December elsejei gondolatok Marosvásárhelyen. Azért valami haszon csak volna ezekben, ránk erőltetett keserű napokban is. Egyrészt körbejárván a várost, könnyen rádöbbenhetünk arra, hogy hány meg hány régi, volt magyar tulajdonú ház cserélt az idénre gazdát, ugyanis ezeken, ilyenkor, tüntetőleg általában mindig új oláh lobogó lengedez. Van, ahol egész utcasorok jelzik a betelepítettek jelenlétét. És az oláhok csak jönnek, egyre csak tódulnak a régi magyar városrész felé, és a mesebeli gömböc módjára, bekebeleznek minden útjukba kerülő magyartulajdonú házat. Mindegy, hogy a kedves takaros kis építményéért milyen árat kér a gazda, mert, még ha az eredeti ár dupláját is kérné a magyartulaj, a jövevények a legtöbb esetben akkor is azonnal fizetnek. Hogy honnan a sok pénzük a betolakodóknak?

Ez egy igazán jó kérdés. Az oláh központi sajtóban többször is szóvá tevődött az a kérdés, hogy bizonyos bankok, miért is írhatják, írják le vesztességként a vissza nem fizetett kölcsönöket. Itt kiegészítésül egy annyit, hogy, míg az oláh mifelénk kaphatott kölcsönt minden garancia nélkül, eladdig a magyar, ugyanazoktól a bankoktól, akkor sem igényelhetett meg pénzösszegeket, ha a kölcsönért a saját házával akart garantálni. Jönnek, valósággal özönlenek, mint a feketepatkány áradat, feltartóztathatatlanul, és nincs is mit tenni ellenük. Illetve volna egy dolog, ami kiűzné őket, de az csupán a fogcsikorgató minusz 30 fokos hideg lenne-s ezt a Bukarestben oláhországot, magyarként egymagában egyengetni próbáló Jancsi bátyámtól tanultam meg még annak idején-, ilyenkor az eszét vesztve rohan el tőlünk az oláh, de ez már nem tőlünk függ. Az égiek meg...Vagy talán mégis van, volna még más remény is, hiszen az elsejei erőltetett, egy oláhot csöppet sem érdeklő(és persze, hogy nem törődnek, hiszen egy összelopott ország fölött bitorolják a hatalmat), bennünk a régi Május eslsejéket felidéző, úgynevezett ünnepségeiken, a képernyő jóvoltából, az otthonmaradottak nagy bagázsa, betekintést nyerhet egy másik világba.

Feleink egyenes élő adásban láthatják azt, hogy a "zunióban" szakadt spanyolhoni miccsevő tzingara banda december közepén, miként hórázik ingújjra vetközve. Más szóval: a patkány is utál fázni, így tehát tömegesen vonulnak nyugat felé. Mi több azt lehet mondani: OV választási jelszava, hogy mindenki vigyen magával valakit, valahogy gellert kaphatott és a frátyéék szürkeállomány sűrűjében kötött ki, mert náluk ez a ki nem mondott felhívás, teljesen pozitívan csapodott le. Visszatérve a vonulás első szakaszára, el kell mondani még azt, hogy Borbély László nevű kikeresztelkedett családból származó "jóravaló" cseléd-egyén egy helyi, a hajdani háborús időkben románná vedlett vállalkozó segédletével, külön villanegyedeket épített számukra, az alkalmi megszállóinknak, hogy nehogy egy is közülük véletlenül az úton maradjon. A magyar meg ez időben eladja saját házát, és legjobb esetben kihúzódik a közeli faluban, de ezt csak akkor, ha a ravasz jegyzők segédletével( és a jegyzők esetében is, mint bárhol másutt, működik az a bizonyos 90%-os arány) a vásárkor pénzileg nem vágták át teljesen őt.

