Cser Ferenc és Darai Lajos:

KÁRPÁT-MEDENCÉBE GYÖKÉRZŐ MAGYAR FOLYTONOSSÁG

Bevezetés: Eredet és tehetség

Eredet és tehetség a régiségből jön, és onnét éltetett. Mindkettőnek az ősi jellegét azonban nem egyformán ismerik el. Az eredettel foglalkozva inkább, mert a hatalmi piramis mintájára úgy vélekednek, a leszármazás csúcsán lenni, a legrégibb embertől eredni egyúttal a legjobb képességeket, azaz a rátermettséget is biztosítja ahhoz, hogy a társadalmi közösség felső, vezető rétegébe tartozzanak, amivel kiváltságok járnak. Ezért ez a felfogás azon kívül, hogy mondai úton bizonygat kívánatos felmenőket, az eredetet és a tehetséget azonosítja, jobban mondva tehetséget nem különböztet meg eredettől. Nem törődve a belőle folyó követelmény sose teljesülésével, hogy akkor a legrégebbi eredetűeknek kellene mindig és mindenben a legtehetségesebbeknek lenniük az emberiség történelme során. Pedig nem így van, hiszen különböző korszakokban és különböző területeken, más-más körülmények között más és más embercsoport bukkant fel, megfelelő tehetséget mutatva abban a helyzetben, ezzel mintegy növelve a tehetséges embercsoportok számát. Azaz mintha a tehetségnek is lenne valamiféle külön szellemi élete, eredete, függetlenül az ember testi leszármazásától. Különösen azért, mert az emberi leszármazást származási faként elágazó, egyenes ági alakban képesek csak elképzelni, mintha a származás kizárólag vagy férfi, vagy női lehetne, holott mindkét ágon vissza lehet valahová jutni, de nem feltétlenül ugyanoda. A szellemi életet képviselő műveltségek, az azokat hordozó közösségek azonban még a házaspárok hálószerű származási alakjára sem hozhatók, hiszen számos területi és népességi kölcsönhatás mellett közvetlen hatások és átvételek, csoportok cseréje, beépülése s távozása is jellemzik.

S ez olyannyira így van, – szeretnénk itt nyilvánvalóvá tenni, – hogy sokkal fontosabb lenne végre ennek, tehát az emberi műveltségek pontos számbavételének, eredeztetésének, az érintkező műveltségi csoportok egymásra hatásának a tudományos feltárása, rendszerezése, mint a testi származástan majdnem kizárólagos pénzelése. Annál is inkább, mivel a régészet az utóbbi hatvan évben csodálatosan gazdag ismeretanyagot halmozott fel e tudományos munka elvégzéséhez. S azért is, mert égető szükségünk lenne a valódi emberi tehetség széles körű elismertetésére mai korunkban, amikor a pénzen vett vezető, irányító szerep vagy éppen tudományos eredmény, mint egykoron a születési arisztokrácia és annak érdekei, veszélyezteti az óriási kihívásokra adható valódi válaszok megszületését. Mert nem hisszük, hogy ez a mai korszak alapvetően újszerű lenne az emberiség életében, amikor majd pályázatokkal és azokat eldöntő bírálóbizottságokkal, tehát követelményi oldalról meg lehetne oldani a problémákat. Ez a kor is olyan, mint a többi, tehát kínálati oldalról, azaz az emberi tehetségtől közvetlenül várhatjuk, hogy megnyilvánulva, a természeti lehetőségeket a maga javára fordítsa.

S ha a világunk olyan lett, amilyen, tehát főként nagy és bonyolult, akkor ezt figyelembe véve is, az ezt működtető felhalmozott és eltárolt ismeretek, a milliárdos embertömeg és érték függvényében is a tehetséget kell előtérbe helyeznünk. Csakhogy most már végre meg kellene engedni annak érvényesülését nemcsak a természet, hanem a társadalom területén is. Mert eddig, – bár jó régóta, ám korántsem öröktől fogva, – ugyanaz történt az emberiség elég nagy részével a társadalom és vezetőinek érdeke ügyében, mint az eredet és tehetség kérdésével, azaz a kettőt azonosították. Ebben ugyan feltűnően nagy eltérések is mutatkoztak, de a döntő és világméretű fejlemények egyre inkább kiteljesítették ezt a gyakorlatot. És az emberek egymás után következő nemzedékeiben megjelenő kép lassan mintha általánosan elfogadottá is tette volna, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévőknek kell az egész társadalom érdekét meghatározniuk. Viszont a százmilliós országok tucatjai és a milliárdos termelési értéket felmutató vállalkozások korában mindez már tarthatatlan, sőt állandóan összeomlással fenyeget, mert a rendszerben benne lévő, azt túlhaladó, legtöbbször világméretű hierarchikus érdekfolyamatok fenntartása csak nagy feszültségekkel terhesen lehetséges. Így a rendszernek lassan nagyobb a fenntartásához szükséges biztonsági önköltsége, mint amit az emberiség közössége elbír.

