Nézzük meg, hogy ki is Benjamin Ferencz, ez a zsidó erkölcsbajnok, és kicsoda Arnold H. Weiss, egy másik zsidó, és mit tettek a második világháború alatt!

Az alábbi összefoglaló egy 2005-ös interjú alapján készült, amit kiegészítettem egy-két lényeges dologgal. Magát az angol nyelvű cikket legalul, a források között találja az olvasó.

1924-ben született Hans Arnold Wangersheim néven, egy németországi zsidó családban. Mivel szülei elváltak, és az anyja nem tudta eltartani, egy Nürnberg melletti ortodox zsidó árvaházba került. 1937-től iskolatársai között volt a zsidó Henry Kissinger, aki később az USA külügyminisztere lett, valamint a cikk írásakor a Weiss által alapított, Washingtonban lévő nemzetközi befektetési cég, az Emerging Markets Partnerships igazgatótanácsának tagja volt.

A cikk szerint Weiss egész árvaházát Auschwitzba küldték "elgázosításra", azonban ő a Kindertransportok (gyerekszállítmányok) keretében, 1938-ban átjutott az Egyesült Államokba.

Weiss 1942-ben belépett az amerikai hadseregbe, 1952-ben az amerikai pénzügyminisztériumnak dolgozott, később pedig nagy nemzetközi fejlesztési bankok és ügyvédi irodák élén állt.

Weiss 1945-ben Németországban egy repülőroncs mellett

1945-ben az amerikai hadsereg hírszerző tisztjeként, az Office of Strategic Services (OSS), a CIA elődje által kiképezve tért vissza Németországba. A feladata a bujkáló nemzetiszocialisták megtalálása volt.

Minderről a vállalata egy 2002-ben tartott piknikjén beszélt. További részleteket nem akart elárulni, és amikor a kollégái unszolták, hogy miért, végül kibökte: „Azért, mert a gyilkosságnak nincs elévülési ideje.” Végül 2005-ben belement, hogy interjút adjon.

München 1945 őszén romokban hevert. A Frankfurtban székelő amerikai hírszerzési főparancsnokság újabb és újabb letartóztatási listákat küldött: rakétatudósok, atommérnökök, vegyészek és fizikusok, párthivatalnokok, könyvvizsgálók és pénzügyi emberek, inasok, sofőrök és szakácsok, vagyis mindenkit, akinek bármi köze volt a bukott rendszerhez, őrizetbe kellett venni.

Weiss és a többi hírszerző egy nemzetiszocialista körzeti vezető lefoglalt villájából dolgozott, aki egyébként a villát egy gazdag zsidó gyárostól vette el. A villa alagsorában fogdákat alakítottak ki. A hatáskörük Bajorországra terjedt ki. Időközben itt-ott a Vérfarkasokként ismert ellenállási mozgalom bontakozott ki – ha az amerikaiak ilyen ellenállókat fogtak el, kivégzőosztag elé állították őket.

Az egyik keresett személy Wilhelm Zander SS Standartenführer, Martin Bormann jobbkeze volt, aki Münchenből származott, és még mindig ismeretlen helyen tartózkodott.

Weiss őrizetbe vette az anyját és a nővérét, akik tagadták, hogy tudnának hollétéről. Egyikük azonban elejtette, hogy van egy sokkal fiatalabb, huszonegy éves barátnője Münchenben. Weiss letartóztatta a barátnőt, ugyanis felhatalmazása volt arra, hogy egész lakónegyedeket lezárathasson, és bárkit bármennyi időre bebörtönözhessen anélkül, hogy arra bírói parancsa lenne, vagy hogy tevékenysége bírói felülvizsgálat alá esett volna. „Abszolút hatalmunk volt. A németek már amúgy is úgy hívtak minket, hogy az amerikai Gestapo”, mondta Weiss.

Weiss a barátnőt egy München külvárosában lévő, közönséges bűnözőkkel teli börtönbe küldte. Ott két napig magánzárkában tartotta. Amikor úgy érezte, hogy már megpuhította, behozatta a kihallgatószobába, és állva tartotta, hogy újabb lélektani nyomást fejtsen ki rá. A nő bevallotta, hogy Zander a szeretője, hat héttel korábban találkozott vele, és mivel Zander korábban óvatlanul elmondta neki az álnevét és a búvóhelyét, így ez az információ is Weissnél kötött ki. Zander elmenekült a búvóhelyéről, de nem sokkal később megtalálták.

