Tiltakozás szívünk körülmetélése - a ref. zsinat határozata - ellen
2008-05-13. 09:40

Siklósi András

Tiltakozás a Magyarországi Református Egyház 1990. június 12-én hozott zsinati határozata, ill. e nyilatkozat 2008. május 7-én történt megerősítése ellen

Távol álljon tőlem, hogy katolikus létemre a reformátusok belügyeibe avatkozzam, különösképpen szeretnék távol maradni a teológiai vitáktól. Itt azonban sokkal inkább politikai-nemzetvédelmi ügyről van szó, mely minden keresztény-keresztyén hazafinak megkerülhetetlen gondja, ezért én sem hallgathatok.
Érthetetlen számomra az az elfogult, egyoldalúan megalázkodó hangnem, ami végig jellemző mindkét dokumentumra.

Úgy érzem, erre semmi szükség, s ha már a zsidósággal való „barátkozás” gondolata egyáltalán fölmerült, akkor a legkevesebb, hogy ezt a kölcsönösen egyenrangú hangvétel s a tárgyilagosság jellemezze. Nevetséges, hogy amikor melldöngető meaculpázással a zsidóság elleni (nem létező vagy koholt) keresztyén bűnökről szólnak, s ezekért fölöslegesen bocsánatért esedeznek, akkor a zsidóság számtalan valódi (egyben rendkívül súlyos) magyar- és keresztyénellenes vétkéről még egy halk sóhaj erejéig sem emlékeznek meg. De nézzük sorjában.

Először is le kell szögeznem, hogy a zsidóság és a magyarság történelme nem hasonlítható össze. Hiszen ha csak a legutóbbi ezer év magyar szenvedéseit nézzük, akkor világosan meg kell állapítanunk, hogy ezekben népünk mindvégig ártatlan volt, s csupán különleges balszerencséje, ill. a körülmények végzetes összejátszásai okozták; a zsidóság viszont többnyire a maga embertelen, önző viselkedésével zúdította fejére a bajt. Mi a zsidókat soha nem bántottuk, sőt befogadtuk, megvédtük, majd Európában elsőként emancipáltuk (egyenjogúsítottuk) őket. A II. világháborúban történt részleges munkatáborokba hurcolásukat sem mi kezdeményeztük, hanem mindvégig akadályoztuk, szabotáltuk annak végrehajtását, s a legváltozatosabb módokon bújtattuk, mentettük őket, amiért örök hálával tartoznának nekünk; ehelyett ma is bűnösöknek, antiszemitáknak, utolsó csatlósoknak bélyegeznek bennünket, sőt, mindenféle „kárpótlásokat”, sarcokat követelnek tőlünk. Ők viszont iszonyatos és megbocsáthatatlan gaztetteket követtek el ellenünk: legyen elég csupán az 1919-es patkánykurzusra, az 1945 és 1956 utáni vérengzésekre, vagy a bolsevizmus alatti s az 1990-es gengszterváltástól mindmáig húzódó kártételekre utalni. Utóbbi esetben jogfosztásunk, gazdasági, szellemi és erkölcsi megnyomorításunk, eladósításunk, hazánk totális gyarmatosítása és javainak áron aluli kiárusítása stb. is nagyrészt az ő lelkiismeretüket terheli. Vajon a Peresz-i gátlástalan merkantil szemlélettel mikor hagynak már fel, s ugyan mikor kérnek bocsánatot tőlünk megszámlálhatatlan bűneikért?! (A 6 milliós s a 600 ezres fantomszámokat már cáfolni sem érdemes, hiszen ezerszer bebizonyosodott már – legutóbb éppen a Vöröskereszt adatainak közzétételével – ezek tarthatatlan volta.) S mi magyar keresztyének mit szóljunk ahhoz, amikor zsidó körökből nyilvánosan fölszólítanak az összes fajtánk-béli kiirtására? Gondoljunk csak bele, milyen elemi fölháborodás söpörne végig országon-világon, ha mindez fordítva hangzott volna el!