Mi magyarok elég sok ideje megszenvedjük azt a tényt, hogy örökösei vagyunk mind a két fajta tehetségnek: a leszármazással megtagadottnak és a társadalmi egész érdekét figyelembe vevőnek. Mi vagyunk ugyanis a Kárpát-medencei műveltségi folytonosság közvetlen éltetői és örökösei, vagy félmillió évre visszavezethető, egymásra épülő műveltség sorozatban. Az utóbbi hatezer évben fenntartva – az ide betörő alárendelő hatalom sorozatos egymásutánban való megszelídítésével – a minden ember teljesítményére számító, tagjait egyenrangúságban boldogító mellérendelő társadalmat. A korai százezer éves szakaszokról tudunk kevesebbet, míg az utóbbi több tízezer és az ezer évesekről sokkal többet. Fontos és eligazító lehet ebben, hogy míg az emberi értelmes alkalmazkodás színtere eleinte a hegylábi közvetlen környezet, addig a későbbiekben az emberi hatékonyság földrajzilag és növény- s állattanilag is sokkal változatosabb lett, az összes környezetfajtára kiterjedt, azaz meghódította – pontosabban fogalmazva: belakta – a dombvidéket és a síkvidéket, majd a vizeket is.

A ma divatos szóval sikeresnek nevezhető folyamatot azonban, ilyen hosszú lévén, nem végig ugyanaz a népesség valósította meg, ami rámutat két fontos mozzanatra is. Az egyik, hogy a műveltség folytonos továbbadása és folytonos megújítása egyáltalán nem köthető egyetlen leszármazási ághoz, azonosnak megmaradó embercsoporthoz, azaz nem az embereknek van műveltsége, hanem a műveltségnek vannak fenntartói. A másik, hogy éppen a műveltség az, amely vonzza a nehéz körülmények közül menekülőket, s fogadtatja el magát velük, esetleg úgy, hogy a helyi, eredeti népesség lassan ki is kophat belőle, ha az újabbnak megmaradt a korábbi életében sokkal nagyobb szaporulatot biztosító eszméje.

S e tényezőkkel, szereplőkkel függ össze a hatezer éve megvalósított embertelen gyakorlat, a harcias és gyilkoló tevékenység, az alárendelés, a hierarchikus társadalom kialakulása és működtetése, terjesztése. A természeti feltételek romlása, netán katasztrófája következtében a műveltségek nem mindig tudtak megbirkózni a nehézségekkel. A több lábon állás azonban már akkor is előnyt jelentett, amit leginkább a hosszú ideig felhalmozott tapasztalat, az adott műveltség igen mély gyökerei tettek lehetővé. Ezért a háború feltalálása csak az egyik félnek, a harcias hódítónak jelentett (történelmi léptékben) ideig-óráig megoldást, a másiknak viszont, a letelepedett földművelő állattenyésztőnek szenvedést és pusztulást hozott. És ez még akkor is így van, ha hatalmas birodalmak és civilizációnak nevezett társadalmi építmények jöttek időszakosan létre a meghódítottak tevékenységének az elsajátításával és a fegyveres kényszerítési eszköz kihasználásával.

