Kerek egy évvel ezelőtt történt, hogy megosztottam a gondolataimat a kedves olvasóinkkal Trianon kapcsán. Mielőtt hozzáfogtam volna, hogy egy év múltán ismét nekifogjak ugyanennek, alaposan elolvastam az akkor írt sorokat:
Lassan száz év elteltével Európában megmaradt a régi problémák nagy része, ráadásul hozzájuk pluszban újak csatlakoztak. A 21. század meggyőződésem szerint az egyre nehezedő migrációs nyomásról, Európa értékválságáról, az őshonos népesség fogyásáról, etnikai összetűzésekről, ha pedig nem történik továbbra sem semmi komoly előrelépés, etnikai háborúkról fog szólni. Ezek egyformán érintik Európa szinte összes államát, azzal a különbséggel, hogy nyugaton a bevándorlás a nagyobb probléma, itthon pedig az egyre nagyobb népesedési válság: fogyó magyarság, elképesztően gyorsan növekvő cigányság.
Természetesen nem kellett különösebb jóstehetség ahhoz (a liberálisokkal ellentétben a két lábammal a földön járok), hogy körülrajzoljam, mi vár Európára és a nyugati világra az elkövetkezendő időkben, de azt én sem gondoltam volna, hogy pusztán egy év elteltével is ilyen komolyan fog eszkalálódni a helyzet. Másfél héttel a Deák téri mészárlás után, egy Egyesült Államokban történő (részben) etnikai konfliktus kellős közepén, a tavaly leírt, fentebb olvasható mondatok tükrében különösen érzi a fehér ember a "nyakán szoruló kötelet". Egyértelmű, hogy nehéz, ám annál jelentőségteljesebb évek előtt állunk, a feszültség pedig a levegőben érezhető. Ám nem volt ez másként akkor sem, kerek száz évvel ezelőtt.
 Gyászos nap a magyar történelemben: a trianoni "békeszerződés" aláírására kísérik a küldöttségünket. Elöl (fehér kesztyűben) a küldöttség vezetője és az egyik aláíró, Benárd Ágost (forrás: wikipedia.hu) |
S, hogy van-e a kettő között összefüggés? Számtalan, hiszen a történelem hosszú események összefüggő láncolata, ahol minden megbosszulja, vagy éppen meghálálja magát. A nyugati, keresztény világot tizedelő 20. századi háborúk és konfliktusok remekül megágyaztak a mostani problémáinknak, a katasztrofális állapotokat pedig egyértelműen az tetézi meg, hogy mindkét világégést az a fél nyerte, akinek vesztenie kellett volna.
A kommunista történetírás évtizedekig mantrázta, hogy a háborús vereség (s így persze később, következmény gyanánt maga Trianon is) igazából a háborúpárti "úri rétegek" miatt történt, de aztán jött a "szép emlékű Tanácsköztársaság", amelynek vezetői rendet kívántak tenni a rendetlenségben és felszabadítani a munkásosztályt. Hivatkozási alapként a Felvidék visszafoglalását szokták emlegetni, hogy "lám, a kommunisták többet tettek az országért, mint a Nemzeti Hadsereg". Az ország integritását megőrizni szükséges fegyveres ellenállás és a Tanácsköztársaság ideológiahirdető offenzívája itt valóban egymásra talált egy rövidebb ideig, de a vörösök uralma nagyban rontotta az esélyeinket a béketárgyalásokon, az elvesztett területek időleges visszafoglalása pedig csak és kizárólag hideg számításból történt.
Miért szükséges ezt megemlíteni? A társadalomra ráerőltetett, mindenek felett álló osztályszemlélet s az ebből születő degenerált történelemszemlélet évtizedekig magyarázta félre az első világháború és Trianon jelentőségét, a béke igazságtalanságáról pedig még beszélni sem volt szabad. Történt ez annak ellenére, hogy Trianonban a Nyugat hagyta cserben Közép-Európát, és dobták kukába a wilsoni pontokat, amelyek inkább tűntek egyfajta lázálomnak, semmint realitásnak.