Ami a hitelveket illeti, mi sohasem akartuk a keresztyén dogmákat rájuk kényszeríteni, viszont azt sem szeretnénk, ha a szívünket bármi módon "körülmetélnék" (egyéb testrészünket nem is említve!), vagy teletömnék a fejünket holmi ósdi judaizmussal, amit Jézus Urunk réges-rég meghaladott a maga szeretet-vallásával. Tehát a zsidó-kereszténység eleve fából vaskarika, megfoghatatlan ideológiai baromság. A két vallás és nép közti értelmes, egyenrangú párbeszédet nem ellenezzük, ám elfogadhatatlannak tartunk bármiféle eszmei-érzelmi összemosódást. (A tűz és a víz nem házasítható össze!)

Nálunk nincs, nem is volt soha tömeges antiszemitizmus (noha alapos okunk bőven lenne rá!), ugyanakkor elegünk van a kötelező holokauszt-bábszínházakból, a nyilvános hanuka- és purim-ünnepségekből, a zsidó-fesztiválokból, a visszatetsző önsajnálatukból és a mártíromságuk szüntelen sugalmazásából. Ezzel szemben szeretnénk kegyelettel megemlékezni saját háborús és egyéb hősi halottainkról, üldözötteinkről, ártatlan áldozatainkról, akik száma messze fölülmúlja a zsidóság veszteségeit, s zömmel éppen az ő elképesztő barbárságuk számlájára írható.

Hogy a keresztyének (ha úgy tetszik: gojimok) s a zsidók közt nem lehet soha „testvériség” (maximum jó viszony), azt nemcsak a Talmud és más zsidó iratok bizonyítják a legfényesebben, hanem a héber Biblia (nálunk Ószövetség) számos passzusa is igazolja. Ami pedig az izraelita temetők sírjainak sajnálatos meggyalázását illeti, ilyesmit jó érzésű magyar keresztyének elvétve sem követnek el; több esetben viszont kiderült, hogy éppen bizonyos zsidó fölbujtók állnak mögöttük, hogy ezzel is fölszíthassák a „szunnyadó antiszemitizmus” parazsát. Veszélyes játék ez, mert addig jár a korsó a kútra, míg össze nem törik. A keresztyénség valóban általános emberszeretetre és megbocsátásra való törekvést is jelent, azonban ez nem tévesztendő össze az önfeladással, önsorsrontással s az elvtelen meghunyászkodással.

Végezetül fölemeljük szavunkat a Hegedűs családot nemcsak zsidó részről, hanem a református egyház berkeiből is érő alávaló diszkriminációk ellen. Legyen elég csupán főtisztelendő dr. Hegedűs Loránt püspökválasztáson történt összeesküvés-szerű megbuktatására utalnunk, vagy fiának, ifj. Hegedűs Lorántnak ellehetetlenítésére irányuló otromba támadásokat fölidéznünk, melyek napjainkban is folynak. Pedig ők semmi mást nem cselekedtek, mint szóvá tettek bizonyos anomáliákat, melyek mind a keresztyénség, mind a magyarság, mind pedig a zsidóság szempontjából végzetessé válhatnak. Úgy gondoljuk, ez az igazságkereső, biblikus hozzáállás minden protestáns és katolikus egyházi személynek kutya kötelessége lenne; ezért rettenetes szégyen az, hogy a maguk gyávaságát azzal palástolják, hogy a helyettük is bátran föllépőket próbálják meghurcolni és tönkretenni.

A magunk részéről a zsidóság érdekében semmilyen további „önkéntes” áldozatra nem vagyunk hajlandók, hiszen eddig akárhányszor nyújtottunk nekik békejobbot, az soha őszinte viszonzásra nem talált. Ha ezután bármilyen közeledést vagy együttműködést szeretnének, akkor a következő engesztelő lépéseket nekik kell megtenni. Mi jól megvagyunk nélkülük minden téren, míg ők mindenben reánk szorulnak. Egyenrangú partneri viszonyról szó lehet (általános bűnvallásuk után), ám azt sohasem fogjuk eltűrni, hogy bármiben fölénk nőjenek; pláne azt, hogy valamiféle új államot alapítsanak maguknak a mi hazánk kebelében!

