Kuruc.info - Korlátlanul magyar: NEM FELEJTÜNK! Negyven éve ment el a legnagyobbak egyike

Immár 40 éve, hogy az utolsó magyar óriások egyike, Marschalkó Lajos 1968. május 20-án, harcát megharcolva, visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.

Írói szerénysége miatt sohasem nevezte magát költőnek. Egyetlen írói szenvedélye magyarságszolgálatában merült ki. Féltette és óvta fajtáját, és mindhalálig annak hű szolgája maradt. Változatos élete során tucatnyi könyvet írt, melyek javarésze az emigrációban látott napvilágot. Lírai alkotásai szinte teljesen ismeretlenek. De ahány verset írt, az jó volt, s bizonyították, hogy szerzőjük minden harc és fajtája érdekében megvívott kemény küzdelem ellenére is: lelke mélyén lírai alkat volt. Ezt bizonyítják novellái, történelmi karcolatai és elsősorban – költeményei.

Halálának negyvenedik évfordulójára egy kis csokor – kevesek által ismert – versével szeretnénk tisztelegni, és egyben üzenni, hogy: NEM FELEJTÜNK!

*

Békekötésre

Magyar, a fejed büszkén ne emeld,
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

S az én népemnek ilyen béke kellett,
Szolgaként ülni hideg kuckó mellett,
Álmodni kolbászt, zsíros szalonát
Sült galambot s egy hosszú koron át
Lesni, míg másnak jobban megy sorsa,
Úr asztaláról neki hull-e morzsa?
Másnak, lám, van inni és mit enni,
De neki nem kell semmit se tenni.

Magyar, a fejed büszkén ne emeld,
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

Én emlékszem és jaj de fáj az emlék,
A szívem tőle soha sem pihen még:
Ha Erdélyt dulták vad, idegen fattyuk,
Legyintett rá, hogy ugyis „visszakapjuk”,
S ha szív üvöltött: Felvidék! Szabadság!
Mosolygott csak: „hisz ugyis visszaadják”
Minket Isten fog tenyerére venni
Hogy ne kelljen majd semmit se tenni.

Magyar, a fejed büszkén ne emeld.
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

Burána tört rá messzi Voronyezsnél,
De átokvert faj fel soha sem eszmél.
Halál ha rázta ezt a vesztett népet,
Parasztja mondta: majd megvéd a német.
S szibirják szél bár kastélyán barangolt
Grófja, ura várta mind az angolt.
Velünk a sors, hejh, ujjat húzni nem mer,
S ejh, hátha tenné: „az orosz is ember”

Magyar, a fejed büszkén ne emeld
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

Mert ment, marsolt a megbőszült világ,
Német és angol mind küldte a fiát,
Tenger mélyre, vagy égbe gépmadáron
Haljon, éljen míg teljesül az álom,
Vízen, vagy földön, hullámon szelen
Ő ordíthassa majd, hogy: — „Győzelem”!
Csak magyar mondta: nincs hazám a Donnál
S mit védjek már a kárpáti vadonnál?

Magyar, a fejed büszkén ne emeld
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

Az én népemnek ilyen béke kellett.
Magyar, a sírást jól kiérdemelted.
A korbácsot, a gyatra szolgasorsot,
S a csonkaságod rokkantan ha hordod
A győztes, aki állta harcát tettel
Ha rád tekint csak azt mosolygja: „vedd el
A sorsod, hogy még századok láthassák
Ez a békéd, mert megszolgált igazság”

Magyar, a fejed büszkén ne emeld.
Mindenki azt kap, amit érdemelt.

*

Ahasvér megpihent

Ahasvérus — jaj — pihenni megállt
Auschwitzból jött és hozta a halált,
Belsenből épp a tűzből szabadult,
De bolygó népe semmit sem tanult,
Nem volt elég a szörnyű hosszúnap
Új Purim kell a gyilkos bosszúnak
Ahasvérus hát végre megpihent,
Jöttét fogadta temetői csend
Kivérzett nép és hullaszagú est,
Holtak városa: — néma Budapest.

Van-e még itt csak egy is lázító?
Kérdezte zordul a koldus zsidó.
Mert tudjátok meg, én az Úr vagyok
Minden helyt mit a lélek elhagyott
Annak, ki nékem kenyeret adott,
Csak bosszút osztok, nem bocsánatot,
Hol én megállok: néma lesz a száj
Engedelmes a bíró, policáj,
A szolga nép — óh — engemet megért
Tudja a törvényt, hogy — szemet szemért.

Mert tűzből jött és pihenni megállt
Ahasvérus a puha ágyba’ hált,
Tanyát ütött az Andrássy úton,
A Markó utcán, — s óh jaj, én tudom —
Hogy húllt a fő, a könny, a tiszta vér,
Balga magyarnak ez volt ím a bér:
Börtön, bitófa, korbács, temető,
Kínzott mártírral szembe nevető
Ördögarc és igazak halála:
Otthonért az ahasvéri hála.

