Borostyánkői Egán Ede 1851. július 3-án született egy országos ismertségű gazda fiaként. Családja a szabadságért vére árán küzdő Írországból (más forrás szerint Skóciából) származott, ő maga pedig az atyai háznál szívta magába a földművelés szeretetét.
Életét a hazáért való cselekvés szelleme és a mezőgazdaság szeretete járta át. Erős tartásához, szilárd meggyőződéséhez gyors járású ész is társult, így 1883-ban a földmívelésügyi minisztérium alkalmazottja lett. Mezőgazdasági szakmunkák sorával örvendeztette meg a hazai szakirányt, majd Kelet-Poroszországba került, ahonnét német gazdák magyarországi tanulmányútját szervezte meg. Ekkor került közelebbi kapcsolatba az akkori földmívelésügyi miniszterrel, Darányi Ignáccal.
Darányi remek éleslátással figyelt föl az ifjú Egán tehetségére: a férfi a számára ismeretlen, újszerű helyzeteket is kemény kézzel, határozottan és nagyon nyugodtan tudta kezelni. Éppen ezért benne látta a ruténföld egyre elkeserítőbb helyzetének ellenkormányzóját. Egyre több rutén panasz érkezett ugyanis a kocsmákra, uzsorásokra, a nép pedig egyre kilátástalanabb helyzetbe került sanyarú sorsában.
Egán gyakorlatilag gondolkodás nélkül elvállalta a feladatot, hogy megoldást keres a ruténok problémájára, hiszen hazája, fajtája iránt hő szeretete nem is engedett más utat neki. A felkérést követő hetekben nagy alapossággal járta át a vidéket, ismerkedett a helyiek panaszaival, míg végül fölismerte a veszély valódi forrását.
Ruténföldön egész járások néptelenedtek el, ennek okát pedig beadványában Egán élesen megjelöli. Darányi szabad kezet adott Ruténföld megmentésében Egánnak, aki egy remek akciót tervezett. Az 1897 végén indult terv csak az első körben érte volna a Ruténföldet, később Székelyföldre és Tótföldre is kiterjedt volna, ha nem jön közbe valami. Egán meglátta, hogy a túlzott nagybirtokok miatti földhiány az első, amin segíteni kell. A rutén nép hazátlanná vált saját földjén, miután birtokait, templomait, iskoláit zsidók vásárolták föl, majd ők bérelhették eredetileg saját tulajdonukat. Egán terve szerint az állam bérbe vett 13 000 holdnyi földterületet a Schönborn-hitbizománytól, majd jelképes bérekért kisebb részletekben a rászoruló földműveseknek ajánlotta föl, akiknek így lehetőségük nyílt tisztességes bérhez és megélhetéshez jutni. Egán jelentéseiben elképedve szólt a szorgos parasztemberekről, akik mindig igyekeztek pontosan fizetni, nem késtek a részletekkel, hiszen hálásak voltak, hogy nem a zsidók által eltúlzott árakon kellett földet bérelniük, hanem tisztességes összegért. Az állam ezért a továbbiakban 1600 tenyészüszőt és 500 anyajuhot osztott ki ötéves részletfizetésre, úgy, hogy csak az utolsó két évben kellett a részletek fizetését megkezdeni. A ruténföldi gazdaság tehát helyrerázódni látszott.
Ha megszorult, a kisparaszt a zsidó uzsoráshoz volt kénytelen fordulni, aki tíz forintra heti legalább egy forint kamatot számolt, de volt olyan is, aki négyszer ennyit. Egán ezért már az első évben tizenegy hitelszövetkezetet állított föl, amelyek óriási sikert arattak, hiszen pár hónap alatt több mint félmillió korona hitelt adtak a fejleszteni vágyó gazdáknak. A helyi zsidó kereskedők megpróbáltak a hitelszövetkezetekbe tagként kerülni, de a hitelkérelmet bíráló bizottságok általában a helyi lelkészből és tanítóból álltak, akiket figyelmeztettek, hogy tartsák távolt az uzsorásokat a szövetkezettől. Ez sikerült is, de éppen ezért később több gazda házát és a szövetkezet áruraktárát is fölgyújtották bosszúból.