Emiatt pedig épp napjainkra halmozódott fel az erőszak eszközeiből az egész emberiség elpusztítására elegendő mennyiség és minőség. Aminek velejárója tengernyi adósság is, amit az élelmiszertechnológia, az éghajlat- és környezetvédelem terén elkövetett mulasztás ad ki. Nem beszélve a valós veszélyről, hogy nem megfelelő kezekbe kerülnek a fegyverek, mérgek. Amiből az következik, hogy már emberiség szintű megoldásra lenne szükség, de akár egyes egyéni tulajdonosok, akár fegyverekben és katonákban jelentős nemzetek részéről e szempont háttérbe szorul, s előtérbe kerül a már ismert téves azonosítás: ami nekünk jó, az legyen jó az emberiségnek is. Figyelmeztetnünk kell hát nekünk magyaroknak a világ többi népét arra a nagy veszélyre, ami fenyegeti az egész emberiséget. Mi megtapasztaltuk, hogyan gázoltak át a tehetségünkön, társadalmi érdekeinken az utóbbi félezer évben, s különösen a 20. században. Ha nem vigyázunk, az egész emberiségre ez a sors várhat. Százötven éve nem működhet igaz történetírásunk, műveltségünk valódi elemeit tűzzel-vassal irtja a helyébe csak jajt és sóhajtást hozó hatalmi célú álművelődés. Nem túlzás a világméretű modern rabszolgaság kialakulására rámutatni. A legjobb emberi erők még mindig a hadiipart szolgálják, miközben bolygónyi méretben beköszöntő katasztrofális veszélyekre nincs hatékony válasz.

Az eddig vázolt helyzetből fakadóan a magyarok világbeli helyét műveltségünk szabja ki, s az nem a világban elfoglalt helyünkből következik. Korábban már sok érvet felsorakoztattunk a Kárpát-medencébe gyökérző magyar folytonosság mellett, [1] ezért elég itt csupán hivatkozni rájuk, a legfontosabbakat kifejtve. Ahogy az emberiség ma nem igazán elismert nagy részéé is, a magyar műveltség társadalmi hasznossága tehát egyedülálló jelentőségű lehet, ha nem csak utólag meghatározott szempontok szerinti emberi teljesítményeket tartunk értékesnek, hanem minden a későbbiekhez alapul szolgálót. Mert magasabb rendűnek tekintett szempont a mai látszat sikerekhez vezető megoldásokat igazolja, alacsonyabb rendűnek tekintett pedig a ma sikertelennek látszókat jellemzi. Hiszen nem lehet más a siker ma, mint ami az egész emberiséget boldogítja, az egész túlélését biztosítja. Így nem hiábavaló a korán jött áldozat, amit a testvériség hívei, az értelmetlen harc leleplezői, a találékony alkotó életmódot szeretők, a mindenre és mindenkire figyelők az emberiség képzeletbeli oltárán áldoztunk.

A sikertelenség vádját alátámasztó egyik tévképzet, hogy itt minálunk, a Kárpát-medencei elődeinknél, mivel nem volt ú. n. civilizáció, azaz nem voltak fallal körbevett – rabszolgatartó – városok, nem beszélhetünk sikerességről, s a világ főjelentőségű folyamatai tőlünk távol zajlottak már régen is. Tény viszont, hogy voltak itt az igen régi időkben városias nagyságú települések, eredeti műveltségi jellegzetességekkel, ám az ú.n. magaskultúrákat meghatározó alárendelő szervezettség, hierarchia nélkül. S műveltségünk lényegi irányait megértve rádöbbenünk, hogy sorsunk alakulása már régóta tudatos vállalás részünkről. Ezért hinnünk kell benne, hogy az emberség útját járjuk, ami előbb-utóbb ismét az emberiség útjává válik.

A magyarság kialakulását a valóságban lezajlott események, történések szerint a Kárpát-medencéhez kell kötnünk, ahol mellérendelő társadalmi rendben, a köztulajdon intézményét alkalmazták. Mivel itt tehát honvédő és nem katonai demokrácia érvényesült, ide csak jó ezer-másfélezer évvel későbbre tehetjük a társadalmi arisztokrácia elkülönült hatalmának kialakulását, de még ekkor is csak megszorításokkal. Máshol sem volt egyértelmű és folytonos az arisztokrácia szerepe, például a görög demokrácia háttérbe szorította egy időre, s a római hatalom is köztársaságként indult. Csak majd a keresztény államvallás és a keresztény középkor tudta az európai területen és közvetlen szomszédságában egyetemessé tenni az arisztokrácia hatalmát. Mindennek pedig figyelemreméltó vonatkozása, hogy a letelepült társadalmakat hódító mozgékony pásztorok fegyveres törzsei kényszerűen hagyták el a szárazabbá váló éghajlat miatt megélhetést nem nyújtó eredeti területeiket. A hódításoknak az önmaguk és a leigázottak előtti igazolását az arisztokratikus felsőbbrendűségi eszmével és tudattal oldották meg. Ami a magyaroknál majd a hatalmi szentség alakját ölti, már bizonyos mértékben jelen van Attila ‘nagykirály’[2] idején is, aki Isten ostora, de az Árpád-házi szentekkel válik végérvényessé, mégha ettől az idegen-házi királyaink utóbb bizony eltértek, többen erre méltatlanná váltak.