Ne feledjük, hogy Zander anyját, nővérét és szeretőjét semmilyen bűncselekménnyel nem vádolták, mégis fogságba vetették őket mindenféle vádemelés és bírói ellenőrzés nélkül, csupán azért, mert rokoni vagy szerelmi kapcsolatban álltak a keresett személlyel. Persze Weiss esetleg érvelhetne azzal, hogy végül így sikerült elfogni az SS Standartenführert, csak akkor nem kellene demokráciáról meg emberi jogokról beszélni úgy, hogy valaki víz prédikálása közben bort iszik.

Weiss eljutott a dachaui koncentrációs táborba is. Amikor a dachaui áldozatok nem hivatalos listáját átnézte, melyet a rabok titokban az 1930-as évek közepétől vezettek, meglátta az apja, Stefan Wangersheim nevét. Csak évekkel később tudta meg, hogy az apja túlélte a tábort, és Brazíliába vándorolt ki az új feleségével. Ott is halt meg, mielőtt Weiss kapcsolatot vehetett volna fel vele.

A kérdés az, hogy hány „halott” zsidó kezdett új életet más országban, miközben nevük felkerült a hatmilliós listára.

Weiss elfogott egy alacsony beosztású SS-tagot, aki őr volt a koncentrációs táborban. A kihallgatása után a következőképpen járt el: mivel korábban látta, hogy az ún. elmozdított személyek (Displaced Persons, DP-k), jelen esetben nagy részben zsidók hogyan lincselték meg a kápókat, ő is ezt a módszert alkalmazta.

Hogy egyébként a DP-kről mit kell tudni, azt George S. Patton amerikai tábornok a naplójában összefoglalta.

Weiss az interjúban ezt mondta: „Egy kicsit áttanulmányoztuk a katonai törvényeket, és semmi nem volt a törvénykönyvekben, ami megakadályozott volna minket abban, hogy gyanúsítottakat további kihallgatásra át ne adjunk a DP-knek.

Ez szemenszedett hazugság.

Az 1929. évi Genfi Egyezmény 2. cikkelye kimondja: „... a hadifoglyokkal… minden időben emberségesen kell bánni és óvni kell őket, különösen az erőszakos cselekményektől, az inzultusoktól és a köznép kíváncsiskodásától. Az ellenük való megtorló intézkedések tiltottak.” A 3. cikkely kimondja: „A hadifoglyoknak joguk van arra, hogy személyüket és becsületüket tiszteletben tartsák.”

Egy gondolat erejéig fordítsuk meg a dolgot: ha egy német katona a nürnbergi bíróságon azzal védekezett volna, hogy azért adták át egy lelőtt amerikai bombázó pilótáját a házaikból kibombázott németek egy csoportjának, mert semmi olyasmit nem találtak a törvénykönyvekben, ami alapján ezt ne tehették volna, akkor vajon a bíróság elfogadta volna ezt a védekezést? Persze hogy nem.

Weiss körülbelül egy tucat SS-tagot adott át a DP-knek. Más amerikai hírszerzési egységek hasonlóan jártak el.

És hogy mit gondol erről? „A háború után nem sokat gondoltam erre. A lényeg: mit tegyen az ember ezekkel a fickókkal? A háborús bűnök bíróságai már dugik voltak nagyobb nácikkal. A fogdák tele voltak.”

A családja 1920-ban vándorolt ki Erdélyből az Egyesült Államokba. A második világháborúban az amerikai hadseregben szolgált, és a nürnbergi perekben vezető ügyész volt 1945 és 1947 között. Később a Nemzetközi Büntetőbíróság alapítója volt.

Elmondta, hogy a katonai törvények szerint teljesen legális volt gyanúsítottakat további kikérdezésre a DP-knek átadni, azonban kimondottan arra, hogy kivégezzék őket, nem.

Amint fentebb, az 1929. évi Genfi Egyezmény 2. és 3. cikkelyében láttuk, kijelentésének első fele szemenszedett hazugság.

Ferencz elmondta, hogy egyszer látta, amint a DP-k egy SS-tagot megvertek, azután acélhordágyon becsúsztatták a krematóriumba, rákapcsolták a fűtést, egy idő után kihúzták, megint megverték, majd visszatolták, és elevenen elégették. „Nem tettem semmit. Talán meglengethettem volna a fegyveremet, vagy a levegőbe lőhettem volna, de nem volt késztetésem, hogy megtegyem. Ez gyilkosságban társtettessé tesz?”