Egán Ruténföld másik problémáját is élesen átlátta: álláspontja szerint a pálinkafogyasztás a ruténok között nem luxusból, hanem szokásból történik, arról pedig őket leszoktatni nem lehet. Éppen ezért állami pálinkamérést is tervezett, a zsidó kocsmárosok ugyanis többször vizezték a pálinkát, ám azért, hogy az ereje megmaradjon, különböző mérgező anyagokkal dúsították. A rossz minőségű ital pedig amellett, hogy nagyon veszélyes, tisztességtelen célt is szolgált: a kocsmába térő parasztot a kocsmáros túlzásig bíztatta az ivásra, majd ekkor akart hitelt adni neki. Egán úgy gondolta, ha minőségi pálinkát mérne a gazdáknak tisztességes áron, ez a probléma is megoldódna. A szatócsok és zsidó pálinkamérők azonban kemény ellenállást tanúsítottak: magas rangú ismertségeik révén elérték, hogy a Pénzügyminisztérium csak ott engedélyezte a szövetkezeteknek az italmérést, ahol a képviseleti bizottság többsége megszavazta azt. A zsidó kocsmárosok a feljegyzések szerint a szavazatokat 10–50 forintos áron vásárolták meg a megvesztegethetőektől. Jellemző volt azonban, hogy a másnap megismételt szavazáson már igennel szavaztak ezek a képviselők, mondván, hogy a zsidó pénz csak az első napon kötelezte őket. A jegyző maga azonban a második nap is nemmel szavazott: azt állította, azzal fenyegették meg, hogy megölik a családját. Végül a megfélemlítések ellenére tizenegy községből ötben megkapták az engedélyt.
Egán által megjelent az áruhitelezés állami módja: míg korábban bizonyos árukat a zsidók úgy hiteleztek, hogy arra annyi kamatot számítottak, amennyit a gazda biztosan nem tudott megfizetni, ezért végül elárverezték a tulajdonait, addig az Egán-féle állami áruraktárak a beszerzési ár és körülbelül hét százalék kezelési költség fejében gyorsan és pontosan jó minőségű áruval látta el az érdeklődőket.
Egy másik típusú probléma volt a hamis eskü: egyes falvak lakói abból éltek, hogy kevés pénzért bármilyen vallomást tettek, így könnyedén lehetett szerezni akár száz tanút is a legképtelenebb vádakra. Egán javaslata az volt, hogy állítsák vissza a rituális esküt, ha pedig ez nem segít, akkor el kell törölni a hegyvidéken az eskü bizonyító erejét.
Akciói sikeresek voltak, és lassan a rutén nép sorsát jobbra fordította. A pénz érdekemberei számára azonban igazán káros volt a tevékenysége, ezért a médiában hamar elterjedt, hogy zsidóellenes ember, aki szándékosan árt a helyi zsidóságnak. Egán sosem védekezett, nem nyilatkozott a támadásokra válaszul, de tudni róla, hogy a helyi szegény zsidóknak ingyen vetőburgonyát és szénát osztatott ki. Egyszer kijelentette, hogy se nem filo-, se nem antiszemita, de félti az országot a zsidó befolyástól, ha az veszélyes méreteket ölt. A ruténföldi emberek anyagi lezüllesztése és kocsmáztatása maga után vonta a rablások és erőszakos cselekedetek megsokszorozódását, Egán pedig úgy látta, mindent meg kell tennie a régi rend visszaállításáért.
Egán a zsidóságot nem külön népként kezelte, őket kazárnak gondolta. Jól tette ezt őseiket ismerve, mi azonban mégis maradnánk az askenázi elnevezésnél, hiszen a zsidóság e sorokban érintett képviselői (a világzsidóság mintegy 90%-a) így nevezi meg magát.
