Idén április 16-án gyűlik össze ismét a törzsi gőg mámorától ittas zsidó elit és a nekik oly előszeretettel kezet csókoló – elvileg magyar – politikai elit, az úgynevezett Élet menete nevű felvonuláson. A rendezvényt beharangozó videó szerint a „rasszizmus ellen” tartják a felvonulást, így valószínűleg megemlítik majd az izraeli határokon emelt kirekesztő falakat, feketék deportálását, az alijázók vérségen alapuló állampolgárságának megadását, esetleg az „etióp zsidók” tudtukon kívüli, szándékos, átmeneti sterilizálását (melynek következtében 20 százalékkal csökkent születésszámuk aránya) stb., elvégre az izraeli nagykövet is jelen lesz, ráadásul zsidókról lévén szó mégis joggal szólalhatnának fel ezek a „rasszizmus” miatt menetelők a „zsidó állam” kapcsán.
Ezt ne várja senki, ami viszont biztos, az a holokauszt ismert és általuk előszeretettel ismételgetett elemeinek felemlegetése, köztük talán a 6 millió melletti másik népszerű, mitikus számé: a 11 millióé is. Ezt a számot, és ami mögötte rejlik, érdemes jobban megismerni.
Január 27-én van a holokauszt nemzetközi emléknapja, tehát a sok közül az egyik. Az új amerikai kormány által a nap alkalmából kiadott közlemény viszont meglehetősen irritálta a zsidókat, abból ugyanis hiányzott a zsidók központi szerepének hangsúlyozása. A kritikákra reagálva a kormány hivatkozott a közismert „11 millió áldozatra”, köztük cigányok, homoszexuálisok stb., egy Huffington Post-cikkre mutatva, mely ezzel a 11 milliós számmal foglalkozik. Ez, és további hivatkozások a 11 millióra – mint az Izraeli Védelmi Erők Twitter-fiókján leközölt bejegyzés, mely szintén ezt a számot említi – több nagy formátumú zsidó holokauszttörténészt is már annyira irritált, hogy páran megszólaltak közülük, nyíltan beismerve, hogy az 5 millió nem zsidó áldozat száma hazugság – zsidó hazugság, mint látni fogjuk, zsidó faji érdekek szolgálatában. A 6 millió zsidó áldozat mitikus figurája persze érinthetetlen továbbra is, ugyanezen faji érdekek miatt.
Zoom
A mai napig visszhangozzák Simon Wiesenthal hazugságát: itt éppen az Izraeli Védelmi Erők bejegyzése látható
A fontos beismerést nem más, mint egyenesen a tekintélyes Zsidó Távirati Iroda (JTA) közölte le (ahogy a Times of Israel is), és szintén tekintélyes, a holokauszt legnagyobb ma is élő szakértőiként ismert zsidókat idéz.
A 11 millió kapcsán így írnak:
Ez egy olyan kijelentés, mely rendszeresen feltűnik a náci korszakkal kapcsolatos megnyilvánulásokban. Erre utalt Facebookon az Izraeli Védelmi Erők szóvivőjének az egysége egy bejegyzésben, a nemzetközi holokauszt emléknapján. Ezt állította az a cikk is, melyet a Donald Trump-féle Fehér Ház is megosztott saját vitatott holokauszttal kapcsolatos közleményük védelmében, amely mellőzte a 6 millió zsidó áldozatra való utalást.
Ez a szám, ugyanakkor, mindenféle szakértői alapot nélkülöz. [...]
Valóban, [a szám] forrásához, a nácivadász Simon Wiesenthalhoz közel állók azt állítják, hogy ez egy olyan szám, melynek célja a zsidó szenvedés iránti részvét felkeltése, de amely mára már sokszor inkább összezavarásra van használva. [...]
Azzal, hogy a »holokauszt áldozatait, túlélőit, [és] hőseit« említi, a zsidók megnevezése nélkül, a január 27-i közlemény több zsidó szervezet szerint azt kockáztatta, hogy az európai jobboldal malmára hajtja a vizet, ami rendelkezik olyan elemekkel, melyek a második világháború mészárlásában a zsidók népirtásának központi szerepét szándékozzák csökkenteni.
A közleménybeli zsidók mellőzésének védelmében a Fehér Ház szóvivőnője, Hope Hicks egy hivatkozást küldött a CNN-nek egy 2015-ös Huffington Post-cikkre, melynek címe: »A holokauszt elfeledett áldozatai: az 5 millió nem zsidó, akiket a nácik megöltek.«
Sean Spicer, a Fehér Ház szóvivője hétfőn ugyanarra hivatkozott, mondván, a nácik áldozatai között voltak cigányok, homoszexuálisok, fogyatékosok és papok. A közleményt érő kritikákat »szánalmasnak« nevezte, bár ezen panaszok némelyike azon két csoporttól származott, melyek amúgy támogatták Trumpot, a Republikánus Zsidó Koalíció és az Amerikai Cionista Szervezet.
