezdve a liberalizmuson át bizonyos etnikumokig. Ez példátlan az „öreg kontinens” eddigi történelmében.

Magyarország és az európai keresztesek 1456-ban megmutatták, mire képes a komoly harci morál, a lelkesedés, a küzdeni akarás. Ha nem is volt teljes az összefogás, Isten segítségével fényes győzelmet arattak, amelyet már senki és semmi nem sötétíthet el, várjon akármilyen sors Európára a 21. században. Sok évszázad távlatából pedig még mindig sugározzák azt az erőt, amelyből mi is nap mint nap táplálkozunk.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info