Azaz itt a befogadott hódító jövevény jelképesen részesévé vált a vérközösségnek, a jog- és hagyományközösségének, s új hatalomként még a népnevet is ő adta, mint például a szarmata, a hun, az avar, a bolgár és végül a magyar népnév esetében. Erre utal az Árpád nagyfejedelem és vezérei általi Kárpát-medencei államszervezésben a vérszerződés intézményének kiemelt jelentősége. Tehát a szarmata, heftalita, hun, szkíta-kelta, unuguri, pártus, tur-ku stb sem annyira különböző „népeket” jelölő nevek, hanem egy hatalmas térség, főként a Kaukázus, a Káspi-Aral-térség és Irán területén működtetett azonos típusú harcias lovas nagyállattenyésztő közösségeket, illetve annak különböző néprészeit, azok foglalkozását vagy elhelyezkedési területét jelölő nevek. A hatalmas hun birodalom államformájára a – Konfucius által is alkalmazott – családi párhuzam mutat rá. Eszerint ahogy a családfő, úgy az uralkodó is befogadja családjába az arra méltókat. A honfoglaló, jobban mondva honszervező (mert megszüntette a Kárpát-medencei idegen hatalmi dúlás, a frankok és a bolgárok okozta rendetlenséget), honegyesítő (mert beköltöztette a Kárpátokon túli területekről az össznépesség egyharmadát kitevő, innét oda évezredekkel korábban kiterjedt kukutyini/cucuteny műveltségi utód, a bentiekkel azonos nyelvű népet), államirányító (s nem államszervező vagy létrehozó, mert a meglévő – avar maradék – államszervezetet vette használatba) magyar vezérség utódainál a nemzetség megnevezése nagyfontosságú volt, hiszen a leszármazási vonallal az eredeti érdemek mintegy folytatódtak. Ez aztán bizonyos arisztokratikus öntudattá váltan később egyúttal védelmet is jelenthetett az uralkodó esetleges önkénye ellen.

Ugyanakkor tény, hogy a Kárpát-medence éppen olyan nagy falatnak bizonyult végül, saját hatékony műveltsége és nagyszámú népessége miatt, a kurgán hódítás számára, és majd utána minden harcias lovas (kimmer, szarmata stb.) támadással, hódítással szemben, mint a szubkontinens India és annak saját műveltsége az árja hódítással szemben. Mialatt a kurgán szabályosan bedarálta, hierarchikus gyakorlata szerint átalakította az addigi mellérendelő szervezettségű és életmódú, a Kárpát-medencéből délre (későbbi görög) és északra, északkeletre menekült (későbbi szláv) népeket, valamint a nyugat-európaiakat (későbbi germán) egészen a Csatornáig. Az innét menekülő szalagdíszes kerámiájú nép messzire vonzotta maga után, majd a kiszipolyozott területekről is a kurgán hódítókat, akik éppen csak az Ír-szigeten nem érték utol őket. Érdekes, hogy a Medence lakossága már a harmadik hullámban támadó kurgán idejére úgy megszaporodott, megerősödött, hogy fel tudta venni ellene a küzdelmet, amint majd utána sorra mindig, minden hódító elit ellen. Nem véletlen azonban, hogy végül a magyarok bejövetele vezetett a végleges, máig fennálló államalapításhoz. Mivel tudjuk, a beköltözők közül a katonaság teljesen kisebbségben volt, s ismert a kiállítható legnagyobb katona létszám. A későbbi, pár évszázaddal későbbi ismert népességi adatokból arra kell következtetni,[3] hogy a népegyesítés utáni összlakosság elérte a másfél milliót, és a már itt települt kb. 1 milliós lakossághoz kb. 600 ezren költözhettek be, s ez utóbbi létszám egyhatodát tehették ki a vezérek és katonák a családtagjaikkal együtt, míg félmillióan jöhettek a bentiekkel rokon földműves állattenyésztők.