Az »5 millió« a holokauszttörténészeket már azóta zavarja, hogy Wiesenthal elkezdte emlegetni a ’70-es években. Wiesenthal 1979-ben azt mondta a Washington Postnak, hogy »igyekeztem más zsidó vezetőkkel együtt nem 6 millió zsidó halottról, hanem 11 millió civil halottról beszélni, melyek között 6 millió a zsidó.«
Yehuda Bauer, egy izraeli holokausztszakértő, aki a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség elnöke, azt mondja, hogy figyelmeztette barátját, Wiesenthalt, aki 2005-ben halt meg, azon hamis elképzelés terjesztésével kapcsolatban, miszerint a holokausztnak 11 millió áldozata volt – 6 millió zsidó és 5 millió nem zsidó.
»Azt mondtam neki, ’Simon, egy hazugságot terjesztesz’«, idézte fel Bauer egy keddi interjúban. »Azt mondta, ’néha ezt kell tenned azért, hogy a szerinted létfontosságú eredményeket elérd’«.
Bauer és más történészek, akik ismerték Wiesenthalt, azt állítják, hogy a nácivadász gondosan választotta az 5 milliós számot. Azt akarta, hogy a szám elég nagy legyen azon nem zsidók figyelmének felkeltésére, akik amúgy nem foglalkoznának a zsidók szenvedésével, de ne legyen nagyobb a holokausztban legyilkolt zsidók számánál, a 6 milliónál.
Hivatalos beismerése ez annak – egy zsidó tekintély által, egy zsidó lapban – hogy az egyik legnagyobb „holokauszttekintély” csak úgy, zsidó érdekeket szolgáló manipulációs okokból kitalált egy számot, majd azt átvette mindenki más is, és így lett az a holodogmatika hivatalos része. Ezek ugyanazok a „szakértők”, akik a többi mitikus elemet a mai napig fenntartják, és akik miatt az elmúlt évtizedekben, ahogy ma is, a zsidó igényeknek megfelelően van meghúzva a vonal, amit sok nyugati országban bűncselekmény átlépni – köztük hazánkban is. Mialatt ők milliókkal dobálóznak, addig nekünk a „holokamu”, vagy „hollókoszt” szavak kimondása is büntetéssel jár. A „szappanokban”, a „lámpaernyőkben”, és most már az „5 millióban” se kötelező hinni tehát. Recseg-ropog a propaganda tákolmánya, ezért is védik azt törvényekkel.
Zoom
Simon Wiesenthal nagyítóval se talált bizonyítékot gázkamrákra, így inkább kitalált valamit helyette
A cikk így folytatódik:
A dolog fennmaradt: Jimmy Carter elnök, az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum megalapítását azzal rendelte el, hogy hivatkozott a „holokauszt 11 millió áldozatára”.
Mindazonáltal [Mark Weitzman, a Simon Wiesenthal Központ kormányügyi igazgatója] elismeri, hogy Wiesenthal megfogalmazása évtizedekkel később véletlenül az európai jobboldali nacionalisták azon erőfeszítéseihez járult hozzá, melyek a zsidók szenvedéseit igyekeznek kicsinyíteni.
»Politikai eszközként használják, hogy a zsidó részt kicsinyítsék, hogy kihúzzák azt a történelemből, vagy hogy más áldozatok szenvedését nagyítsák fel, hogy azokat tegyék az elsődleges áldozatokká, és hogy egy megbecsült helyet követeljenek meg az áldozatok között«, mondta. »Sajnos sokak számára, ez egy versengéssé válik, főleg politikai okok miatt.«
Nos, igen, ahogy fentebb már be lett ismerve, pont maguk a zsidók csináltak ebből egy ilyen számháborút politikai és egyéb befolyás megszerzése céljából, köztük maga Wiesenthal, aki szándékosan választotta az 5 milliós számot, hogy nagy legyen, de a zsidók mitikus áldozati számánál még mindig kisebb, megtartva őket a „fő áldozat” szerepében. Persze Weitzman egy zsidó, így az önkritika ismeretlen fogalom számára, inkább pont azzal vádol másokat, amit az ő csoportja tesz.
»Talán hibaként indult [a Fehér Ház közleménye] egy új kormány által, amely utálná beismerni, hogy hibázott”, írta [Deborah Lipstadt]. »Fordított esetben lehet antiszemita szimpátiájú emberek a történelem átírására irányuló tudatos szándéka is. Bárhogy is legyen, ez nagyon nyugtalanító.«
Bauer egyetért.