Nem reméljük, hogy tiltakozásunknak komoly és pozitív foganatja lesz, akár a zsidó, akár a keresztény-keresztyén egyházakban, ám fájdalmunkat akkor is szét kellett kiáltanunk, ha visszhangtalan marad; mert "vétkesek közt cinkos, aki néma"!

A vonatkozó dokumentumok

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ ZSINATÁNAK 1990. JÚNIUS 12-ÉN ELFOGADOTT NYILATKOZATA A ZSIDÓSÁGGAL VALÓ KAPCSOLATÁRÓL

Keresztyén hitünk arra szólít fel bennünket, hogy a bennünk élő reménységről bizonyságot tegyünk (1Pét 3,15). E reménység teszi kötelezővé számunkra, hogy kapcsolatunkat a zsidósággal tisztázzuk, s vallást tegyünk arról a gyökérről, amelybe mi, keresztyének oltattunk. A jelenlegi helyzet némely vonásai is szükségessé teszik állásfoglalásunkat, így az utóbbi idők elfojtott indulatai, a már nem létezőnek tartott kísértetek újra megjelennek és újra előtérbe állítják a nacionalizmust és faji gyűlölködést, szükségessé téve az ellenségképek elleni küzdelmet. Társadalmunk nagymértékben polarizálódik, s a nyugtalanító közérzet sokszor teret enged az antiszemitizmusnak is. Mélyen megráztak minket az antiszemita sírgyalázások és egyéb vandál tettek, amelyeket a leghatározottabban elítélünk. A demokratizálódás során megtapasztalt nagyobb szabadság sok indulatot felszínre hozott, amelynek jelentőségét sem eltúlozni, sem kisebbíteni nem szabad. Tudjuk, hogy a gazdasági gondok növekedése bűnbakok keresésére is vezethet bizonyos körökben. Mindeme jelenségeket kívánjuk tudatosítani és saját eszközeinkkel küzdeni kívánunk ellenük, s a társadalmi és vallási megbékélést szeretnénk munkálni teológiai állásfoglalásunkkal és minden más lehetséges módon is.

A zsidóság és keresztyénség kapcsolatának keresése nem új törekvés egyházunkban, sőt inkább gazdag tradícióra tekint vissza: magyar népünk története és egyházunk sorsa különösen is közel hozza hozzánk zsidó testvéreinket. A XVI. században a reformáció útjára lépett egyház is már gyakran hasonlította össze magát a zsidó néppel, s történeti megpróbáltatásait a választott nép hányatott sorsával vetette egybe. A zsidó és magyar nép szoros összetartozásának érzése vezetett arra, hogy egyházunk elsőként tett javaslatot 1881-ben a zsidóság egyenjogú hitfelekezetté nyilvánítására. Kiváló református teológusok gazdagították egyházunk hitéletét a zsidósággal való egybevetés módszere által, akik közül különösen Ballagi Mór tevékenysége emelkedett ki a múlt század folyamán. E sajátos hagyományt tanulmányozásra ajánljuk.

Annál nagyobb szomorúsággal tölt el bennünket, ha a XX. századi zsidóüldözések sorára tekintünk, melyeknek mélypontja a II. világháború holocaustja volt: a zsidóság szisztematikus kiirtásának kísérlete. A Magyarországi Református Egyház ma is önvizsgálattal áll meg a mindenható Isten színe előtt, amikor Európának eme szégyenfoltjára emlékezik, amelynek borzalmas következményeként 6 millió zsidó ember (köztük 600 000 magyar zsidót) gyilkoltak meg. E kritikus időben egyházunk is gyengének bizonyult hitben és cselekedetben, semhogy azt az emberirtást meg tudta volna akadályozni. Bár e sötét korban is világított a Jó Pásztor és a Budapesti Skót Misszió evangéliumi lelkületű zsidómentő munkája, egyházunknak mégis bűnbánattal kell megvallania, hogy Kainhoz hasonlóan kitért a Teremtő kérdése elől: - "Hol van... a te atyádfia?" (Móz 4,9). E bűnbánat hangja szólalt meg 1946-ban a Zsinati Tanács határozatában, amelyet az Országos Református Szabadtanács nyilatkozata követett: "A ránk nehezedő felelősség súlya alatt a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt... megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól." (Bp., 1949. 73. 1.) A felelősség és bűnbánat eme megnyilvánulásait újra és újra hangsúlyoznunk kell, valahányszor a zsidó-keresztyéni kapcsolatokról esik szó. Hálásak vagyunk azért, hogy ennek lehetőségei most bővülnek, különösen is a Nemzeti Zsidó Keresztyén Tanács megalakítása által, melynek létrehozásában egyházunk kezdeményező szerepet vállalt.