Figyelembe kell venni, hogy a Kárpát-medencei nagy kultúrák is letelepedett, jóllehet, szervezettségét tekintve nem városi kultúrák voltak, már a folyammellékieket ezer évekkel megelőző időkben. S míg a Közel-Kelet hidraulikus – öntözéses, folyammenti – társadalmai zárt védekező jellegűek voltak, az esőztető földművelést folytatóké nyitott világ, s egymás mellé csatlakozva nagy társadalmi egyesüléseket hoztak létre. Ezeknek a sikereit, eredményeit pedig nem falakkal, hanem széles és lakatlan, puszta határsávokkal, vagy gyepűs védművekkel védték, miután ez szükségessé vált. A feketeföld övezeti nagyállattartó – magyar és magyar rokon – népek az Adam Smith-i hármas egységben éltek, volt tehát földművelésük, mégpedig az állattenyésztésből származó trágyával feljavított földön. És az idejétmúlt egykultúrájú tönkrement pásztortársadalmak támadásai ellen, az indoeurópaiaknak nevezettektől egészen a mongolokig és kipcsákokig, hatékonyan védekezni végül mindig csak a Kárpát-medencébe visszaköltözve tudtak. Ezért e lovaskultúra nem azonos a könnyűlovassággal, vagy annak harcmodorával, hanem az állam kényszerítő ismérveit nem használó, olyan sikeresen szervezett társadalmi alakulat, amely a megfelelő időben nagyban hozzájárult Európa mai állami arculatának a kialakításhoz.

Mindenesetre 888-ban a Kijevben járt ‘avar’[4] vezetők tehát megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. S amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítették erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép. A hadi szerepek, hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveit később törzsneveknek hitték, egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek, sőt, mi több, a Megeré személynevet meg népnévnek[5]. A honfoglaló magyar nép zömét azonban a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpát-medence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még minden bizonnyal nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet azonban mégis róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A 'honfoglalás' előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a 'honfoglalást'. Ez ebben az évben végbe is megy. Az 1500–1800 km-es út megtétele a százezres nagyságrendű tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítenek. A honfoglalók a ritkábban lakott, állattenyésztésre alkalmas sztyeppei jellegű területekre (folyók mente) települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. S a világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama.

A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület korán egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.

A Kárpát-medencét feltöltő népesség kérdésében ismert, hogy a szlávok az i. sz. V–VI. században még nagyjából egységes tömbben, a Kárpátoktól északra éltek, pl. hun fennhatóság alatt. Hatalmi tényezőként egyáltalán nem számítottak ebben az időben. Nyelvük, műveltségük a hun ‘uralom’ alatt nem változott meg, megmaradt. Alapszavaik 75%-a azonos tőre vonatkoztatható, a glat­to­kro­no­ló­giai elemzés adott esetben egyértelműen jelzi, hogy másfél évezreddel ezelőtt a szlávok nyelve még egyetlen nyelv volt, a szétválás csak ezt követően következett be. Az avarok hatalommegosztó politikája és Bizánc védekező taktikája során kerültek azután a szláv törzsek az Alduna mellé (mai Szerbia, Bulgária).[6] Ennek köszönhetően jelent meg pl. két Morávia a történelmi leírásokban. A leírások nem szólnak arról, hogy a Kárpát-medencébe magába is betelepítettek volna szláv törzseket. Szláv törzsek először hatalmi tényezőként az avarok Bizánccal szembeni, 622-es háborújában jelentek meg,[7] de ekkor még egyedi néven nevezik őket, nem vonják őket egyetlen nyelvcsalád alá. Később is csak az Alduna mentén, majd nyugatra nyomulva fokozatosan a Dráva déli területein találkozunk velük. A dunai-szlávok tehát nem a Kárpát-medence belsejében lévő, hanem azon kívüli Duna-szakaszról kapták a nevüket. Anonymus sclavi népét ezért nem szabad szlávnyelvűként értelmezni. A szó eredeti latin jelentése: fogoly, hatalom alá rendelt.[8] Így értelmezve, a Kárpát-medence Árpád nagyfejedelem idején élt lakóit kell bennük meglátnunk, akik nyelvéről a kifejezés semmit sem mond.

Az ­‘őslakók’ műveltségéről ellenben árulkodnak a későbbi jelenségek. Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ,[9] majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szentkorona-tan I. Kálmán idején már megjelent.[10] Az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen és az Európát ekkorra teljesen átfogó hűbéri rend mellérendelő kijátszását tükrözi.