»A Trump-közlemény salátát csinál a holokausztból«, mondta. »Ez egy enyhe tagadás.«
Jellemző, hogy még a saját fajtájuk holohazugságát beismerő cikkben is antiszemitáznak és holokauszttagadóznak... Mint látható, a zsidók saját fontosságuk miatt teszik mindezt. Mint a fent hivatkozott cikkben olvashatjuk:
A probléma Bauer szerint, aki az évtizedek alatt írásaiban többször is cáfolta a számot, nem az, hogy nem voltak nem zsidók áldozatok, mert voltak. Inkább az, hogy Wiesenthal önkényesen választott, a nem zsidó áldozatokat megjelölő száma kicsinyíti a náci ideológiában lévő, a zsidók mindennemű nyomának a földről való eltüntetésének központi szerepét.
A holokausztpropaganda tehát nem válhat egy univerzális „emberi gonoszság emberi tragédiákhoz vezet” jellegű üzenetté. A holokauszt zsidócentrikusságát meg akarják őrizni, hogy ezzel az üzenet inkább az maradhasson, hogy „a zsidók kritizálása gázkamrákhoz és tömeggyilkosságokhoz vezet”. Míg Wiesenthal a nem zsidókban akart részvétet kelteni, hogy ők is valamennyire a holokauszt áldozatai között érezzék magukat, hangsúlyozandó, hogy a „nácik” gonoszsága mindenre káros, féljenek tőle ők is, de úgy, hogy azért a fő áldozat, mely a leginkább kiérdemelte a részvétet és együttérzést, a zsidók csoportja maradjon, addig az 5 milliós számot nem kedvelők azt szeretnék, hogy a nem zsidók kizárólag a zsidókat tartsák áldozatnak, magukat pedig értelemszerűen az elkövetőkkel azonosítsák, s inkább bűntudatuk legyen. Így tehát a wiesenthali „félj minden antiszemita dologtól, mert a te csoportodat is elpusztíthatja!” taktika ütközik a baueri „a te csoportod bűnös, a zsidó csoport az áldozat, szégyelld magad, és ilyet soha többé ne engedj megtörténni!” taktikával. Mindkét manipulációs út tehát teljesen zsidócentrikus. Évtizedekig ismételgették a hazugságot, akik meg nem, azok is megtűrték, de mára – mint a cikkben is olvashattuk – már inkább hátrány nekik ez a kitalált 5 millió, így meg akarnak tőle szabadulni, legalábbis egyes zsidók.
Zoom
Jad Vasem
Hazudozásról lévén szó, ha valaki még nem ismerné, ismerkedjen most meg Herman Rosenblattal, aki egyike a sok „túlélőnek”. Rosenblat története röviden a következő: fiatal fiúként, folyton éhesen, Buchenwaldban tartották, de minden nap egy fiatal lány (aki szintén zsidó, de magát kereszténynek kiadva élt egy közeli farmon) almákat dobált be neki a kerítésen, ezzel segítve őt. Évekkel később, már New York városában, egy vakrandi keretében összehozta a sors ugyanazzal a lánnyal, akinek ott helyben meg is kérte a kezét. Mint az ABC News alábbi videójában is láthatjuk, mindenféle zsidó médiumok, televízióműsorok, újságok felfuttatták az érzelmes, megható történetet, melynek eredményeként egy könyvet és filmet is terveztek belőle – de kiderült, hogy a történet nem igaz. Egy történész mutatott rá, hogy például nem volt lehetséges azt a kerítést fizikailag megközelíteni kívülről. Rosenblat beismerte, hogy hazudott, de mint Wiesenthal, ő is „jó szándékkal tette” (értsd: a zsidók számára kedvező hatás eléréséért).
(Itt is elérhető, ha az idővel törlődne.)
A fontosabb részek magyarul (és nem, ez nem paródia, a férfinak Wikipédia-oldala is van):
Műsorvezető: Miért tette? Miért mondott egy ilyen nagy hazugságot ilyen sok embernek ilyen sokáig?
Rosenblat: Nem volt hazugság. Ez a képzeletemben létezett. És a képzeletemben, a fejemben, elhittem. Még most is elhiszem, hogy ő ott volt, és dobálta nekem az almákat.
Műsorvezető: Hogy mondhatja, hogy ez nem volt hazugság? Ez nem volt igaz, és ön tudja, hogy ez nem igaz...
Rosenblat: Igen, ez nem igaz, de a képzeletemben igaz volt.
Műsorvezető: Ha minderre visszatekint, nem érzi magát kellemetlenül?
Rosenblat: Nem.
Műsorvezető: Úgy érzi, ezt helyes volt megtenni?
Rosenblat: Igen.
