Napjaink legégetőbb problémájával: a Felvidék sorsával és az ezzel kapcsolatos magyar állásponttal foglalkozik az alábbi – közzététel céljából hozzánk beküldött – levél. A mondanivalók súlyát növeli és jelentőségét emeli az a körülmény, hogy a levél írója maga is tűzharcos, a Baross Szövetség helyi csoportjának elnöke és a MOVE gyári szervezetének alelnöke.

Igen Tisztelt Szerkesztő Úr! „Eldőlt a magyar Felvidék sorsa” – írja a kormány félhivatalos lapja tegnap esti számának hatalmas címfeliratában, hozzáfűzve: „újévig vagy megegyeznek a csehek velünk és a lengyelekkel, vagy a nagyhatalmak döntenek.”

Szép címfeliratok, szép akadémikus megállapítások, de a mai rohanó történelmi idők nem alkalmasak a hónapokig húzódó tárgyalásokra. Ma nem lehet és nem szabad ilyen borzasztó hosszú türelmi időt engedni, mert az események elrohannak feleltünk, s még a reményét is elsöprik nyomtalanul a várható eredményeknek. Úgy járhatunk, mint a megkésett utas, hogy lemaradunk a történelem vonatáról.

Ennek igazságát bizonyítja az a híradás, mely alig 36 órával a müncheni egyezmény aláírása után repült szerte az éter hullámain: a lengyel kormány határozott állásfoglalása következtében a hazugságból felépített cseh állam kormánya elfogadta a lengyelek ama követelését, hogy a tescheni lengyel vidéket azonnal kiürítik s a lengyeleknek átadják. Mindehhez felesleges volt minden alkudozás és tárgyalás, pedig csak 200.000 lengyel sorsáról van szó!

S mi Felvidékünk visszaadásáról, több mint egymillió vérünk, négymillió szlovák s rutén testvérünk sorsáról, ezeresztendős jogainkról 3 hónapon át esetleg meddő tárgyalásokba bocsátkozzunk egy olyan állam állítólagos vezetőivel, mely létezését, mint azt a világ ítélőszéke tévedés nélkül megállapította, csalásnak és hazugságnak köszönhette 20 éven keresztül? Ma már nem egyezkedésről, hanem ezeréves jogaink visszaköveteléséről van és lehet csak szó! A világ közvéleménye Münchenben kimondotta ítéletét, s mi haboznánk abban, hogy tulajdonjogunkat azonnal érvényesítsük! Nem! – itt nem kufárok népe élt egy évezreden keresztül, hanem hősök nemzedéke, mely vérét ontotta a Kárpátok medencéje minden rögéért s e kiontott vér jogáért kiált. Jogáért, hogy együtt élhessen és dolgozhasson azon elszakított véreinkkel, kik a hegyek bércein, s a bányák mélyéből termelték ki azokat a nyersanyagokat, melyek kulturális feldolgozásához szükséges energiát az Alföld acélos búzája szolgáltatta. Ez az egységes test 20 esztendő óta kettévágottan sínylődik. Sürgős tehát a fenséges műtét, mely a kettévágott részeket ismét egyesíti, mert félő, ha késlekedünk – a beteg nyomorékul kerül ki a hosszantartó konzíliumból!

München radikálisan megoldotta a szudéta-kérdést, Varsó kikényszerítette a tescheni Szilézia visszacsatolását, csupán mi várakozzunk hónapokon keresztül és hagyatkozzunk mások kegyeire? A német sajtó megállapítja, hogy Magyarország nyugalommal figyeli az eseményeket, mert bízik barátaiban, de elsősorban saját erejében, s mi engedjünk a véreinkre váró terror és propaganda számára további három hónapot? Vagy tán a költő szavait idézzem? „Mi a magyar most, rút szibarita váz?”

Húsz esztendei türelmes várakozás után ellentmondást nem tűrő határozottsággal kell visszakövetelnünk azokat a területeket, melyeket húsz év előtt megkérdezésünk nélkül a nemzet testéből egy tollvonással elraboltak. A tárgyalások eredménytelensége úgyis biztonsággal megjósolható, hiszen erről az elmúlt esztendők bőséges tapasztalatai tanúskodnak. Ha pedig ez így van, akkor a kormánynak egy kötelessége van –követni azt az utat, amit hatalmas szomszédaink – a Német birodalom és Lengyelország – megmutattak: visszaszerezni azt, amire Isten és a világ közvéleménye szerint is jogunk van, ha szükséges, a magyar erő latba vetésével is!

