Egy visszafordíthatatlan folyamat azonban elkezdődött.

Egyre több ember és ország kezd magához térni a béna kábultságból, hiába az ujjal mutogatás, a fenyegetés, antiszemitázás, rasszistázás, fasisztázás, egyre többen rándítják meg a vállukat, és szólnak vissza hetykén Horn Gyula elhíresült szavaival: „Na és?”

Évekkel ezelőtt még senki sem gondolta volna, hogy Európa egyik legjobban leigázott - nemzeti identitását részben kényszerűségből, részben önhibájából teljesen feladó – nemzete, a német nép között is akadnak majd bátrak, akik szólni mernek…

A dolog azért is érdekes, mert az elcsépelt, ámde igaz közhelynek számító mondás, miszerint „a történelmet mindig a győztesek írják”, Németország esetében hatványozottan igaz. A nürnbergi perben ugyanis törvényileg írták elő, milyen történelmet szabad tanítani az akkori NSZK-ban.

Ez a magyarázata annak, hogy Németországban, nem ritka az „eretnekégetés”. Az állam évtizedek óta éberen ügyel, hogy megfeleljen leigázóiknak, és kíméletlenül lecsap a másként gondolkodókra. Híres közéleti személyiségek, egzisztenciális megsemmisítése csak órák kérdése.

2007-ben egy észak-német közszolgálati televízió elbocsátotta egyik neves műsorvezetőjét és bemondóját, Éva Hermannt, mert egy alkalommal nyilvánosan a nemzetiszocialista Németország családpolitikáját méltatta.

Röviddel Hermann kijelentései után a Forsa közvélemény-kutató intézet felmérést végzett, melyben a megkérdezettek majdnem a fele elismeréssel szólt a nemzetiszocializmus pozitív vívmányairól, úgymint családpolitikáról vagy az autópálya-tervezésről. Az eredményt nyilvánosságra hozták.

Ez év augusztusában megjelent könyvében Thilo Sarrazin, az idegenellenes kijelentéseiről híressé vált bankár élesen bírálta a muzulmán bevándorlókat, rámutatva, hogy vallási és kulturális hagyományaik miatt képtelenek a beilleszkedésre. Sarrazint nemcsak a szociáldemokrata pártból zárták ki, de „önként” távoznia kellett a német jegybank elnökségéből is.

Az utólagos felmérésekből azonban kiderült, a németek többsége elégedetlen a többség és a bevándorló kisebbség viszonyával és a rájuk erőltetett multikulti modellel. Az eredmény: Németországban a bevándorlási politika szigorítása, Franciaországban pedig a cigánytáborok drasztikus felszámolása.

Erika Steinbach, a Kelet-Európából kitelepített németek szövetségének elnöke, valamint a konzervatív Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) képviselője nem régen botrányt okozott a CDU/CSU alsóházi frakciójának zárt ülésén, mikor védelmébe vette a kitelepítettek szervezetének két funkcionáriusát. Utóbbiak ugyanis azt állították, hogy a II. világháborúhoz vezető első lépést Lengyelország tette meg, mert már fél évvel a Wehrmacht 1939. szeptember 1-jei támadása előtt mozgósítást rendelt el.

A „na és?” szemlélet nevében Steinbach így folytatta: „Sajnos én sem tudok változtatni azon, hogy Lengyelország már 1939 márciusában mozgósított.”

Mielőtt még elhamarkodottan kimondanánk az ítéletet, nem árt felidéznünk a következőket:

Lengyelország nemcsak a II. világháború első áldozata volt, hanem első okozója, tettese is. 1919 óta szinte minden szomszédja ellen háborút indított. Még a versailles-i döntések előtt, kihasználva a fegyverszünetet, rajtaütésszerűen elfoglalta Posent és Nyugat-Poroszországot, elszakítva ezzel Kelet-Poroszországot a Német Birodalomtól. Így jött létre az ún. korridor. 1939-ben a Kelet-Poroszország és a birodalom közötti összeköttetés biztosítására tett mérsékelt hitleri javaslatot elutasította, ugyanakkor a vitatott területeken megakadályozta a népszavazást. Hasonló kísérletet tett Felső-Sziléziában is. 1920-ban aztán következtek a lengyel háborúk a Szovjetunió és Litvánia ellen. Lengyelország tehát háborúkkal akart aktív külpolitikát folytatni. A Németországgal fönnállott szerződés ellenére végrehajtott mozgósítással, majd a német tárgyalási ajánlatra adott válasszal a lengyel kormány arra indította Hitlert, hogy a német-lengyel barátsági és megnemtámadási szerződést felmondja. Danzig és a korridor problémája, valamint Lengyelország viselkedése 10 milliónyi kisebbségével szemben a legnagyobb mértékben hozzájárult a II. világháború kitöréséhez.

Ezért ismételten igazat kell adnunk Asher ben Nathannak, a későbbi bonni izraeli követnek, miszerint „egy háború kitörésekor nem az a lényeg, ki adja le az első lövést, hanem a döntő az, mi történt az első lövés előtt…”

De térjünk vissza Erika Steinbachhoz. A botrány után az ellenzéki pártok élesen bírálták a 67 éves politikusnőt, aki ennek hatására bejelentette: a CDU novemberben esedékes tisztújító kongresszusán nem jelölteti magát újból a párt országos vezetőségébe.

Steinbach „botrányos szavain felháborodva a Zöldek nemcsak a szervezet két funkcionáriusának lemondását követelték, de azt is indítványozták, hogy Erika Steinbach szívügyének tartott „Menekülés, kitelepítés, megbékélés” alapítványnak nyújtott anyagi támogatást is fagyassza be a német parlament.

Újabb fej hullott a porba látszólag, miközben Horst Seehofer jelenlegi bajor miniszterelnök még ebben a hónapban Csehországba látogat, hogy a cseh vezetőkkel, mint mondotta: „az európai joggal és szellemmel ellentétes” Benes- dekrétumokról tárgyaljon, pedig Prága mindeddig visszautasította a párbeszédet.

Valami tehát elkezdődött. Visszafordíthatatlanul. Hiába marad a dogma, a kor és ember változik.

Az adófizetők pénzén fenntartott holokauszt-emlékmúzeumok, bár még ma is hihetetlenül sok látogatót vonzanak, kezdenek veszíteni varázsukból, az iskolai holokauszt-emléknapokból pedig csak a rossz tanuló nebulók húznak hasznot, megúszván az aznapi feleltetést. Valahogy úgy, mint hajdan a Tanácsköztársaság „dicsőséges” 133 napjára rendezett emlékünnepségeken.

Ahogy minden otromba vészkorszakot, a történelem eme szomorú fejezetét is az idő és a feledés fogja lezárni.

A mai rohanó és kompjúterizált világban egyre nehezebb lesz megakadályozni, hogy a tömegek, ha lassan is, de végre átlássák a történelmi folyamatok összefüggéseit.

Csak ki kell várni. Türelmesen, és, ha mással nem, hát élettel.