Műsorvezető: Mialatt ott volt a színpadon, a sok ember előtt, legbelül nem gondolta, hogy „nem az igazat mondom itt”?
Rosenblat: Nem.
Ezen a ponton egy zsidó producer, Harris Salomon, félbeszakította az interjút, ő az, aki 25 millió dollárért megvásárolta a jogokat a film elkészítéséhez. A filmből eddig nem lett semmi, de Rosenblat saját könyve mellett egy másik is megjelent a témában, már a hazugság kiderülése után, Az alma címmel, mely elmeséli a kitalált történetet, majd sajnáltatja a hazug zsidót, mondván a hazugsága is a holokauszt borzalmát mutatja, hiszen ő ezt a neki almákat dobó lányt a rémségek traumájának hatására alakította ki a fejében... Ez persze nem igaz: évtizedekkel a háború után találta ki a történetet a zsidó, majd a feleségével együtt ezt beadták a világnak, s közben sok pénzt is kerestek vele (Rosenblat családja is azt állítja a fenti videó szerint, hogy a férfi pénzért tette mindezt). A riport így zárul:
Műsorvezető: Ha újra kéne csinálnia mindent, elmondaná ugyanezt a történetet?
Rosenblat: Igen.
Műsorvezető: Megtenné?
Rosenblat: Igen.
Ahogy Wiesenthalt és Rosenblatot, úgy a 86 éves Joseph Hirtet is a „jó szándék” vezérelte, amikor kitalált fantasztikus történeteket magáról (az életkora is lódítás lehet a mese érdekében, nem tudni biztosan, hogy 90-en innen vagy túl van - a szerk.), hogy , hogy a fehér fiatalokban bűntudatot, sajnálatot keltsen: éveken át járt előadásokat tartani az „átélt” borzalmakról, majd egy történész rámutatott, hogy Hirt egyre fantasztikusabb történetei nem lehetségesek. Csak ezután döntött úgy a zsidó, hogy beismeri hazugságát. A The Guardian cikke idéz Hirt leveléből: „Nem voltam ott fogva tartva. Nem állt szándékomban kicsinyíteni, vagy háttérbe szorítani mindazt, ami valóban megtörtént ott, azáltal, hogy személyes érintettséget valótlanul állítottam.”
Hirt szerint azért hazudozott, hogy a „valóban megtörtént” dolgokra felhívja a figyelmet. Még egy számot is tetováltatott a karjára, hogy hitelesebbnek tűnjön...
Levelében Hirt elmondja, hogy rájött »ez nem róla szól«, és hogy abbéli félelme motiválta hazugságra, hogy a táborok rémsége és története feledésbe merül. Elmondása szerint sokkolta, amikor rájött, hogy a most már múzeum és emlékhely Auschwitz egy »tiszta és letisztított turistalátványosság«, ahol a látogatók »propagandáról« nevetgélnek és viccelődnek. »Az igazság botrányos tagadása és nemismerete eltökéltté tett abban, hogy életben tartsam az emléket«, mondta Hirt. »Rosszul ítéltem meg és helytelen volt az érvelésem, azt kockáztatva, hogy bepiszkítom azt az igazságot, amit meg akartam osztani másokkal.«
Tehát az egyre gyanakvóbb és hazugságokat feltételező emberek meggyőzéséért újabb hazugságokat talált ki. Érthető. Wiesenthal is így akart több együttérzést kiváltani és a zsidók számára több kiváltságosságot elérni. Ezen zsidó etnocentrikusság teljesen nyilvánvaló, de ha már Deborah Lipstadt neve felmerült a JTA cikkében, érdemes felidézni vele kapcsolatban pár dolgot ezt alátámasztandó.
Zoom
A The Daily Telegraph beszámolója David Irving híres peréről
Az 1993-as Tagadni a holokausztot (Denying the Holocaust) című könyvében Lipstadt többször is elítélően szól fehér revizionistákról, amiért azok (némelyike) ellenzi a fajkeveredést és vegyes házasságokat (a könyv 106., 107., 142., 144., 146. oldalain). Ennek ellenére ő maga „nyíltan zsidó identitású” (History on Trial, 2005, 283. o.), aki büszkén idézi, miként menetelt anyjával Harlemben a polgárjogi mozgalom feketéket támogató megmozdulásain az „integrációt” (értsd: fajkeveredést) támogatva. Saját zsidó identitását mutatja, hogy Izraelre „hazaként” tekint: „Izraeli látogatásom nem tudatos szándékkal történt, de életre szóló élménynek bizonyult”, mondja, majd megjegyzi: „Ideje volt hazamenni [Izraelbe]. Soha azelőtt nem gondoltam Izraelre ilyen érzelmekkel.” (i.m., 6. és 9. o.) Ez az az Izrael, mely köztudottan a „zsidó állam” és nem egy integrációt, palesztinokkal való keveredést igenlő, sokkal inkább azokat és egyéb idegeneket falakkal, törvényekkel kirekesztő ország (volt már akkor is), mely Lipstadt számára ezek szerint megható, ott valamiért nem tartotta fontosnak a palesztinok melletti felvonulást.