Bizony igen!

Ferencz azt mondta Weiss eljárásával kapcsolatban, hogy az akkori katonai jogi normák megengedték a rugalmasságot: „Tudja, hogy hogyan szereztem tanúvallomásokat? Bementem egy faluba, ahol mondjuk egy amerikai pilóta leereszkedett és agyonverték, és mindenkit felsorakoztattam a falnál. Azután azt mondtam, hogy aki hazudik, azt a helyszínen agyonlőjük. Sosem jutott az az eszembe, hogy a kényszer alatt tett nyilatkozatok érvénytelenek lennének.”

Márpedig jogászként ismernie kellett az 1899. évi II. Hágai Konvenció 46. cikkelyét: „a család szentségét és jogait, az egyének életét… tiszteletben kell tartani.” Ismernie kellett az 50. cikkelyt is: „Nem lehet általános büntetéssel, pénzügyivel vagy másfélével a lakosságot sújtani egyének olyan cselekményének következtében, amelyért a lakosság nem tekinthető kollektíven felelősnek.”

Mint tudjuk, bűnügyekben való eljárásban nem alkalmazható kollektív felelősség és büntetés.

Ugyancsak ismernie kellett az Egyesült Államok alkotmányának ötödik kiegészítését: „… senki sem kényszeríthető arra, hogy büntetőügyben saját maga ellen tanúskodjon, és senkit sem lehet életétől, szabadságától vagy vagyonától megfelelő törvényes eljárás nélkül megfosztani.”

Szó sem volt tehát arról, hogy akár a katonai jogi normák, akár az USA törvényei megengedték volna az ilyen eljárást, azaz egyszerűen hazudott.

Egy gondolat erejéig fordítsuk meg a dolgot: ha egy német katona a nürnbergi bíróságon azzal védekezett volna, hogy azért fenyegették kollektív agyonlövéssel egy francia vagy egy cseh falu lakóit, mert ott egy német pilótát agyonvertek, és a lakók erről nem akartak tanúvallomást tenni, a bíróság vajon elfogadta volna a védekezést? Persze, hogy nem.

És vajon a nürnbergi perekben hányszor alkalmaztak ennél súlyosabb kínzási módokat, amivel például azt érték el, hogy Höss auschwitzi táborparancsnok 2,5 millió elgázosított személyt vallott be, pedig a holokauszt jelenlegi dogmája szerint 1,1 millió az elgázosítottak száma?

Vajon miért nem tettek fel Weissnak és Ferencznek kínos kérdéseket? Miért nem mutattak rá a törvénytelenségeikre és a hazugságaikra?

Egyrészről nyilvánvalóan azért, mert a holokausztra való hivatkozás felmentést ad minden felelősség alól.

Másrészről maga az interjú készítője árulta el, hogy a felesége Weiss vállalatának dolgozik.

Harmadrészről az újságírók és az átlagemberek java túlságosan hanyag, és nem néz utána a dolgoknak, így amikor olyan orbitális hazugságot hall, hogy az ilyen eljárást az akkori haditörvények megengedték, akkor csak bólogat ahelyett, hogy az angolul, magyarul, valamint egyéb nyelveken elérhető hadijogi konvenciókat átolvasná.

Ismét Önre, az olvasóra hárul a feladat, hogy gyerekeit és egyéb családtagjait, valamint ismerőseit felvilágosítsa, mert sem a fősodratú média, sem az indoktrinációs központok (megtévesztő névvel: állami iskolák) nem fogják napirenden tartani vagy tanítani ezeket a dolgokat.

Aki az amerikai jogrendszert ismeri és hozzáfér az ottani aktákhoz, utánanézhet, hogy a súlyos háborús bűncselekmények, mint például a hadifoglyok meggyilkolása vagy a polgári lakosság elleni statáriális intézkedés miatt indítottak-e eljárást a zsidó Ferenczi és Weiss ellen, miután azokat ebben a 2005-ös interjúban beismerték. A háborús bűncselekmények ugyanis nem évülnek el, még akkor sem, ha Izrael kétszer is kijelentette, hogy ha zsidó az elkövető, akkor igen. Aki ez utóbbit nem hiszi, olvassa el Salomon Morel történetét.

(Hidra)

Giving Hitler Hell by Matthew Brzezinski
Sunday, July 24, 2005