Zürichi levéltári kutatómunkám során bukkantam az 1989-es romániai forradalomhoz vezető út kezdeti szakaszáról tudósító német nyelvű cikkek sokaságára. Az 1987. december 1-je és 1988. október 6-a között kelt sajtóközlemények és tudósítások sorából jól követhetően kibontakozik az események láncolata, amely végül a több mint ezer halálos áldozatot követelő, legvéresebb kelet-európai rendszerváltással és a rettegett román diktátor, Nicolae Ceausescu 1989. december 25-én történt kivégzésével végződött.

A Német Evangélikus Egyház által több mint száz éve működtetett tekintélyes evangélikus sajtószolgálat 1987. december 1-jén részletes közleményben tudatja a hírt: ellentét alakult ki Antonie ortodox metropolita és Tóth Károly, a magyarországi Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke között. Antonie metropolita a hivatalos román történetírásnak megfelelően kijelentette, hogy Erdély lakossága eredetileg román, aminek Tóth Károly püspök ellentmondott. A metropolita véleménye szerint Romániában minden lakos a saját anyanyelvén tanulhat. Tóth Károly püspök ennek ellentmondott, tények és számok sorával támasztva alá álláspontját: az egyetlen magyar tanítási nyelvű egyetemet, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet 1959-ben megszüntették, a magyar középiskolák száma 1946 és 1971 között 184-ről 71-re csökkent, az általános iskoláké 1956 és 1980 között 1515-ről 1276-ra, Moldvában összesen 146 magyar nyelvű általános iskolát zártak be. A püspök azt is felrótta, hogy a romániai iskolákban mindennapos a magyar diákok és tanárok hátrányos megkülönböztetése, továbbra is napirenden van magyar oktatási nyelvű iskolák bezárása, és folyamatos az egyházi élet akadályozása.

A Berner Tagwacht 1988. január 21-én hírt ad 347 magyar értelmiségi Für Lajos történész, későbbi honvédelmi miniszter házából a román néphez címzett nyílt leveléről, amelyben az aláírók Ceausescu rendszerét diktatórikusnak nyilvánítják és tiltakoznak az elnyomás ellen. Tíz nappal később 80 fő részvételével fáklyás felvonulást rendeznek Zürichben a Ceausescu-rezsim ellen. Február közepén az Erdélyben elnyomás alatt élő magyarokról ír a Süddeutsche Zeitung. Március 3-án Tempfli Imre alsóhomoródi (Szatmár megye) katolikus lelkipásztor eltűnését a Szekuritátéval hozza összefüggésbe a Neue Züricher Zeitung (NZZ). Európa legnagyobb hírújságainak egyike, Németország legbefolyásosabb és legolvasottabb lapja, a Der Spiegel ugyanekkor tényként közli: Kádár János és Nicolae Ceausescu készen áll a nyílt konfliktusra. A hónap végén már az egyre növekvő, Magyarországra irányuló romániai menekültáradatról ír a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ).

Magyarországra 1988 márciusában egyre több romániai menekült érkezik. A német nyelvű sajtóorgánumokban ekkor válik kiemelt témává az ügy. Térképeket közölnek Erdélyt külön régióként mutatva, vagy Magyarországot az 1940–1944-es határokkal ábrázolva, sőt egy helyen 1940–1947-es határokat írnak. 2,3 millió, olykor 2,5 millió romániai magyarról tudósítanak, miközben közlik a hivatalos másfélmilliós román adatot is. A Romániában élő német nemzetiségűek számát ekkor még 230 ezer főre becsülik.

Különös 2018-ban olvasni, hogy a harminc évvel ezelőtti német sajtó teljes egészében a ma is uralkodó magyar nemzeti, keresztyén, konzervatív nyelven szólal meg. Egy-két, hibahatáron belüli kivételtől eltekintve mindig erdélyi vagy romániai magyarokról írnak, sosem románokról vagy magyar származású románokról, amire pedig a L'Hebdo című francia lapban sajnos találunk példát. A híradásokban minden különösebb szépítgetés nélkül, a maguk valóságában írnak a szereplőkről, eseményekről. Mai szemmel olvasva szokatlan ez a politikai korrektség előtti világ. Elszoktunk tőle.