Az igaz férfi egy szenvedélyes felszólalásában így beszélt:
„Ezt az országot, úgy tudom, ma még Magyarországnak hívják! De vajon ezt a Magyarországot képzelték-e el azok, kik a hazát megalapították és vérükkel ellenségek ellen megvédték? (...) Az ügy, amelyet szolgálunk, oly szent, és a mi visszamaradottságunk Európa többi országaival szemben a mi hegyvidékünkön oly szembetűnő, hogy kizártnak tartom, miszerint az ezen akcióval szemben eddig kifejtett vagy nyílt ellenszegülés, vagy titkos aknamunka elől, mint ez idáig tettük, a jövőben is a béke kedvéért kitérjünk. Feladatunk nem lesz a harc, és csak akkor fogunk küzdeni, ha a kardot a kezünkbe erőszakolják. (...) Fogjunk össze, hogy a magyar glóbusz ezen legsötétebb Afrikájában európai viszonyokat teremtsünk, és hogy Magyarország hegyvidéki részeit valóban magyarrá tegyük.”
Talán fölösleges is rámutatni az Egán-féle időszak és napjaink hasonlóságaira. Annyi bizonyos, hogy a ruténok között hősként tisztelt Egán Ede kellemetlen bejegyzés az érintett érdekkörök naplójában.
1901. szeptember 20-án reggel Ruténföld hőse Munkácsról Ungvár felé tartott Rochlitz főerdésszel. Megállították a lovakat, hogy fölsétáljanak egy dombtetőre, ahonnét remek kilátás nyílott. Az erdész az úti ösvényt választotta, míg Egán a domboldalon kapaszkodott föl. Az erdész már csak azt hallotta, hogy a dombtetőn az őszi hajnalt egy forgópisztoly lövésének durranása rázza meg. A rendőrség a fegyvervizsgálat eredményét titkossá nyilvánította, a helyszínen talált lábnyomok után pedig nem indított nyomozást. Bár Bihari János röpiratában részletesen megvizsgálta a helyszínt, a főerdész tanúvallomását és a fegyvert, s kijelentette, hogy nem vadászbaleset vagy öngyilkosság történt, hanem gyilkosság, Egán története így zárult, majd lassan homályba veszett. Csak a ruténok emlékeztek rá, áldva a nevét, azét, aki földjüknek visszaadta a reményt.
(Blogin - Bombagyár)
Életét a hazáért való cselekvés szelleme és a mezőgazdaság szeretete járta át. Erős tartásához, szilárd meggyőződéséhez gyors járású ész is társult, így 1883-ban a földmívelésügyi minisztérium alkalmazottja lett. Mezőgazdasági szakmunkák sorával örvendeztette meg a hazai szakirányt, majd Kelet-Poroszországba került, ahonnét német gazdák magyarországi tanulmányútját szervezte meg. Ekkor került közelebbi kapcsolatba az akkori földmívelésügyi miniszterrel, Darányi Ignáccal.
Darányi remek éleslátással figyelt föl az ifjú Egán tehetségére: a férfi a számára ismeretlen, újszerű helyzeteket is kemény kézzel, határozottan és nagyon nyugodtan tudta kezelni. Éppen ezért benne látta a ruténföld egyre elkeserítőbb helyzetének ellenkormányzóját. Egyre több rutén panasz érkezett ugyanis a kocsmákra, uzsorásokra, a nép pedig egyre kilátástalanabb helyzetbe került sanyarú sorsában.
Egán gyakorlatilag gondolkodás nélkül elvállalta a feladatot, hogy megoldást keres a ruténok problémájára, hiszen hazája, fajtája iránt hő szeretete nem is engedett más utat neki. A felkérést követő hetekben nagy alapossággal járta át a vidéket, ismerkedett a helyiek panaszaival, míg végül fölismerte a veszély valódi forrását.