Merthogy, ezzel szemben a Magyar Királyság körül a tripartitum uralkodott, a földet és vele egyetemben az azon élő embereket is ember birtokolta. Ez a Magyar Királyságban nincs így. Csakis a Werbőczi-féle törvények[11] idején jelenik meg a jogrendben az ember birtoklása, majd a Habsburgok idején sikerült a magyarságot megfosztani faluközösségeitől és belekényszeríteni a hűbéri rendbe. Ez a ‘dicsőség’ Mária Terézia és fia, II. József ‘érdeme’.[12] A magyar társadalom ettől kezdve rendszeresen robbant, lett rebellis, és alig 70 évvel a hűbéri rend véglegesítése után, 1848-ban azonnal el is törli ezt a rendszert, amint majd 1956-ban is. Ezzel visszautalva Hérodotosznak a szkítákra vonatkozó leírására: rabszolgaságban nem tartható, inkább az életét adja fel.

[1] Lásd: Cser (2000) Ferenc: Gyökerek. Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról. Szerzői Kiadás, Melboune. http://www.nemenyi.net/konyvtar/01-GYOKEREK/refined/01-GYOKEREK.pdf és angolul: http://www.nemenyi.net/konyvtar/01-ROOTSOFT/refined/01-ROOTSOFT.pdf és Cser (2005) Ferenc—Darai (2005) Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, avagy Kőkori eredetünk és a sejti tulajdonságörökítő kutatás. Fríg Kiadó, [Pilisszentiván[.

[2] Itt az általánosan idézett kifejezést használjuk, holott a királyság fogalma nem vonatkoztatható a sztyeppei birodalmakra, mert jellegét tekintve más volt ott az államvezetés. Ott fejedelmek irányították a birodalmat, nem volt vallási alapon kijelölt dinasztikus királyságuk. Ez nem hatalom és nagyság kérdése, ez csupán más eszmei alapot jelent és ebben a kérdésben ez döntő jelentőségű. A letelepedett népekre rátelepülő elnyomó hatalom számára volt lényeges a szakrális értelemben vett fő, a király, a mellérendelő értelmű társadalmakban az alkalmassága emelte fejedelmi helyzetbe a vezért.

[3] Amint ezt Dr. Kováts Zoltán népességkutató megtette. Lásd: Kováts (2002) Zoltán: „A népességfejlődés vázlata a honfoglalástól 1920-ig.” in:.Magyar történelem. Tízezer év — ezer oldalról.,Zürichi Magyar Történelmi Egyesület. (Budapest-Zürich. 2002. 411-412.)

[4] Itt a hagyományos elnevezést használjuk, holott ez csupán a területet meghatározó hatalom gyakorlóinak a neve. A küldöttség nemzeti, néprajzi, nyelvi hovatartozásáról ez a jelző semmit sem jelöl.

[5] Marcantonio (2006)Angela: Uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Magyar Ház, Budapest. p.: 367 és ezt követő oldalak.

[6] Götz (1994) László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest. 226-227. o., Baráthosi Balogh (1976) Benedek: Elpusztult hunos véreink. Magyar Kultúra, Buenos Aires.. (Első kiadás: Budapest, 1931) 31-62. o.

[7] Baráthosi Balogh (1976) 51-62. o.

[8] Du Cange, (1954) Dominu: Glossarium Mediae et Intimae Latinitatis, Tomus Septimus. (Az 1883-1887 kötetek változatlan utánnyomása.) Akademische Druck, Graz,. 357. o.

[9] Kálti (1978) Márk: Képes Krónika. Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 122, 124, 136. 140. o.

[10] Dümmerth (1977) Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma, Budapest. 311-315. o.

[11] Zétényi (1977) Zsolt: A Szent Korona–eszme mai értelme. Püski, Budapest. 83-89. o., Werbőczi (1514) István: Tripartitum Opus Juris Consuetudinarii Inclyti Regni Hungariae. Nemes Magyarország Szokásjogának Hármaskönyve. (Zétényi [1997] Idézésében.)

[12] Lánczy (1878) Gyula: „A faluközösségek eredete. Ősi család és tulajdon.” in: A magyar néprajz klasszikusai. Az ősi társadalom magyar kutatói. Gondolat, Budapest. 1977. 224-332. o.

 (Folytatjuk)

Régóta adós a magyarságtudomány egy olyan kötet megjelentetésével, amely a kapcsolódó tudományágak legújabb kutatási eredményeit felhasználva, majd szintetizálva oszlatja el a kizárólag finnugrista (nyelvészeti) alapokon álló, több mint másfél évszázada tartó szellemi tévelygés ködét. E célt szolgálja a Magyarságtudományi tanulmányok, amely 29 – hazai és emigrációban élő – elismert tudósunk, neves kutatónk összefogásának eredményeként született meg.