Április végén a FAZ arról tudósít, hogy Budapest gondban van a menekültek miatt. A gyakran életük kockáztatása árán, a zöldhatáron át érkező erdélyi magyarok segítésében példamutató módon élen jár a Magyarországi Református Egyház. Ahogy a Der Bund később írja, a budapesti rákosszentmihályi református gyülekezetben hozzák létre az első fogadótábort Magyarországon. Az NZZ május 10-én ír először Ceausescu falurombolási tervéről, melyet ha „eredményesen” végrehajtanak, Románia 13 ezer falujából mindössze ötezer marad meg. Ceausescu semmi rosszat nem lát ebben. Falurombolás helyett szisztematizálásról beszél, amelyet szociális vívmánynak gondol. Nem mellékes szempont szerinte továbbá a mezőgazdaság átfogó modernizálása sem, valamint az újabb területek bevonása a földművelésbe. A szisztematizálás során természetesen elsőbbséget élveznének Erdély többségében vagy kizárólag magyarok, szászok és svábok lakta falvai.

Június 23-án újabb EPD-sajtóközlemény lát napvilágot, miszerint Magyarországon belpolitikai válságot okoz a húszezresre nőtt romániai menekültáradat. Pár nappal később, 1988. június 27-én az események elérkeznek ahhoz a mérföldkőhöz, ahonnan nincs visszaút. A budapesti Hősök terén a legóvatosabb becslések szerint is legalább 50 ezer ember tiltakozott a falurombolás és Ceausescu diktatúrája ellen. Nincs olyan német nyelvű lap, amely ne számolna be részletesen a történtekről. Az optimista hangulat azonban hamar elapad. Három nappal később hidegzuhanyként éri a közvéleményt a hír: Ceausescu azonnali hatállyal bezáratja Magyarország kolozsvári főkonzulátusát 48 órát hagyva az alkalmazottaknak, hogy elhagyják az ország területét.

Július 1-jén kelt sajtóközleményében már arról tudósít az EPD, hogy Románia egyoldalúan lezárta határátkelőit Magyarország felé, az onnan érkezőket, köztük a turistabuszokat, visszafordítják. A román határövezetben éjjelre kijárási tilalmat léptetnek életbe és bezárják a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetet. Nemcsak a magyar közvéleményt éri meglepetésként a goromba és aránytalan román válasz a budapesti tüntetésre, hanem a politikai elitet is. Várkonyi Péter külügyminiszter váratlanul Prágába utazik, talán közvetítést kérve az egyre bonyolódó konfliktus megoldásához. Románia eközben belügyeibe való beavatkozásra hivatkozva élesen elutasít minden magyar és nyugati kritikát.

Július első napjaiban Grósz Károly miniszterelnök Moszkvába látogat, ahol Mihail Gorbacsov fogadja. Grósz ekkor alig egy bő hónapja tölti be a miniszterelnöki funkciót. Elődjét, az 1956 óta hatalmon lévő 76 éves Kádár Jánost megromlott egészségi állapota miatt május 22-én visszaléptették az MSZMP főtitkári pozíciójából. Kádár megüresedett székébe az 58 éves Grósz Károly akkori minisztertanácsi elnök ült. A Szovjetunió elnökével való találkozón a magyar–román konfliktus is terítékre kerül, amelynek ellensúlyozásául Grósz pozitív példaként hivatkozik a csehszlovákiai magyarság helyzetére.

Az 1988 nyarán már négy hónapja elülni nem akaró nyugati sajtóvisszhang után végre megérkezik az első magas szintű állami reakció is. Az osztrák külügyminiszter jegyzéket ad át a bécsi román nagykövetnek, amelyben tiltakozik a falurombolás ellen, tudósít az NZZ július 5-én. A romániai helyzet abszurditását jellemzi, hogy egyes lakosok az ország 711 km hosszan keleti határát képező Prut folyón keresztül próbálnak menekülni nem máshova, mint a Szovjetunióba. Ott azonban zárt kapukra találnak, a földkerekség legnagyobb országa visszafordítja a menedékkérőket. A nyugati nyári uborkaszezont Ceausescu újabb váratlan bejelentése töri meg július második felében: augusztus 15-ig kijelöli az új mezőgazdasági központok helyét. Ezzel meghatározza a szűkebb régiókat is, ahol megkezdik a szisztematizálást, magyarul a falurombolást. Az eset jellemző sajátossága, hogy az embertelen terv végrehajtásáról már 14 évvel korábban, 1974-ben megszületett a politikai döntés. Úgy látszik, másfél évtized elteltével Bukarestben megérett az idő a cselekvésre.