Ruténföldön egész járások néptelenedtek el, ennek okát pedig beadványában Egán élesen megjelöli. Darányi szabad kezet adott Ruténföld megmentésében Egánnak, aki egy remek akciót tervezett. Az 1897 végén indult terv csak az első körben érte volna a Ruténföldet, később Székelyföldre és Tótföldre is kiterjedt volna, ha nem jön közbe valami. Egán meglátta, hogy a túlzott nagybirtokok miatti földhiány az első, amin segíteni kell. A rutén nép hazátlanná vált saját földjén, miután birtokait, templomait, iskoláit zsidók vásárolták föl, majd ők bérelhették eredetileg saját tulajdonukat. Egán terve szerint az állam bérbe vett 13 000 holdnyi földterületet a Schönborn-hitbizománytól, majd jelképes bérekért kisebb részletekben a rászoruló földműveseknek ajánlotta föl, akiknek így lehetőségük nyílt tisztességes bérhez és megélhetéshez jutni. Egán jelentéseiben elképedve szólt a szorgos parasztemberekről, akik mindig igyekeztek pontosan fizetni, nem késtek a részletekkel, hiszen hálásak voltak, hogy nem a zsidók által eltúlzott árakon kellett földet bérelniük, hanem tisztességes összegért. Az állam ezért a továbbiakban 1600 tenyészüszőt és 500 anyajuhot osztott ki ötéves részletfizetésre, úgy, hogy csak az utolsó két évben kellett a részletek fizetését megkezdeni. A ruténföldi gazdaság tehát helyrerázódni látszott.
Ha megszorult, a kisparaszt a zsidó uzsoráshoz volt kénytelen fordulni, aki tíz forintra heti legalább egy forint kamatot számolt, de volt olyan is, aki négyszer ennyit. Egán ezért már az első évben tizenegy hitelszövetkezetet állított föl, amelyek óriási sikert arattak, hiszen pár hónap alatt több mint félmillió korona hitelt adtak a fejleszteni vágyó gazdáknak. A helyi zsidó kereskedők megpróbáltak a hitelszövetkezetekbe tagként kerülni, de a hitelkérelmet bíráló bizottságok általában a helyi lelkészből és tanítóból álltak, akiket figyelmeztettek, hogy tartsák távolt az uzsorásokat a szövetkezettől. Ez sikerült is, de éppen ezért később több gazda házát és a szövetkezet áruraktárát is fölgyújtották bosszúból.
Egán Ruténföld másik problémáját is élesen átlátta: álláspontja szerint a pálinkafogyasztás a ruténok között nem luxusból, hanem szokásból történik, arról pedig őket leszoktatni nem lehet. Éppen ezért állami pálinkamérést is tervezett, a zsidó kocsmárosok ugyanis többször vizezték a pálinkát, ám azért, hogy az ereje megmaradjon, különböző mérgező anyagokkal dúsították. A rossz minőségű ital pedig amellett, hogy nagyon veszélyes, tisztességtelen célt is szolgált: a kocsmába térő parasztot a kocsmáros túlzásig bíztatta az ivásra, majd ekkor akart hitelt adni neki. Egán úgy gondolta, ha minőségi pálinkát mérne a gazdáknak tisztességes áron, ez a probléma is megoldódna. A szatócsok és zsidó pálinkamérők azonban kemény ellenállást tanúsítottak: magas rangú ismertségeik révén elérték, hogy a Pénzügyminisztérium csak ott engedélyezte a szövetkezeteknek az italmérést, ahol a képviseleti bizottság többsége megszavazta azt. A zsidó kocsmárosok a feljegyzések szerint a szavazatokat 10–50 forintos áron vásárolták meg a megvesztegethetőektől. Jellemző volt azonban, hogy a másnap megismételt szavazáson már igennel szavaztak ezek a képviselők, mondván, hogy a zsidó pénz csak az első napon kötelezte őket. A jegyző maga azonban a második nap is nemmel szavazott: azt állította, azzal fenyegették meg, hogy megölik a családját. Végül a megfélemlítések ellenére tizenegy községből ötben megkapták az engedélyt.
Egán által megjelent az áruhitelezés állami módja: míg korábban bizonyos árukat a zsidók úgy hiteleztek, hogy arra annyi kamatot számítottak, amennyit a gazda biztosan nem tudott megfizetni, ezért végül elárverezték a tulajdonait, addig az Egán-féle állami áruraktárak a beszerzési ár és körülbelül hét százalék kezelési költség fejében gyorsan és pontosan jó minőségű áruval látta el az érdeklődőket.