Lipstadt elítélően beszél a revizionista Institute for Historical Review (IHR) szervezetről is, többek között a következő miatt is: „[Az IHR korábbi vezetője] felfedte az IHR valódi szándékát, azzal, hogy figyelmeztetett: a holokausztmítosz elfogadása az emberi viselkedés degradálásához vezet, és a fehér emberek önképét alacsonyítja le. Ezek a rasszista tendenciák, melyeket az IHR egyre inkább elrejtett a közönség elől, azon szélsőséges tradíció részei, melynek örökösei.” (Denying the Holocaust, 1993, 144. o.) A fehér ember aggodalma saját fajtájára, népére rossz hatással lévő folyamatok miatt tehát „rasszista” és „szélsőséges”. De mit gondol Lipstadt saját fajtájának, a zsidóknak az érdekképviseletéről?
Robert Jan van Pelt, Lipstadt jogi csoportjának egyik fontos tagja volt az Irving-perben, majd írt egy könyvet is, melyben amellett érvelt, hogy a holokausztrevizionizmus egy gonosz támadás a zsidó önkép és identitás ellen. Elmondása szerint, amikor revizionista anyagokat olvas, egy „veszélyes személyes mélységgel kellett szembenéznie”, majd azt a következtetést vonja le, hogy ezért is kell véget vetni a revizionizmusnak. (The Case For Auschwitz: Evidence From the Irving Trial, 2002, 70. o.) Lipstadt is hasonlóan vélekedett A New York Times 1996. április 3-i számában: „Amit David Irving tesz... az nem az élő emberek elpusztítása, hanem a már meghaltak elpusztítása. Megöli őket másodjára is. Megöli a történelmet.”
Jan van Pelt említett könyvében idézi a zsidó írót, Erika Apfelbaumot, aki hasonlóan vélekedik:
A jelenlegi zsidó történelem mélyen Auschwitzban gyökeredzik, mely a zsidó nép elpusztításának alapvető jelképe a holokausztban. Azok számára, akiknek a múltja Auschwitzban rejlik, a revizionisták gyötrelmes logikájának és dokumentációjának az olvasása olyan élmény, mely hasonlít a magánzárkákban végzett érzékszerveket befolyásoló kísérletek pszichológiailag zavaró élményére, amikor az illető elveszti a valósággal a kapcsolatot. [A revizionista anyagok] olvasásának ármányos hatása az identitás elhagyása mint túlélő, és még inkább mint zsidó. Így tehát a revizionista állítások azt a célt szolgálják, hogy elvegyék a zsidóktól a történelmüket, és ezzel, egy nép történelmének elpusztításán keresztül, egy jelképes népirtás lecserél egy fizikait.
Amikor a per alatt Lipstadt ügyvédje, Richard Rampton Irvinget arról faggatta, miként vélekedik a vegyes házasságról, Irving így felelt: „Pontosan ugyanazt vallom erről, mint [Lipstadt]... Úgy vélem Isten úgy tartja meg a fajokat, amilyennek megalkotta őket.” Erre reagálva Lipstadt könyvében így ír: „Amint Irving ezt mondta, dühösen kezdtem lüktetni. Ez nem az én nézetem. Mélyen zavart a vegyes házasság zsidók és nem zsidók között, mert az veszélyeztette a zsidó folytonosságot. A bőrszín vagy etnikum teljesen jelentéktelen volt számomra.” (History on Trial, 2005, 182. o.)
Lipstadt itt félrebeszél, hiszen a zsidó fajta és nép „folytonosságának” védelme más fajtájúakkal való keveredés elkerülésén keresztül pontosan azt jelenti, hogy például feketékkel, arabokkal (vagy akár fehérekkel) nem keverednek. Ezzel kapcsolatban a zsidó újságíró Dan Gutenplan megjegyezte: „Nehéz volt nem kellemetlenül éreznem magam Ramptont hallgatva, amint Irvinget kérdezgette a »fajok közti vegyes házasságokról« – Lipstadt érdekében, aki korábban úgy írt: »Mi [Lipstadt és zsidó társai] tudjuk, hogy mi ellen harcolunk: antiszemitizmus és asszimiláció, vegyes házasság [zsidók és nem zsidók között] és Izrael-ócsárolás.« (The Holocaust On Trial, 2001, 209. o.)
Ellen Jaffe McClain zsidó szerző egyik könyvében szintén megemlíti Lipstadt nézeteit: „Bár olyanok, mint Deborah Lipstadt, az Emory Egyetem professzora, aki széles körben írt és oktatott a holokauszttagadásról, buzdította a zsidó szülőket arra, hogy mondjanak nemet a vegyes házasságra, ugyanúgy, ahogy a gyermekétől elvárná az ember, hogy ne kábítószerezzen, a szülők egy nagy része (és több rabbi is) képtelen meghonosítani a vegyes házasság ellenzését [zsidók és nem zsidók között] mint egy szigorú elvi rendszert.” (Embracing the Stranger: Intermarriage and the Future of the American Jewish Community, 1995, 18. o.)
Amint fentebb látható tehát, az ún. zsidó holokauszt egyik legnagyobb tekintélye, Lipstadt – ahogy társai jellemzően – erősen zsidó faji önképpel rendelkeznek, és a holokauszt mitikus elemekkel teljesen átszőtt történetét identitásukat megerősítő „történelmi elemként” védik, faji érdekekből. Mialatt a fehérek (például revizionisták) aggodalma saját fajtájukra rombolóan ható dolgok (például szégyenérzetet és öngyűlöletet keltő mítoszok sulykolása) miatt „szélsőséges”, a keveredés ellenzése „rasszista”, addig ők, kiválasztottak tévképzetével, fenntartják maguknak a jogot minderre – ugyanígy a fehér társadalmakban az „integrációt” és „sokszínűséget” támogatják, saját népük körében viszont a faji tisztaságot. Ahogy Wiesenthal kitalált 5 milliója bemondásra megmaradt, és még ma is folyton felemlegetik, ugyanúgy maradtak meg a „gázkamrák” és mindenféle szörnyűségek történetei is, „szemtanúk” bemondására – bármiféle konkrét bizonyíték nélkül. (A revizionizmus irodalmában és elért eredményeiben nem járatos olvasó kedvéért: a kutatók nem állítják, hogy semmi sem történt a táborokban, de a legfontosabb mitikus elemek mind bemondásra honosodtak meg, ahogy az 5 milliós szám is. Alaposabb tájékozódásra szolgál a Kuruc.info Holokamu-dossziéja.)
Zoom
Deborah Lipstadt az őt éltető zsidó film reklámozásakor
Lipstadt híres, David Irving által indított rágalmazási pere, s az arról írt Lipstadt-könyv szolgáltatott alapul a tavalyi Tagadás (Denial) című filmhez, mert a holokauszt témáját minden területen napi szinten szem előtt kell tartani, zsidó szájíz szerint. A film olyan stúdiók terméke, mint a Participant Media (az elnök és a vezérigazgató két zsidó: Jeffrey Skoll és David Linde), Krasnoff / Foster Entertainment (Russ Krasnoff). Jó hír viszont, hogy a 10 milliós költségvetésű film eddig 4-5 milliót hozott vissza a zsidók zsebébe. Ha idővel meg is térül a film, jelentős anyagi hasznot nem fog hozni a propagandistáknak.
A kiváló kutató és történész Irving esete, akit számos alkalommal büntettek, cenzúráztak, tiltottak ki helyekről, sőt, be is börtönöztek, drámai példája a zsidó igényeknek görcsösen megfelelni akaró, az Istóczy Győző által anno zsidótányér-nyalóknak nevezett szolgalelkű, öltönyös figurák általi képmutatásnak, a liberális, „toleranciájára” és „szabadságára” oly büszke Nyugaton. Szintén jó példája Irving annak, hogy hiába próbál valaki finomítani azon, amit mond, megtagadni néhány korábbi nézetét, kijelentéseit (ahogy ő tette), a zsidó gépezet nem bocsát meg. Azelőtt, aki egyszer már eretnekként nyilvánult meg, két út áll: vagy teljesen elhallgat és visszavonul, vagy egyenes gerinccel megy tovább, és állja a sarat. Köztes út nincs a zsidókérdésben, akkor sem, ha az ún. holokauszt történetét kutató történész naivan csak a kutatásainak eredményeit szeretné megosztani az emberekkel – a holokauszt ugyanis nem egy „történelmi esemény”, amit adatok vizsgálatával lehet és kell tanulmányozni, hanem egy olyan zsidó hadviselés háborús propagandája, mely hadviselés a második világháború lezártával nem ért véget. A holokauszt témaköre, annak minden erkölcsileg, érzelmileg manipulatív és anyagi, politikai hasznot hozó elemével együtt a zsidókérdés szerves része ma már. Például idézzük fel Shulamit Aloni egykori izraeli miniszter szavait egy 2002-es interjúból, aki beismeri: „Ez egy trükk, amit mindig alkalmazunk. Mikor Európából valaki Izraelt kritizálja, mi felhozzuk a holokausztot. Amikor ebben az országban [Amerikában] valaki kritizálja Izraelt, akkor ők »antiszemiták« [...] Nagyon egyszerű megvádolni embereket, akik az izraeli kormányt kritizálják, hogy ők »antiszemiták«, felemlegetve a holokausztot, a zsidók szenvedéseit, és ez igazol mindent, amit a palesztinokkal teszünk.”