Nyugati diplomaták szerint Ceausescu célja állandó riadókészültségben tartani a lakosságot. Augusztus 9-én nyilvánosságra hozzák, hogy a nyugatnémet vezetés javában tárgyal Romániával minél több erdélyi német minél előbbi kiutaztatásáról. A precíz németek kiszámolták, az összes erdélyi szász és bánáti sváb lakos kivásárlása másfél milliárd márkájukba kerülne. A német sajtó által korábban említett 230 ezer fővel számolva ez átlagosan 6521 márka és 74 pfennig fejenként a csecsemőtől az aggastyánig, a földművestől a magasan képzett szakemberig.

Augusztus 20. – ahogy akkor hivatalosan nevezték, a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepe – után kéthetesre tervezett tüntetés kezdődik Budapesten Románia nagykövetsége előtt. Augusztus 23-án arról ír a svájci Tages-Anzeiger, hogy Magyarország emberiség elleni bűntettre hivatkozva az ENSZ elé akarja vinni a romániai falurombolás ügyét. Budapesttel egy időben a svájci magyarság is megmozdul. A magyar szervezetek augusztus 27-re tiltakozó tüntetést hirdetnek az ország közigazgatási központjába, Bernbe. Svájc nem hivatalos fővárosában rendezett mintegy ezerfős megmozdulás célja a figyelem felhívásán kívül egy petíció átnyújtása a román nagykövetség részére, amit a címzett nem vesz át. Ekkor kelnek lábra az első sajtóhírek arról, hogy a Nemzetközi Emberjogi Társaság birtokába került két lista a 220 elsőként lerombolásra ítélt romániai faluról. A listát nem hozzák nyilvánosságra.

Augusztus 28-án kerül sor Grósz Károly magyar és Nicolae Ceausescu román pártfőtitkár találkozójára Aradon. 1977 óta először találkozik ilyen szinten a két ország vezetése. Nemcsak az utókor, hanem a korabeli közvélemény is Grósz és vele együtt a magyar álláspont vereségeként értékeli a hét és fél órás eszmecserét. Grósz tudomásul veszi, hogy a településrendezés nem falurombolás, elfogadja, hogy a budapesti tüntetésre válaszul bezárt kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit le kellett volna tartóztatni, nem pedig csak kiutasítani. Amiatt sem akadékoskodik, hogy nem nyitják újra a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetet – írja az index.hu a találkozó 20 éves évfordulóján. A zömében múltból eredő feszültségeket a szocializmus ma még nem tudta megoldani – hangoztatja Grósz Károly a csúcsot követő sajtótájékoztatón.

A FAZ augusztus 30-án hozza az újabb sokkoló hírt: Balavásáron egy rendőr agyonvert egy csíkszeredai férfit, mert az felszólítása ellenére továbbra is magyarul beszélt a vendéglőben. E közben a Román Kommunista Párt hivatalos lapja, a Scinteia siet tematizálni a hazai közvéleményt: a lap értelmezésében Grósz és Ceausescu nem létező, illetve a magyarországi sajtó által kitalált nehézségekről egyeztetett nyolc órán át, ami egyébként is szovjet nyomásra jött létre.

Románia tejhatalmú urának, a 71. évében járó Nicolae Ceausescu ámokfutását a Nyugat sem nézheti tovább tétlenül. Szeptember 7-én Románia nemzetközi elszigetelődéséről ír az Appenzeller Zeitung. Holland parlamenti képviselők tiltakoznak Ceausescu politikája ellen, egy holland parlamenti delegáció pedig lemondja romániai látogatását. Magyarország is nyugati segítségre számít, főleg Ausztriára tekint bizakodással. A budapesti Népstadionban nagyszabású nemzetközi rockkoncertet rendeznek, ahol több nyugati fellépő is kiáll a romániai magyarok mellett, mint arról a St. Galler Tagblatt szeptember 8-án tudósít. Ezzel egyidőben közli a FAZ, hogy Románia minden elképzelhető módon és eszközzel akadályozza a menekülők dolgát a határon és az országon belül.

Szeptemberben kiemelkedő szereplővel bővül a Ceausescu-rezsim haláltusáját közelről szemlélő vagy akár befolyásolni képes személyek szűk köre. Az 1927 és 1930, majd 1940 és 1947 között uralkodott I. Hohenzollern-Sigmaringen Mihály, az utolsó román király, aki trónfosztását követően légiforgalmi pilótaként vállalt munkát Svájcban, majd ott is hunyt el 2007-ben, az ENSZ genfi ülésén ellenállásra szólítja fel honfitársait Ceausescu ellen – közli a NZZ szeptember 20-án.

