Minden magyar hazafinak kötelező legalább életében egyszer megtekinteni az auschwitzi koncentrációs tábor területén berendezett múzeumot. A központi tábor (Auschwitz-I ) területére lépve meglehetősen békebeli hangulat lesz úrrá a látogatón, akinek még a Monarchia idején emelt egykori laktanya barátságos téglaépületei mentén, árnyat adó fasorok megnyugtató hűvösségében vezet az útja a tábor belseje felé.

Az idegenvezetőktől természetesen a hivatalos tűzáldozat-vallás megkérdőjelezhetetlen dogmájának rövid kivonatát kapja az ember. A hollywoodi giccsen szocializálódott amerikai átlagpolgár első kérdése – az idegenvezető közlése alapján – az egykori koncentrációs tábor területére lépve az, hogy a bejárattól jobbra található tizenkét kéményes épület vajon a krematórium-e. A kérdésre meglehetősen prózai a válasz: nem, az a konyha épülete volt.

A tábor bejárása során aztán a szerencsétlen látogató bőségesen kap a Hitchcock filmjeinek hangulatát idéző horrorborzalmakból. Emberi hajhegyek, – 1945 után(!) beszerzett – bőröndök, ruhák, használati tárgyak sokaságának közszemlére tételével kívánják illusztrálni azt az apokaliptikus szenvedést, amelyen a zsidóság az ún. holokauszt során átment.

Fényképek kiállításával is sokkolják a gyanútlan látogatót. Az egyik tárlóban egy zsidó fiatalasszony fényképei láthatók, az egyik a deportálás előtt, a másik az auschwitzi tábor szovjetek általi megszállásának napjaiban készült. Az egykor egészséges, vonzó megjelenésű nő 1945-ben szánalmas csontkollekció, emberi roncs.

E kép kiállításával a múzeum munkatársai maguk tagadják az ún. holokausztot, hiszen ilyen mértékű, leromlott egészségi állapotba hónapok, esetleg évek alatt jut valaki, márpedig a tűzáldozat-vallás felkent papjainak megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatása alapján úgy tanultuk, hogy a táborokat őrző SS-állomány tagjai a gyengéket, munkaképteleneket rögtön a táborba érkezésük után, az ún. szelekció után elgázosították Zyklon-B-vel.

E ponton meg kell említeni azt a tényt is, hogy „jeles” prózaírónk, Imre Kertész is holokauszttagadó. A Sorstalanság című – esztétikai szempontból egyszerűen értékelhetetlen – Nobel díjas művében ugyanis azt olvashatjuk, hogy a tizenéves főhős, Köves Gyuri, megbetegedve a tábori kórházba kerül. (Attól az apróságtól most tekintsünk el, hogy a regény alapján készült filmváltozatban a kórházi párnahuzaton a „Waffen-SS” felirat látható. A Waffen-SS soha nem őrzött tábort. A fronton, a legsúlyosabb harci helyzetekben vetették be árja, férfias katonáit. Nem kértek és nem is adtak kegyelmet, inkább hősként elestek.) Ott tisztességes orvosi ellátásban részesül. Miért nem az állítólagos gázkamrába viszik mint hasznavehetetlen, munkaképtelen biohulladékot?

Az idegenvezetők megmutatják a kivégzés falát is, ahol a renitens táborlakókat géppisztoly-sortűzzel küldték át a másvilágra. A csupán egyetlen téglasorból álló fallal mindössze annyi a gond, hogy amennyiben ott rendszeresen kivégzéseket tartottak volna, ott ma nem lenne téglafal, azon egyszerű fizikai törvény következtében, hogy az első sortűz után pozdorjává lyukadt volna az a bizonyos fal.
Ilyen előzmények után érkezik el a látogató a „gázkamrá”-hoz. Ott a szerencsétlen, megvezetett, a második világháború történetében teljesen tájékozatlan turista bármit elhisz már.

David Cole-nak az 1992-ben az auschwitzi múzeum igazgatójával készített interjújának ismerete nélkül is a gondolkodó emberben több, politikailag nem korrekt, pofátlan kérdés is felvetődik. Ezek „eretnek” kérdések, de fel kell őket tenni, és most már végre válaszolni is kell rájuk. Ám most már őszintén!

Lipusz Zsolt
középiskolai tanár
Jobbik-alelnök
Nyíregyháza