Vajon akkor és ott eszébe jutott akármelyik mohó, győztes oldalon álló politikusnak, hogy a trianoni békeparanccsal egész Európában feszültséget szítanak? A Kárpát-medence feldarabolása ugyanis legalább annyira nem volt érdekük a térség egyéb nemzetiségeinek sem, mint ahogy a magyarnak, hiába ünnepelték "függetlenségüket". A béke aránytalanul megfosztott minket egyes iparágainktól, vasúthálózatunktól, de ezzel még az utódállamok sem kerültek virágzó helyzetbe, hiszen – maradva a vasút-példánál – az ő "fél-vasútvonalaikkal" sem lehetett túl sokat kezdeni, a szintén hiányos iparról nem is beszélve. A recsegő-ropogó monarchia szétbomlása pedig borítékolható volt, de a trianoni békediktátum "feltette a pontot az i-re" gyalázatosságával és igazságtalanságával, melyet a Horthy-korszak sikeres, az etnikai elv mentén szerveződő revíziós politikája tudott átmenetileg orvosolni.
 A híres Teleki-féle "vörös térkép". Az egyedülálló munka a nemzetiségek eloszlását a népsűrűség figyelembevételével ábrázolta (forrás: wikipedia.hu) |
Mit üzen nekünk Trianon száz év elteltével (azonkívül, hogy végre egy őrült tézissel kevesebb, hiszen a mai napon egyáltalán nem veszti hatályát, mint ahogy azt a sokak által felkarolt "urban legenda" állította)? Ha le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt írnám, hogy ugyanazt, mint tavaly, és nem is járok messze az igazságtól, ha ezt mondom. Azonban az elmúlt időszak vészjósló történései csak még jobban rámutattak arra, mennyire fontos, hogy a Kárpát-medencében és Közép-Európában béke honoljon. Ezzel kapcsolatban pedig kettős érzelmeim vannak. Egyrészt örülök, hogy tavaly ilyen megközelítésben írtam a békeparancsról, másrészt nyilvánvaló, hogy az európai nemzeteken óriási felelősség van, hiszen a Nyugat egyre nyilvánvalóbb pusztulása és dekadenciája miatt, az eddigi "periféria - fél-periféria" Közép-Kelet Európa lehet a kultúránk és úgy általában a kontinens túlélésének záloga (bizony, néha furcsa fordulatokat tud venni a történelem zúgó kereke). Az, hogy a térség ehhez a feladathoz felnőtt-e, látva például a román hozzáállást és barbár sovinizmust, sajnos kétséges.
A párizsi békerendszer döntéshozói nem tudták (vagy éppenséggel pont tudták), hogy a rendezés egészen biztosan nem fog békét hozni a térségbe, hiszen a Kárpát-medence egy lélegző, organikus egész, melyet erőszakos döntésekkel nem lehet szétszabdalni anélkül, hogy ne követné azt feszültség és ellentétek sorozata. Ezt a csorbát voltak hivatottak kiköszörülni a bécsi döntések, s az, hogy a kiváló, etnikai elveket követő átrendezés a világháborús győzelem reményével együtt sírba szállt, véleményem szerint még nagyobb tragédia, mint maga a trianoni döntés. Mindezek tudatában a következő kérdés izgathat minket a leginkább: merre alakul az elkövetkezendő évtizedekben Közép-Európa sorsa, amely minden bizonnyal Európa túlélésének letéteményese? Valamint, ilyen nehéz körülmények között van-e lehetőség a bécsi döntésekhez hasonlóan egy igazságos, etnikai elv mentén meghúzott határsáv létrehozására?
Tetszik vagy sem, a 21. század viharaiban az európai fehér nemzetek jobban egymásra vannak utalva, mint valaha, hiszen az egymás ellen vívott háborúskodásból csak a kontinensünk felett basáskodó, idegenszívű politikai "elit", illetve a külső-belső idegen sáskahad profitálhat (pontosan ezért bicskanyitogató még inkább a román mentalitás). A közös hajó megfelelő irányba való terelése mindannyiunk felelőssége, ehhez viszont egy életerős Magyarország és életerős Kárpát-medence szükséges, ahol nemzetünk be tudja tölteni a neki kijáró, méltó, vezető szerepet. Erről eszembe jut egy ismerősöm, aki pár hete a következő kérdést intézte hozzám: hogy akarunk mi bármilyen revíziót is végrehajtani, ha lassan ezt a maradék csonka részt sem tudjuk megtartani? (A beszélgetés kontextusából egyértelmű volt – itt talán a kiragadott mondat miatt nem annyira – de a cigánybűnözésre gondolt). Elgondolkodtatóak voltak a szavai...
Bizony! Száz év elteltével néha úgy tűnik, hogy nyakunkon az "újabb Trianon". Sose jussunk el idáig!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