A zsidó-keresztyén párbeszéd során elsősorban arra kívánunk figyelni, hogy a múltban szerzett keserű tapasztalatok emlékeit ne idézzük fel zsidó testvéreinkben. Alapvetően valljuk, hogy igazi párbeszéd és együttműködés csak úgy jöhet létre, ha mindkét fél megőrzi, sőt megerősíti tulajdon identitását. Nem lehet megkívánni a keresztyénségtől, hogy ne vallja az Újszövetségen alapuló hitvallást: "Jézus Krisztus Úr" (Fil 2,11), s ne tekintse Isten Fiának, a világ Megváltójának. Nem kívánhatjuk a zsidóságtól sem, hogy hitelveit megtagadja, csupán Pál apostollal együtt reménykedhetünk valamennyi hívő szívének körülmetélésében (Róm 2,29), s abban, hogy nem válunk átokká és nem szakasztatunk el örökké egymástól (vö. Róm 9,3). Reformátor elődeink jól látták ezt a kettősséget és ezért hangsúlyozták, hogy az Ó- és Újszövetség népe egyaránt Isten üdvözítő szándékú szövetségébe tartozik, ezért az egy Isten, az egy Teremtő és az egyetlen Örökkévaló Úr népeinek kell tartsák nemcsak magukat, hanem egymást is. Isten kegyelmi kiválasztása és szövetsége összeköt bennünket zsidó testvéreinkkel.

Hogy e hitet önmagunkban erősíthessük, szükséges, hogy elhárítsuk az ún. keresztyén antiszemitizmus kísértéseit, amelynek legveszedelmesebb formája az állítólagos zsidóellenes bibliai Igékre történő hivatkozás. A textusok csakis kontextusukból értelmezendők, s egy adott helyzetben elhangzó - esetleg elítélő - passzust nem szabad egyetemes és örökérvényű jelleggel manipulálni. Ellenkező esetben olyan rövidzárlat állhat elő, mint amilyent a zsidók Krisztus-gyilkossággal való vádolása jelentett. Ezt az abszurd tételt ugyan soha nem vallotta egyetlen keresztyén egyház sem, mégis újra és újra elhangzott a történelem során, antiszemita érdekek igazolására. Ezzel szemben szükségesen látjuk újra és újra hangoztatni azt a hitvallásunkat, mely szerint Krisztus kereszthalálának az a következménye, hogy Ő békességet szerzett, s "eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef 2,14).

A fentiek alapján négy dolgot kell ünnepélyesen hangsúlyoznunk:

1.Legyen békesség a Szentföldön, az Ószövetséget Szentírásként elfogadó vallások között.
2. Kifejezzük örömünket a fölött, hogy országunk diplomáciai kapcsolatot létesített Izrael államával, kinyilvánítva ezzel, hogy mily sokra becsüli a zsidó állam nemzeti függetlenségét.
3. Keresztyén lelkiismeretünkkel kinyilvánítjuk, hogy testvéri szívvel állunk a hazánkban élő zsidóság mellett, és készek vagyunk őket bajaikban támogatni, velük együttműködni.
4. A leghatározottabban elítéljük a sírgyalázásokat, ill. az antiszemitizmus rejtett vagy nyílt megnyilvánulásait.