Azt hiszem, nemcsak Szerkesztő Úrnak, hanem minden becsületesen gondolkodó magyarnak is csak ez lehet a véleménye, s midőn a magam gondolatait így papírra vetettem, nem leszek egyedül, hanem velünk gondolkodik az a sok becsületes magyar, aki joggal viseli a megtisztelő megjelölést: „Tűzharcos!”

Münchenben öt óra kétségbeesett erőfeszítése megszülte az európai csodát: kettévágták a háború rémképével telített atmoszférát és ráolvasva a benesi állam-fenegyerekre húsz esztendő tengernyi bűnét és átkos kárhozatát, vétót kiáltottak az utóbbi idők vakmerő taktikázásának. Prágát elérte a végzet, ami elől már nincs kitérés és amit elodázni, továbbhúzni már nem lehet. Európa lelkiismerete nem bírta magára venni a benesi izgágaság-szülte esetleges háború millió névtelen halottjának felelősségét és ott a müncheni konferencián elvetették a kockát. Közép-Európa felett szerteoszlottak a beborult fellegek s ránehezedett Prágára a nagy bűnhődés kérlelhetetlen súlyossága.

Európa ítélt és Benesék húszesztendős dicstelen pályafutása végkép lebukott a világtörténelem nagy színpadáról. Csehszlovákia nincs többé, az a közép-európai stáció, amely a kommunista tizennyolc elvét átmentő bolsevizmus előretolt állása volt és Prága nincs többé, az „Európai igazságtalanság”. Beteljesedett a végzet rajta: kérlelhetetlenül.

És Közép-Európa fellélegzett: a hármas nagy cseh kérdéskomplexum egyik nagy kérdőjelét letörölte a felszínről a német nép karakán kiállása és állásfoglalása. A_cseh probléma egyik sarkalatos pólusát hetvenmillió német kényszere alatt kielégítette a müncheni négyhatalmi konferencia és a szudéta kérdés egyszer s mindenkorra elintéződött. Azonban ott áll és tornyosul Prága felett még a másik két nagy kérdőjel, amelyben milliók és milliók sírása megrugdaltsága, szellemi és lelki elnyomása, évszázados két nép tradicionális múltjának megsértett büszkesége viharzik, és követel igazságot.

Magyarország és Lengyelország csak ígéretet kapott. Vagy talán lehet nevezni „valóságnak”, hogy a mindenek feletti párizs-környéki államcsinálók beismerve fatális és végzetes tévedésüket a felébredt európai lelkiismeret pressziója alatt, nagykegyesen elismerték a másik két kisebbség követelésének jogosságát? Húsz esztendő hazugságai és keserű jogfosztása után a felzaklatott vágyakat nem elégíti ki az elismerés, a megértés és jóakarat. Tettek kellenek és megvalósulások.

Mussolini és mögötte az olasz nemzet emellett foglalt állást, Hitler és a mellette tömörült hetvenmilliós Birodalom ezt követelte és a müncheni konferencia határozata félreérthetetlen ígéretet tett Ugyanis a szudéta kérdés megoldásával csak kiáltóbb és szenvedélyesebb a mi könnybeborult nagy kérdőjelünk.

Európa közvéleménye megdöbbenve láthatja, hogy mennyire égető, elodázhatatlan és mérhetetlen felelősségteljes e másik két kérdés megoldása. Észre kell vennie, hogy a szudéta probléma kimetszésével felhördült Csehszlovákia, oldalra billent és minden átkával, lelketlenségével és kielégítetlen bosszújával zúdul a már agyonüldözött magyarságra és sorstestvéreire. És a Felvidéken megkezdődött az utolsó nagy terror: rázúdul a kisebbségekre a Hradzsin minden kieszelhető terve, hogy elfojtsa az ősi föld feltörő érzését, a faji eszme kitörölhetetlen erejét legyengítse és akár mészárszéken is kikényszerítse a névtelen hősökből a hallgatást és megelégedést.