Miért is költőzik falura a magyar: fut, menekül, mert gyáva volna? A magyaroknak azért kell a legtöbb esetben távozniuk, mert saját városukban ők voltak az elsők, aki munkahely nélkül maradtak. A legtöbbjük mindennek az ellenére iskolai, egyetemi felkészültségükkel, szakmai tudásukkal, bátran állják a sarat. És elmondhatjuk azt, hogy az oláhok között egy olyan szaki nincsen mi felénk, ki képes tudásban legyőzni a magyart. Pedig a fele-fele arányban lakott városban, majd minden hivatalban minden fontosabb beosztást ők uralnak. A világhálón is leellenőrizhető számadatok szerint a helyi hivatalokban több mint 90%-ban ők vannak jelen (közöttük vannak azok is, akik, a különböző anyagi hasznok fejében, önként cserélték le nemzetiségüket, és akik egyben per pillanat a legnagyobb magyargyűlölők is). Ezt olyan körülmények között kell elképzelni, hogy az illető megszállóknak legtöbb esetben még a legminimálisabb tudásuk sincsen meg a betöltött hivatali tisztségükhöz. A még megmaradt olyan jelentősebb állami vállalatoknál, intézményeknél, mint a gázvállalat, a villanyvállalat, a rendőrség csendőrség, közösségi rendőrség, mindenfelé jórészt csak oláhokat alkalmaznak. A bíróságokon, ha jót akarsz, jobb oláhul megszólalnod, a polgármesteri hivatalban ez hasonlóképpen van. Az irodai, nagyobbrészt a regátból származó beosztottak, úgy kezelik a magyar ügyfelet, mint a saját kapcájukat. A fináncok is periodikusan végiggyalogolnak az itteni magyaron.

A legjobban fizető Vegyipari Kombinátban egy 1984-ben keltezett, illetéktelen kezekbe is eljutott körlevél szerint magyar nevű személyt tilos alkalmazni. Ez volt az a vállalat, amely a tavasszal a gázárak megemeléskor be akarta zárni kapuit, de Borbély László miniszter azonnal határozottan közbelépett frátyéék megsegítéséért. Annak a több tízezer magyarnak a sorsa, kik az 1990-es évek elején veszették el munkahelyüket, bezzeg akkoriban nem zaklatta fel RMDSZ-ék lelkiismeretét. Őket, mármint magukat a megszállóinkat megsegítette a zUDMR, pedig néhány évvel ezelőtt ugyanebből a gyárból vonultak ki azok a munkások, akik hetente vágták le hegesztőpisztollyal a „Marosvásárhely” feliratú helységnévtáblát. Majd ugyaninnen indult a 2004-es helyhatósági választások előtti utolsó éjszakán, azok a bőrfejűre fazonált, maroktelefonon értekező „manele”-s (indiai gyökerekkel rendelkező ősi román népzene művelői) illetők, akik aztán az egész éjszakát átrandalíroztak, időnként magyarokat támadtak meg, autókat törtek össze, mármint azokat, illetve azok jámbor helyváltoztató jószágait, akik tudatlanságukban mertek reszkírozni.

Mert mint az utólag kiderült, akkortájt Markóék egyetlen polgármesterjelöltje, nem más volt, mint Dorin Florea ( Bacaran Pardalian). Kis Ferenc uram szerint aznap este a Frunda villában Markó mellett, kempinski Kelemen, és a házi Gyurka, no meg Pardalian volt jelen, együtt koccintottak, de ez alkalommal nem a Trianonra, hanem a város feladására. Bocs, ha valakit ki felejtettem, ha mégis, nem volt szándékos. Az önhibáján kívül munkahely nélkül marad a magyar, átverik, elveszti házát, minden örökségét. Eközben Markóék százszor feladnak, csak a lenyúlható segélypénzekre koncentrálnak. Osztogatnak lakájaiknak, persze ezt is oly módon, hogy a sűrűje mindig is a saját zsebükben landoljon. Majd így vagy úgy egész erdélyi értelmiségit is megveszik kilóra. Sokszor az embernek, az az érzése, hogy már maga Markó is undorodik saját talpnyalói spontán lelkesedésétől. Ezt bizony hosszútávon, józanon nagyon nehéz lehet elviselni. És mivel olyan környezetből is érkezik, a Látó szerkesztőségéből, ahol a szilvórium illatú lehelettel olykor akár lángba lehetne borítani a fél szerkesztőséget, elnök úr időnként soron kívül is szívesen koccint, ezzel vagy azzal, majd ettől egy idő után rángatózni kezd a balorcája. Tehát a baloldali volt csiripelő kismadár, ha politikus lesz, és ettől felszáll a Parnasszus fölé, ott fönt a volt lenti kis senki a legtöbbször transzba vágja magát és a beálló lebegés körüli állapotát, megsegíti ezzel meg azzal önmagát. A mások zsebében nem kotorászik és az övében sem senki, megelégszik azzal, amit alamizsnaként eléje vetnek.