Svájci magyar szervezetek október elején négy nyelven tesznek közzé felhívást tüntetésre a romániai falvak megmaradásáért. A meghirdetett időpont 1988. november 12-e, a helyszín Strasbourg, az Európa Parlament épülete. Nem telik bele egy hét és Svájc vezető napilapja közli, hogy a rendőrség megakadályozott egy 1500 fős tüntetést Budapesten. A román nagykövetség előtt az egy évvel korábbi brassói felkelés emlékére gyűltek volna össze a tüntetők. 1987. november 15-én történt ugyanis a kommunista Románia egyik legnagyobb munkáslázadása, amely akár az 1989-es forradalom előszelének is tekinthető. A brassói traktorgyár dolgozóinak bércsökkentés miatti sztrájkja pár óra leforgása alatt Ceausescu- és kommunizmus-ellenes tüntetésbe torkollott. A nyolcezer fősre duzzadt feldühödött tömeg megfékezésére a rendőrség kapitulációja után végül bevetették a hadsereget. A perbe fogottak közül 61 személyt kényszermunkára ítéltek.

November 20-án újabb sajtóközlemény borzolja a kedélyeket: Győrfi Károlyt, Magyarország bukaresti kereskedelmi attaséját 6 órára előállították, majd 3 napos határidővel kiutasították Romániából, mert állítólag románellenes röpcédulákat dobott ki autójából.

Egy napra rá a romániai kitelepítések elleni száz-kétszáz fős tüntetésekről ír Zürichben és Genfben a Zürichsee Zeitung. A Badener Tagblatt október 6-án közli: a svájci Bundesrat – a Szövetségi Tanács, a Svájci Konföderáció vezető végrehajtó testülete –, valamint a Nationalrat, a szövetségi törvényhozás alsóháza együttesen felszólítja Nicolae Ceausescut a falurombolás befejezésére.

1988. november 12-én az Erdélyi Világszövetség Strasbourgban kelt fejléces levelén az erdélyi szászok – arra hivatkozva, hogy a román kormány megszegi az 1918-as Gyulafehérvári határozatot, és figyelmen kívül hagyja az összes nemzetközi szerződést a kisebbségek önrendelkezési joga, valamint a kisebbségvédelem tekintetében, továbbá az etnikai kisebbségek megsemmisítését célzó bukaresti politikára való hivatkozással – visszavonják a Medgyesen, 1919. január 8-án tett csatlakozási szándéknyilatkozatukat Romániához és semmisnek nyilvánítják azt. Követelik Erdély, valamint az 1918-ban szintén Romániához csatolt egyéb területek, így a Bánát, a Körös-vidék és Máramaros szabadságát és függetlenségét.

Három évtized távlatából megállapítható, hogy a korabeli magyar vezetést meglepte a pár hónap alatt kiéleződött és nemzetközivé terebélyesedett konfliktus. Hol volt, mit tett előtte a magyar hírszerzés? Az aggastyán korú Kádár János élete végén több szempontból is alkalmatlan volt a helyzet kezelésére. Nemkülönben a helyére kerülő Grósz Károly, a hithű kommunista, akiből hiányzott a külhoni magyarság iránti szolidaritás. Ez egyébként kevés kivétellel az akkori vezetés egészéről elmondható. Az állampárt saját belső problémáival és az ország ügyes-bajos dolgaival (romló gazdasági helyzet, növekvő infláció stb.) volt elfoglalva. Igyekeztek szőnyeg alá söpörni, eltussolni az ügyet, ameddig csak lehet? Külső segítségben, például a Szovjetunió közbelépésében reménykedtek? Talán soha nem fogjuk megtudni.

Visszatekintve másképp is végződhetett volna a nyugati sajtó által két kelet-európai ország között a második világháború utáni legnagyobb feszültségnek nevezett konfliktus. A szocialista rendszer másfél éven belül végképp összeomlott, az ajtókon Tallinntól Tiranáig bekopogott a rendszerváltás. Magyarország és Románia elkerülte a véres etnikai összetűzést, ami elől a jugoszláv utódállamok néhány év múlva nem tudtak kitérni. A tömeges véráldozat emlékének elhalványulásával déli határainknál önálló, prosperáló EU-tag vagy az EU-ba törekvő délszláv államokat látunk. Vajon melyik volt a helyesebb út? Bársonyos átmenettel konzerválni és újból a jövő nemzedékeire testálni évszázados viszályokat vagy ott és akkor áldozatot hozni egy szabadabb jövőért? Ha idáig eljutott a kedves olvasó, bizonyára tudja a választ.