Ugyanígy igazolni hivatott ez minden mást is, amit tesznek, de legalábbis a folyamatos holokausztozás és antiszemitázás megkísérli elhallgattatni a kritikát, kiharcolni a további cenzúrát, törvények szigorítását. A zsidó áldozati szerep és a folytonos veszélyérzet megteremtése egyúttal a zsidók egymással való azonosulását is erősíti, amellett, hogy a „támadók” elleni fellépések fontosságát hangsúlyozza.
Erre példa a közelmúltból az az eset, melyben valaki rövid idő alatt rengeteg amerikai, ausztráliai és új-zélandi zsidó intézmény ellen robbantással fenyegető telefonhívásokat intézett, majd a zsidó szervezetek természetesen teleharsogták a médiát az ártatlan áldozatok és az oktalanul gyűlölködő fenyegetőzők ismert történetével. Később kiderült, hogy a fenyegetéseket egy izraeli 18 éves zsidó fiatalember követte el, akinek elvileg kábítószerrel és hamis okmányokkal való kereskedésből származó több millió dollárnyi összeget találtak a számláján. A hatóságok most vizsgálják, hogy kik fizethettek az elkövetőnek. Akár felfogadták a zsidót a fenyegetésekre, akár nem, minden bizonnyal nem „zsidóellenes” okból követte el a nagy visszhangot kapott fenyegetéseket, arra viszont jól jött, hogy – amint az Auschwitzban rejlő zsidó gyökerek – a zsidókban összetartást, a külcsoport iránt pedig félelmet és ellenérzést keltsen. A Rágalmazásellenes Liga volt az egyike azoknak, akik riogatták fajtársaikat, és antiszemitázták a gazdanépet, de még miután kiderült, hogy egy zsidó az elkövető, akkor is képesek voltak így nyilatkozni: „Mialatt a bűncselekmény részletei nem világosak, ezen személy cselekedeteinek a hatása kristálytiszta: ezek antiszemita cselekedetek voltak.”
Bár Lipstadt elmondása szerint nem hisz a holokausztrevizionizmus törvényi tiltásában (talán mert az csak kíváncsibbá teszi az embert sokszor), inkább nagyvonalúan az elhallgatásban hisz: „Amikor felkéréseket kaptam tagadókkal való vitákra, következetesen elutasítottam azokat, megmagyarázva, hogy bár sok minden a holokauszt kapcsán lehet vita tárgya, annak megtörténte nem.” Szerinte a revizionistákkal való vita „legitimizálná őket, és egy olyan teret adna nekik, amit semmiképp nem érdemelnek meg. Az antiszemita ideológiájukat – mert a holokauszttagadás az – felelős történetírás szintjére emelné, márpedig nem az.” (Denying the Holocaust, 1993, 1. o.) Szerinte: „[A holokausztrevizionisták] érvei annyi értelemmel bírnak, mint a lapos föld teóriája.” (History on Trial, 2005, 16. és 301. o.) Egy közelmúltbeli interjújában pedig így beszél erről:
Nem kérem az elhallgattatásukat, mert hiszek a szólásszabadságban. Nem akarom, hogy politikusok döntsék el, mit lehet mondani és mit nem. De a szólásszabadság és a felszólalásra adott lehetőség két külön dolog. A szólásszabadság azt jelenti, hogy a kormány nem mondhatja meg neked, mit mondj. A szólásszabadság nem jelenti azt, hogy a média köteles téged megjeleníteni és neked ehhez hozzáférést adni. A hullámhosszok végesek, a média szabályozza azt, és ezt felelősen kell tennie.
Hogy mennyire „nem híve” az elhallgattatásnak, arra jó példa szintén Irving kapcsán, hogy az angol történész elmondása szerint Lipstadt zsidó szervezetekkel karöltve súlyos nyomást gyakorolt az akkor már 15 éve kiadójaként szolgáló St. Martin’s Pressre 1996 áprilisában, aminek következtében az lemondta az akkor esedékes Goebbels: Mastermind of the Third Reich című Irving-könyv kiadását. Nem éppen a „szólásszabadság” melletti kiállás a történelmi kutatásokat tartalmazó könyvek kiadásának erőszakos elgáncsolása... Nincs sok értelme a szólás szabadságának, ha cenzúrázzák és elnyomják magát a felszólaló hangot irányító pozíciókban lévő elvtársak. De kik is azok az elvtársak, akiktől Lipstadt elvárja, hogy „felelősen” rekesszenek ki számukra kellemetlen hangokat? Ezt elmondja nekünk Alan Dershowitz, író, újságíró és jogász, cionista zsidó. Egy közelmúltbeli, az Izrael bojkottjára felszólító BDS-mozgalom ellen tartott rendezvényen a nyugati világban jelenlévő komoly zsidó befolyást elismerve annak fontosságáról beszélt.
Magyarul:
Az emberek azt mondják: a zsidók túl befolyásosak, túl erősek vagyunk, túl gazdagok vagyunk, mi uraljuk a médiát, nekünk túl sok van ebből és abból... És mi sokszor bocsánatkérően letagadjuk erőnket, hatalmunkat: ne tegyétek ezt! Ne tegyétek ezt! Kiérdemeltük a jogot arra, hogy hassunk a társadalmi vitákra, kiérdemeltük annak a jogát, hogy meghallgassanak minket! Felülreprezentáltan hozzájárultunk ennek az országnak a sikeréhez. Soha, de soha ne kérj bocsánatot, azért, mert mi bevetjük az erőnket és befolyásunkat a béke érdekében! És ha erre bibliai hivatkozás kellene, csak emlékezz arra, hogy [héber szöveg], »Isten erőt fog adni a zsidó népnek« és akkor, csakis akkor [héber szöveg] ad Isten a zsidó népnek békét. A béke csakis az erőn keresztül jön el a zsidó néphez, a zsidó nemzethez, sosem akkor, ha bocsánatot kérsz a béke érdekében bevetett erőd használatáért!
Ironikus szavak ezek tőle, hiszen pár éve még a híres Izrael-lobbiról írt könyvet (The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy, 2007) bírálta, szerzőit hazugoknak és elvakultaknak nevezve, amiért azok pont azt a „befolyást” és „hatalmat” mutatták be részletesen, amivel ő most itt büszkélkedik. Ez az a hatalom és befolyás, amivel kirekesztik a számukra kellemetlen hangokat. Dershowitz számára a „béke” természetesen a zsidó akarat minél súrlódásmentesebb megvalósítását jelenti, ahogy Lipstadt számára a „szólásszabadság” az eretnek vélemény elhallgatását és kirekesztését.
Mint a fentiekből is látható, a képmutatás, önző faji csoportérdekből történő manipuláció jellemzi a holokausztpropagandistákat, s miközben a gójokat azért is büntetik, mert egyszerűen kérdéseket tesznek fel, vagy mert véleményt nyilvánítanak, arra hivatkozva (például Németországban), hogy ezzel ők „megalázzák a holtak emlékét”, addig ezek a lelketlen, megszállott zsidó faji aktivisták milliós áldozati számokkal játszadoznak: azok léteznek, ha nekik az jó, nem léteznek, ha már nem jó... S mialatt igazságkutató revizionistákat vádolnak „politikai játékkal” az áldozatok számának vizsgálatát illetően, addig ők maguk azok, akik aljas mód hazudnak, félrevezetnek, cenzúráznak, büntetnek. A hazugság „igazság”, az aljas indok „jó szándék”, a cenzúrázás és kirekesztés „szólásszabadság”, a kutatás és kérdőre vonás „gyűlölet” és „bűncselekmény”.
Zoom
A „neonáci” 87 éves Ursula Haverbecket először 10 hónap, majd 11 hónap, végül 2,5 év börtönre ítélte a zsidó hatalom vélemény kifejtése és kérdések feltevése miatt
Budapesten is ugyanez a fajta vonul fel az „Élet menetén”, melyet nyugodtan nevezhetnénk a halálból hasznot húzók menetének is: ők is univerzális erkölcsi köntösbe bújtatják a hazugságot és önös érdeket. A „kirekesztés ellen” és az „egymás iránti türelem” mellett menetelnek, s közben kirekesztenek, gyűlölnek, elnyomnak, hazudnak, manipulálnak, hasznot húznak, a „kirekesztők” további elnémítását és az örök „áldozatok” további támogatását követelik, mert az úgy erkölcsös...
Tudjuk persze, a szándékuk „jó” és az ő fejükben mindez talán még „igaz” is... Bár valószínűleg még ott se az. Akárhogy is legyen, ők azt szeretnék, ha a mi fejünkben igaz lenne... Aki pedig nem ért egyet, aki szerint mindez aljas dolog és a mi fajtánkra ráadásul káros is, az romlott, gonosz ember – legalábbis ezen fejre állt, elzsidósodott, mesterségesen létrehozott korszellem szerint.
Ez így nem maradhat, ezért az igazság melletti kiállás továbbra is egy fontos, mondhatni forradalmi tett.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info