A bagázs meg nyalja kezét, naponta körbecsaholja egy kis egyszerű akármilyen jutalék fejében. Együtt bölcselkednek, urizálnak, ugyanis azt lehet a kisebb kutyuskáknak is, de persze ez nagyban függ a csahintás és nyalás naponta alkalmazott időmértékletes és érzékarányos használatától. Aki pedig a markói falkán kívül reked, annak a rút, aprópénzen lefizetett bérencek, kíméletlenül nekirontanak. Viselkedésüket figyelve, sokadszorra az az érzésünk támad, hogy ezeknek, ej, de nagyon jól jönne, hogyha azok a sötét negyvenes-ötvenes évek, bár néhány napra ismét visszatérhetnének. Vajon, hányan a maiak közül kerülnének általuk a vérpadra? Vagy hányan kapnának súlyos börtönéveket ugyanettől a bandától? És kiket száműznének a hős lakájaink: magát a teljes erdélyi magyarnépet? A lejtőn lefelé most már nincs megállás: alig lett vége a választásoknak és máris újra pöffeszkednek, még arrogánsabbak, mint eddig.

Pedig mostani elért választási eredményük, sem igazán tiszta, gyanítjuk, hogy egy újabb egyezség folytán sikerült elérni ezt a fényes 5,2%-ot. Nemhiába történt az, hogy Basescu a választások után keményen nekiesett saját pártjának… Markóék szabályosan túllopták magukat. Vadim Tudor utólag hiába is hadonászott a sajtó felé a gyanús RMDSz-s számadatokkal, az óvás ideje sajnos lejárt, mire teljesen észbe kapott Ceausescu „hősteteit” megéneklő egykori bárd. Hogy miért ér el Markó mindig bejutó eredményt a velejéig magyarellenes oláh politikai posványosban? És ezt ráadásul az erdélyi magyarok nélkül, a magyarok ellenében! Az oláhok megtesznek mindent, hogy az oláh politikai köldökzsinóron keresztül továbblélegeztessék, a már eleve halva született RMDSz nevű politikai képződményt. Mind a száz kezükkel, lábukkal kétségbeesetten kapaszkodnak, ebbe az alkoholtól bűzlő, és egyben számukra is undorító egyetlen utolsó reménysugarukba. Óvják őt, mint a hímes tojást, hiszen, ha ez a senkiházi banda letűnik, azon nyomban oda lesz Európa utolsó impériuma is.

És most végezetül szólnék pár sort egy különös találós kérdésről. Kérem, ha lehet, fejtsék meg maguktól. Így szólna az a bizonyos a találós kérdés: létezik egy sohasem volt ország, ahol soha semmi nem működött, ahol a világon, egyedülálló módon, a hülyék, a műveletlenek vezetgették az értelmeseket. Ezt a fegyvertényt úgy sikerült a tökbunkóknak elérniük, hogy az okosak oldaláról mindig találtak néhány félnótás magyarárulót, akik fizetség fejébe vagy egyébért, beálltak hozzájuk csicskásnak. Van magyar lakáj, van ilyen-olyan nagy semmilyen tolvaj-ország (IONSTO), ha pedig nincs magyar cseléd, rablólakáj-ország megszűnik létezni. Tetszenek érteni, kiről és miről is vagyon szó a mi esetünkben. Ha nem, elárulok még egy annyit, hogy pár évtized múlva ennek az országnak, még csak hírét sem fogják többé hallani az egyszerű Földi halandók, úgy ahogyan Markóék is végleg eltűnnek majd a történelemkönyvek lapjairól. Volt már ilyenre példa, és ilyenkor csak azokra a negyvenes-ötvenes-hatvanas évekbeli kommunista szörnyetegekre gondoljunk, akik úgy elmerültek a nagy történelmi süllyesztőben, mintha soha nem is léteztek volna. Egyszer majd többé senki sem emlékszik arra, hogy a huszadik században Lenin kétszer volt és abból egyszer magyar változatban gyalázta meg a demokráciát.

Fazakas