Egy másik típusú probléma volt a hamis eskü: egyes falvak lakói abból éltek, hogy kevés pénzért bármilyen vallomást tettek, így könnyedén lehetett szerezni akár száz tanút is a legképtelenebb vádakra. Egán javaslata az volt, hogy állítsák vissza a rituális esküt, ha pedig ez nem segít, akkor el kell törölni a hegyvidéken az eskü bizonyító erejét.
Akciói sikeresek voltak, és lassan a rutén nép sorsát jobbra fordította. A pénz érdekemberei számára azonban igazán káros volt a tevékenysége, ezért a médiában hamar elterjedt, hogy zsidóellenes ember, aki szándékosan árt a helyi zsidóságnak. Egán sosem védekezett, nem nyilatkozott a támadásokra válaszul, de tudni róla, hogy a helyi szegény zsidóknak ingyen vetőburgonyát és szénát osztatott ki. Egyszer kijelentette, hogy se nem filo-, se nem antiszemita, de félti az országot a zsidó befolyástól, ha az veszélyes méreteket ölt. A ruténföldi emberek anyagi lezüllesztése és kocsmáztatása maga után vonta a rablások és erőszakos cselekedetek megsokszorozódását, Egán pedig úgy látta, mindent meg kell tennie a régi rend visszaállításáért.
Egán a zsidóságot nem külön népként kezelte, őket kazárnak gondolta. Jól tette ezt őseiket ismerve, mi azonban mégis maradnánk az askenázi elnevezésnél, hiszen a zsidóság e sorokban érintett képviselői (a világzsidóság mintegy 90%-a) így nevezi meg magát.
Az igaz férfi egy szenvedélyes felszólalásában így beszélt:
„Ezt az országot, úgy tudom, ma még Magyarországnak hívják! De vajon ezt a Magyarországot képzelték-e el azok, kik a hazát megalapították és vérükkel ellenségek ellen megvédték? (...) Az ügy, amelyet szolgálunk, oly szent, és a mi visszamaradottságunk Európa többi országaival szemben a mi hegyvidékünkön oly szembetűnő, hogy kizártnak tartom, miszerint az ezen akcióval szemben eddig kifejtett vagy nyílt ellenszegülés, vagy titkos aknamunka elől, mint ez idáig tettük, a jövőben is a béke kedvéért kitérjünk. Feladatunk nem lesz a harc, és csak akkor fogunk küzdeni, ha a kardot a kezünkbe erőszakolják. (...) Fogjunk össze, hogy a magyar glóbusz ezen legsötétebb Afrikájában európai viszonyokat teremtsünk, és hogy Magyarország hegyvidéki részeit valóban magyarrá tegyük.”
Talán fölösleges is rámutatni az Egán-féle időszak és napjaink hasonlóságaira. Annyi bizonyos, hogy a ruténok között hősként tisztelt Egán Ede kellemetlen bejegyzés az érintett érdekkörök naplójában.
1901. szeptember 20-án reggel Ruténföld hőse Munkácsról Ungvár felé tartott Rochlitz főerdésszel. Megállították a lovakat, hogy fölsétáljanak egy dombtetőre, ahonnét remek kilátás nyílott. Az erdész az úti ösvényt választotta, míg Egán a domboldalon kapaszkodott föl. Az erdész már csak azt hallotta, hogy a dombtetőn az őszi hajnalt egy forgópisztoly lövésének durranása rázza meg. A rendőrség a fegyvervizsgálat eredményét titkossá nyilvánította, a helyszínen talált lábnyomok után pedig nem indított nyomozást. Bár Bihari János röpiratában részletesen megvizsgálta a helyszínt, a főerdész tanúvallomását és a fegyvert, s kijelentette, hogy nem vadászbaleset vagy öngyilkosság történt, hanem gyilkosság, Egán története így zárult, majd lassan homályba veszett. Csak a ruténok emlékeztek rá, áldva a nevét, azét, aki földjüknek visszaadta a reményt.
(Blogin - Bombagyár)