Rátör a Felvidékre a benesi huszizmus pusztítása, mindent elsöprő áradata és kiirtja, ami még kiirtható. Mi vár felvidéki testvéreinkre és mi lesz velünk? – úgy forr ez a nagy kérdés most mindenkiben, aki nem húzódott félre a tettek elől és nem vasbetonozta alá magát a ráváró kiállás elől. Mi lesz a Felvidékkel? Ott ég ez a kérdés minden magyarban, aki az elmúlt idegőrlő napokban nem volt más, csak egyetlen nagy akarás, aki nem volt üzleti spekuláns, a felfordult huszonnégy órák kiaknázója, hanem minden idegszálával magyar volt. Nagy kérdés és kérlelhetetlenül súlyos.

A hűvös őszi szélben vidáman szól a rezesbanda a Rákóczi-úton. Ismerős ütemek hangzanak felénk, csak a zenekar egyenruhájáról nem tudjuk első pillantásra, hogy hol is láttuk már. Mikor azután közelebb jönnek a fiúk, meglátjuk a földszínű zubbony ujján az ásójelvényt: erről pedig már nálunk is tudják, hogy ez a Német Birodalom egyik legnagyobb szervezetének, a Birodalmi Munkaszolgálatnak jelvénye. A zenekar jelenleg magyarországi hangversenykörúton van, nálunk is jól ismert nevű karmesterének Herms Nielnek vezetésével.

Helms Niel nyilatkozik

A budapesti közönségnek az egyik filmszínház bemutatóján mutatkozott be a zenekar. Mikor a szétnyíló függöny mögött láthatóvá vált a hatalmas 65 tagú zenekar, percekig tartó taps fogadta. Pompás látvány volt, amikor az első számként felhangzó »Potsdami fanfárok« című indulónál az első sorban álló harsonások festői zászlókkal és rojtokkal díszített harsonáikat ütemesen fölemelték és leengedték. Következő számként a jól ismert »Erika« csendült fel, melynél a zenekar egy része a szöveget énekelte. A közönség lelkesedése azonban akkor ért a forrpontra, amikor a Rákóczi-induló szólalt meg. A német zenekar olyan tűzzel és dobbanó ritmussal játszotta, hogy az akármelyik hazai együttesnek is becsületére vált volna.

A hangverseny után alig tudjuk megtalálni Niel professzort. Mikor előkerül, még mindig boldogan sugárzik a sikertől.

– A fiaimról gondoskodtam csak hamar – mondja kérdésünkre és valóban megható, milyen mindenre kiterjedő figyelemmel gondol a zenekar minden egyes tagjára. Mondják is az emberek, hogy mindenütt, ahová csak eljutnak, kitűnő dolguk van és azt is tudják, hogy ezt a »professzornak« köszönhetik.

Herms Niel mindig jókedvű, mosolygós is tréfás ember. Nem is látni a környezetében soha mást, mint nevető arcokat. Lelkesen mesél a győri fogadtatásról és első budapesti benyomásairól.

– Zenekarommal úgyszólván egész Európát bejártuk már Bulgáriától Dél-Franciaországig és Norvégiától Spanyolországig, de Budapest sok újat és szépet nyújt nekünk. Egy ilyen helyen lenne jó egyszer egy kicsit pihenni, mert elhiheti, hogy a háromszázadik induló után erre is kezdek gondolni. Ennyinek a zenéjét írtam meg ugyanis 1939 óta. Ebből majdnem a felének a szövegét is magam írtam. Most azután abbahagyom a komponálást és átadom a helyemet az – utánzóimnak..., mert ilyenek máris nagy számban jelentkeznek.

– Még arra vagyunk kíváncsiak, hogyan születik meg egy-egy indulója?

– Nagyon egyszerűen – feleli. – Magam is öreg katona vagyok és jól tudom, mi kell egy harcos szívének-lelkének. A katonaélet derűs epizódjai, a bajtársak közötti csipkelődés, vagy néha egy-egy tábortűz mellett felcsendülő régi népdal azok a források, amikből leginkább merítek. Az »Erika« is így született meg egy verőfényes vasárnap délután, a babájukkal sétálgató gránátosok között.

Elérkezett a második hangverseny ideje. Herms Niel professzor széles mozdulattal búcsúzik és pár pillanat múlva ott áll már zenekara előtt, vonásai megkeményednek és minden szem reá szegeződik... A mai németség minden férfias fegyelme, bajtársiassága és győzni akarása benne dübörög a hangszerekben, amikor újra felcsendül a zene.

(Kuruc.info)