A zsidósággal való kapcsolatunknak ilyen szellemben történő rendezését Krisztusba vetett hitünk teszi kötelezővé számunkra. S bár a párbeszéd elveinek meghatározásánál elsősorban országunk és társadalmunk aktuális helyzetét tartjuk szem előtt, mégis mindezt abban a meggyőződésben tesszük, hogy a nemzetközi és ökumenikus kisugárzás nem marad el. Reménykedünk abban, hogy a Nemzeti Zsidó Keresztyén Tanács működése a nemzetközi szervezetek munkásságába is be fog kapcsolódni, hisszük, hogy a mi munkánk példaként szolgálhat más konfliktusok - zsidók és palesztinok, izraeliták és muszlimok ellentéteinek - megoldására. Meggyőződésünk, hogy ez által Istenünk áldást fog adni népének, zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt: "Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzesz néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével" (Ézs 9,3).

HATÁROZAT
A Zsinat megerősíti a Magyarországi Református Egyháznak a zsidósággal való kapcsolatáról szóló 1990. június 12-én hozott nyilatkozatát.

A zsinat elítélte az antiszemitizmust

Ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész október 23-i beszéde miatt a református egyház zsinata nagy többséggel megerősítette 1990-es, az antiszemitizmust elítélő nyilatkozatát szerdán Budapesten.

Bölcskei Gusztáv, a református zsinat lelkészi elnöke felhívta a figyelmet, hogy idén március 24-én már panaszt tett a zsinat elnöksége Hegedűs Loránt megnyilvánulásai miatt az illetékes egyházmegyénél, amely csak a napokban közölte, hogy "a felelős döntéshez nem állt elegendő információ a rendelkezésére". A zsinat lelkészi elnöke ezért újabb panaszt nyújtott be az illetékes egyházmegyének Hegedűs Loránt október 23-i beszéde miatt.

Ennek kapcsán erősítették meg a református egyház zsinatának az antiszemitizmust elítélő, 1990-es határozatát. Az 1990. június 12-én elfogadott nyilatkozat emlékeztet arra, hogy a társadalom nagymértékben polarizálódik, és "a nyugtalanító közérzet sokszor teret enged az antiszemitizmusnak is", amelyet a leghatározottabban elítélnek. A zsinat kijelentette, hogy saját eszközével küzdeni kíván az antiszemitizmus ellen, és a társadalmi és vallási megbékélést szeretnék elérni teológiai állásfoglalásukkal és "minden más lehetséges módon is".

A nyilatkozat emlékeztet arra, hogy "magyar népünk története és egyházunk sorsa különösen is közel hozza hozzánk zsidó testvéreinket, egyházunk elsőként tett javaslatot 1881-ben a zsidóság egyenjogú hitfelekezetté nyilvánítására". A zsinat 1990-ben rámutatott arra, hogy a Magyarországi Református Egyház "ma is önvizsgálattal áll meg Isten színe előtt", amikor emlékezik a hatmillió zsidó ember, köztük 600 ezer magyar zsidó meggyilkolására. A zsinat megerősített határozata idézte az 1946-os zsinati tanács állásfoglalását, amely kimondta, hogy "Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól".

A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy csak úgy jöhet létre igazi párbeszéd, ha mindkét fél megőrzi saját identitását. A zsinat által megerősített dokumentum szövege ugyanakkor kiemeli, hogy nem lehet megkívánni a kereszténységtől, hogy ne vallja az Újszövetségen alapuló hitvallást, de nem kívánhatják a zsidóságtól sem, hogy hitelveit megtagadja.

Az okirat hozzátette, hogy mind a kereszténység, mind a zsidóság Isten népének kell tekintse nemcsak magát, hanem egymást is. Az 1990-es kirat megerősítése felhívta a figyelmet arra is, hogy a Bibliában egy adott helyzetben elhangzó - esetleg elítélő - passzust "nem szabad egyetemes és örök érvényű jelleggel manipulálni". Ugyanez az irat kifejtette, hogy "testvéri szívvel állunk a hazánkban élő zsidóság mellett, és készek vagyunk őket bajaikban támogatni, és velük együttműködni". Ehhez kapcsolódóan megjegyezték: "meggyőződésünk, hogy ezáltal Istenünk áldást fog adni népének, zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt".