2018. április 21., szombat, Konrád, Zsombor napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:22 Tévedésből utalt valakinek 28 milliárd eurót a Deutsche Bank21:56 Kilenc dagesztáni terroristával végeztek az orosz különleges erők21:51 A demokráciáért tüntetett a többség 2.0 a fővárosban21:16 Rövidesen azt is megtudhatjuk a történelemkönyvekből, hogy a "roma ember is honfoglaló" - és ma már kétmillió cigány él hazánkban20:43 Újabb Damaszkusz-közeli térséget hagytak el az iszlamista lázadók20:24 Csaknem 50 kiló marihuánával kapcsoltak le egy szerb férfit Rajkánál19:28 Eltorlaszolt egy négerbeeresztő hágót a francia Alpokban az Indentitás Generáció18:59 Fél Kósától, ezért védelmet kér a hatóságoktól a csengeri htb18:39 Újabb skandalum: női tanácsadókat nevezett ki Ferenc pápa a Hittani Kongregációba18:00 Végre egy igazi feminista ikonról mintáztak Barbie-babát, de Mexikó betiltotta, mert nem ér össze a szemöldöke17:26 Elindultak Dúmába a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet szakértői 16:59 Napi ezer forintot sem költ élelmiszerre egy átlagos magyar állampolgár16:46 Észak-Korea uralkodója megunta: felfüggeszti nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit16:28 Z. Kárpát szerint választási rendellenességek sokasága vezetett a kétharmadig16:17 Offshore cégtől vett Fidesz-villát újít fel Garancsi 645 millió forintért
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Extra ::

A Kádár-kultusz nyomában

A magyar társadalom – benne a történettudománnyal – máig nem igazán tud elszámolni nemcsak az 1956 és 1989 közötti harminchárom esztendővel, de a huszonegy évvel ezelőtt Kádár János ravatala előtt kígyózó, a Parlamentig érő sok tízezres embertömeggel sem.

Dr. Máriás: Kádár János Piet Mondrian műtermében (2010)
1989-et nemcsak a rendszerváltás, de a szimbolikus jelentőségű temetések évének is nevezhetjük. Június 16-án temették újra az 1958-ban koncepciós eljárás során halálra ítélt, mártírsorsú miniszterelnököt, Nagy Imrét, s négy héttel később, július 14-én helyezték örök nyugalomra Kádár Jánost.
A két temetést, illetve a mindkét eseményen kegyeletüket lerovó sok ezer embert azóta sokan értelmezték egymás kontrasztjaként, az ország két évtizede lényegében változatlan megosztottságának jelképeként. Holott joggal láthatunk akár kontinuitást is e két aktus között. Az ötvenhatos kormányfő újratemetését a „nemzeti megbékélés napjának” nevezték, egyértelműen utalva arra, hogy a kegyeleti aktussal létrejövő új konszenzusban mindenkinek – az épp bukóban levő rendszer egykori vezetőinek és kiszolgálóinak is – helye van. Június 16. lényegében előrevetítette a rendszerváltozás forgatókönyvét: igazságtétel – pláne számonkérés –, „megbékélés”, a múlttal való őszinte szembenézés helyett a Kádár-rendszernek a „kényelmetlen kérdéseket” a nemzet tudatalattijába száműző gyakorlatának folytatása.
Közhelyszerű megállapítás, hogy Kádár kultusza máig él az „egyszerű emberek” millióiban. Ebben az interpretációban kimondva-kimondatlanul benne rejlik az értelmiség önfelmentése is: „mi azért tudjuk, hova tegyük Kádárt, csak hát azok a tömegek még ragaszkodnak hozzá.” Ez a kép az elmúlt két évtized publikációi és monográfiái alapján meglehetősen hamisnak bizonyul.
A diktátorról számos, apológia-számba menő történeti munka jelent meg. Egyértelműen ide sorolható Moldova Györgynek az eladási listákat hónapokon át vezető könyve, vagy Berecz János és Kopátsy Sándor memoárszerű munkái. Ám azt mindenképpen e három szélsőbaloldali szerző javára kell írnunk, hogy egy percig sem tagadták: céljuk Kádár János „emberi és politikai nagyságának” felmutatása volt. Azonban 1989 után nem egy olyan tudományos igénnyel megírt munka, illetve megnyilatkozás látott napvilágot, amely elvileg az objektív történeti kép felrajzolásának szándékával született, végső konklúziója alapján mégis alapvetően e sorba illeszkedik. Ide sorolható Hajdu Tibor kétkötetes monográfiája is. A kiadvány hatalmas tényanyagot dolgoz fel tudományos alapossággal, ám a szerző végeredményben azonosul azzal a hamis interpretációval, amelyet – persze konspiratív eszközökkel, titokban – maga a rendszer is terjesztett magáról: Kádár az adott körülmények között a lehető legtöbbet érte el, elment addig a határig, ameddig csak a kor világhatalmi viszonyai között elmehetett, létrehozva a keleti blokk legélhetőbb szocializmusát, a „legvidámabb barakkot”. Ily módon Kádárnak történelmünk erkölcsileg vitatható, de bölcs és körültekintő államférfiai között a helye.
Ez azonban – a diktatúra embertelen vonásaitól eltekintve – az „etikailag semleges” tények tükrében sem állja meg a helyét. A határon túli magyarság, illetve általában a külpolitika területén a rendszer még csak meg sem közelítette a Moszkva által szabott határokat (elég csak Ceausescu Romániájára gondolnunk, amely kőkemény nacionalista politikát folytatott, de egyes szovjet elvárásoknak nem akart megfelelni). A „legvidámabb barakk” azóta is számos történész által dicsért életszínvonal-politikájának nagyszerűsége pedig sok tekintetben még a „tábor” többi országával összehasonlítva sem állja meg a helyét. Az NDK-ban például könnyebben lehetett lakáshoz jutni, és egy időben magasabbak voltak a fizetések is (sok fiatal munkás a sokkal ridegebb és ellenőrzöttebb mindennapi légkört vállalva is elment dolgozni néhány évre a keletnémet államba), Csehszlovákiában pedig jóval több embernek volt autója, mint nálunk.
Az elmúlt húsz év kevés nemzeti konszenzusa közé tartozik, hogy 1956 októbere forradalom és szabadságharc volt, eltiprása és a kommunista rezsim restaurálása pedig hazaárulás. Ám sajnos még e közmegegyezésnek – amely nem mellesleg az 1989 utáni Magyarország legfontosabb legitimációs pontja – a megkérdőjelezésére is akadt példa az elmúlt években. Több mint tíz évvel az ötvenhatos mártírok újratemetése után egy konferencián két neves történész is hosszasan elmélkedett azon a kérdésen, vajon Kádár János elárulta-e hazáját 1956 novemberében. Végül mindketten arra jutottak, hogy „tulajdonképpen nem”, sőt egyikük egyenesen Bethlen Gáborral állította párhuzamba (Bethlen Gábor is a szultán vazallusa volt, mégis Erdély legnagyobb fejedelmének tekinti őt a magyar történetírás).
Kádár mítosza tehát halála után is tovább él, s bizony ennek a – sokak által, joggal kárhoztatott – „népi verziója” a veszélytelenebb. Az elmúlt két évtizedben sajnos az a múltfelfogás dominált, amely a történettudományról a legalapvetőbb erkölcsi értékítéletet is le kívánja hántani. Az etikai kérdésektől mentes „tökéletes objektivitás” – amelyre persze képességei szerint törekednie kell minden történésznek, de amely a maga „vegytiszta” valójában sosem létezhet – a legfontosabb, hovatovább az egyetlen mércéjévé lépett elő az elmúlt hatvan esztendő kutatásának. Ezt a veszélyes sorvezetőt követve könnyen juthatunk arra, hogy Kádár – vagy bárki más, aki egy hamis, kicsavart logika alapján értelmezett „reálpolitika” szerint tömegeket gyilkoltatott le, börtönözött be, és üldözött el – piedesztálra emelhető, ha „bizonyítjuk”, hogy „úgysem tehetett volna mást”. Pedig ha van az emberiség történelmének minden korra és viszonyra alkalmazható igazsága, akkor az az, hogy mindig, mindenki maga választja meg, mit tesz. Az emberi akarat a legsúlyosabb kényszerek súlya alatt is szabad. Az elmúlt évtizedekben is az volt – és ennek a korszaknak minden szereplője maga választotta meg saját útját. A jogtiprásokat állásuk elvesztése árán is elutasító bírók és ügyészek, a kegyelmet nem kérő Nagy Imre, a csínytevő suhancból vérbírái előtt igazi forradalmárrá váló Mansfeld Péter, az élő fáklyaként fellobbanó Bauer Sándor – és a halálukért felelős Kádár János is. Nincs az az abszolút objektivitás, amelynek nevében a történettudomány kitérhet az elől, hogy őket érdemeik és bűneik alapján megítélje.
(Balogh Gábor - Magyar Hírlap)

 Érdekes cikk, megosztom Facebookon!  Érdekes cikk, elküldöm e-mailben! Nyomtatóbarát változat
Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2018 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready