Február 11-én lesz az évfordulója az 1945-ös budavári kitörésnek, erről emlékeznek meg a hétvége folyamán szerte az országban, ki megemlékezéssel, ki emléktúrával, ki néma gyertyagyújtással. Az emlékezés és a hősök előtti tiszteletadás az egyik legmagasabb rendű közösségben végezhető cselekmény.
 |
Való igaz, szükséges hozzá egyfajta lelki elmélyülés, idealista beállítottság - akik ezeket a lelki tulajdonságokat bírják, ők tudnak igazán megemlékezni eleink áldozatvállalásáról. Tudva hogy, ez a legkevesebb, amit megtehetünk és azt, hogy hálásnak kell lennünk a Gondviselésnek, amiért nem olyan korba születtünk, ahol az életünket is fel kell áldozni hazánkért, de éppen ezért elemi megindultsággal tör elő belőlünk a tisztelet azok felé, akik kevésbé voltak szerencsések, de mégis teljesítették kötelességüket az utolsó töltényig.
Ez igaz a Becsület Napjára, igaz bármelyik nemzeti ünnepünkre, 1956-os szabadságfelkelésünkre, melyet ugyanazzal az ellenséggel vívtunk, akik ellen 1945-ben is harcoltunk. De a sor hosszan folytatható, szabadságharcaink, győztes és vesztes csatáink mind-mind hozzáadtak ahhoz, amik vagyunk, múltunk tőlünk elválaszthatatlan, ennek ismerete vezet minket a jövő felé, a magyar sorsközösséghez ez is szervesen hozzátartozik.
De mint minden korban, napjainkban is vannak, kik nem kívánnak ehhez a sorsközösséghez tartozni. Isten szabad akarattal ruházta fel a történelem folyamán valaha élt és még meg sem született valamennyi embert, így ők is szabadon dönthettek és dönthetnek arról, nem kívánnak ehhez a sorsközösséghez tartozni. Senki nem rekeszti ki őket ebből, saját választásuk.
De ilyenkor, kik hallgatva a sorsközösség hívó szavára, emlékeznek, mérhetetlen dühöt váltanak ki azokból, akik e sorsközösségen kívül határozzák meg magukat. Ez a dolgok rendje, nem értik a sas magaslatait, nem adhatnak mást, mint mi lényegük. Természetesen annál szomorúbb, ha Budapest főpolgármestere is beáll ebbe a kántálásba, Karácsony Gergely és társai újra a 20. század harcait vívnák újra, „neonáci uszítók” ellen emeltek szót.
Tiltakozni, tüntetni, sipítozni fognak. Ahogy teszik ezt évről évre.
De ez ma már kevés. A Becsület Napja az elmúlt évtizedekben lassan olyan helyre kerül (ma már a Magyar Honvédség is megemlékezik), hogy tulajdonképpen szorosan vett világnézeti meggyőződéstől függetlenül egyre többen látják úgy, nagyapáink nem bűnözők voltak, hanem hősök. Hősök, éspedig olyan hősök, akik a világtörténelem valaha volt legsátánibb hatalmával, a bolsevista Szovjetunióval szemben tartották 102 napon keresztül a magyar fővárost, s a magyarság újra csak felvette keresztjét, és volt Európa védőbástyája. Ma már történészek szerint is tény, hogy a magyar-német csapatok helytállásának köszönhető, hogy kontinens nyugati fele nem került szovjet kézre. Az, hogy a szövetséges hatalmak megállapodtak Sztálinnal, mettől meddig tart majd a befolyási övezet, vajmi keveset érdekelte a szovjet diktátort. Ahol a vörös katona szuronyát leszúrta, ott lett volna ennek határa.
De a sár és mocsok, mit a hősök emlékére dobáltak, lassan semmivé lesz, minden, a korban értelmezendő megnevezés és történés válik másodlagossá, homályosodik el, hiszen a legtöbben ezeket a körülményeket nem ismerik már például az Eger várát védő hősök tekintetében, ahogyan Zrínyi Miklós korából sem, egy valami azonban mégis megmaradt. Éppen az, ami az örökkévalóból eredeztethető, a hazaszeretet, a katonai helytállás és kötelességteljesítés, mert ez a történelem jutalma a hősiességnek.
Egy évszázad múltán már senki nem fog emlékezni arra, 2020-ban egy hangos, de annál szűkebb kis csoportosulás miképpen óbégatott, viszont mindenki tudni fogja, Európa hősei, a modernkori thermopülai harcosok hogyan cselekedték meg, mit megkívánt a haza.
Ezúton is invitálok mindenkit február 15-én 5 órára Kalocsára az országzászló elé, ahol részt veszek egy, a Mi Hazánk helyi szervezete által megrendezésre kerülő megemlékezésen.
Dicsőség és hála Európa Hőseinek!
Lantos János – Kuruc.info