Mégis százszor jaj neked Ahasvér
Vak népem most végre csak megismér,
Solymosi Eszter vére tiszta szűz,
Bárdossyé az égő égi tűz,
S Krisztusé, mint magad akartad
Minden ontott vér ott ég te rajtad
Mind, mind az átkot rád viharozza,
S nincs már Pilátus, aki lemossa
Elégsz benne, mert tüzes ez a vér
S a te törvényed: a szemet szemér’.

*

Krisztustalan karácsony
(Betlehem járó kurucok éneke)

Ne hidd, hogy eljöjjön,
ne hidd, hogy megváltson,
Nekünk pajtás nem lesz, soha se karácsony.

Véres gyászos mára nem jön boldog másnap
Jászol se maradt a magyar Messiásnak.

Idegen Heródes töreti meg testit,
A mi Krisztusunkat anya-méhbe vesztik.

Zsidó-császár kényén prédán fut a vérünk.
Megyünk.... Betlehembe el tán sosem érünk.

De fekete éjben valahol a jászol,
Üresen, sötéten nem hiába gyászol.

Hirdeti, hogy utunk, ha csillag nem futja,
Mégis út maradt a három király útja.

S Betlehem felé, — jajj — szenvedéssel, vérrel,
Szeretet helyett a gyűlölet vezérel.

Csillagtalan éjjel lángja után menve
A kardunk, a kardunk visszük Betlehembe.

Lehet oda érünk, lehet hogy nem érünk,
Vagy elhull, vagy marad szívünkben a vérünk

Lehet hideg vesz meg, vagy az ordas esz meg,
De hogyha elérünk magyar Megváltókért
Megfizetünk egyszer mégis Heródesnek.

*

A sodródóknak

Te vagy a bűnös, nemcsak a zsarnok,
Te kis sodródó, te rongy akarnok.
Nem lenne rajtunk semmi hatalma,
Éhen pusztulna, útfélen halna
De te vagy és csak te vagy a pártja
Joga, hatalma, hóhéri bárdja
Kinyujtott karja, felemelt ökle
Te szállítod a tapsot dörögve
Te, ki a szolgák himnuszát zengi,
Te vagy a bűnös, névtelen senki.

Te vagy a bűnös, ki sugva mondod
Hogy szolgálod csak a gaz bolondot
S óh, bár a bicskád testvérbe mártod
Azért teszed, hogy megbontsd a pártot,
Ölni tudnék — mondod — ha látom
De a kenyerem, de a családom...!
Farizeusként nyögöd kereszted
S te vagy ki néped sírjába veszted
Mert mit neked a más vére dolga
Te vagy a bűnös, picinyke szolga!

Te vagy a bűnös, te porszem ember
Ki szent eszméért lázadni nem mer
Kinek csak a hasa a hazája,
Ki a korbácsot kutyaként állja
És követ raksz, hogy nőjjön a gula
Mindegy ha egy nép jajong alula
S tagadva Istent, hitet, vagy elvet
A fáraót ha csucsra emelted
Kapj egy mosolyt, mely suhan feletted:
Porszem! A gulát Te épitetted.

A börtönt, bitót mind te csináltad!
Gazoknak létra meggörbedt hátad
Koporsót, rácsot, acél bilincset
Te alkottál, mert rothadt gerincet
Nyaldosó nyelved minden úrt szolgál
Kicsi sodródó rossz szolga voltál!
Elvtelen tollnok, bőrödet mentő
Csinovnik, bíró, öncélú bendő
Névtelen párttag, száz jelvényt hordó,
Te vagy a bűnös, kis napraforgó!

Te vagy a bűnös! Itt az ítélet!
Büntetésed a szép, szabad élet:
Mikor magadra hagy a diktátor
Melyben versenyre kelhet a bátor,
Mikor már nem lesz hol, kinek nyalni
Kicsi sodródó! — éhen fogsz halni.
Kidob minden párt, megvet a szabad
S hiába sírod hízelgő szavad
Szeméten nyúlsz el számkivetetten
Hiába jajgatsz: Uram! Mit tettem.

Szabadúlt néped betölti rajtad.
Itt az ítélet! Magad akartad!

*

A temető-árok dícsérete
(Bárdossy László emlékének)

Imádság helyett átok s varju károg.
Szent hely vagy magyar temető árok.

Ami volt egykor: hit és tiszta orcák:
Te benned alszik — volt Magyarország.

Becsület, hűség, hazaszeretet,
Bitóra lépvén itt temetkezett!

Igazság, jóság és minden, ami volt.
Erdély, Felvidék s ki róla dalolt

Itt nyugszik! Nincsen keresztje, mécse.
Nem ölhette meg hóhéra mégse.

Temető árka: toronytalan fárosz
Magyar sötétben csak ez sugároz

Fényt a jövőnek, bosszút a mának
S hol mindent megölt a szégyen s a bánat

Adnak még tűnt fény szövétnekeként,
Kik benne haltak: — egy végső reményt.

*

Üzenet

Waterloonál már minden elveszett
Holtak szemét a zord éj lezárta
Futott a császár és a vert sereg
De nem adta meg magát a gárda.

Piciny csapat a magyar Waterloon
Minden vezérünk holt, vagy megszaladt
Senki sincs, hát álld meg ezt a harcot
A tolladdal, a lelkeddel! — magad!

Üres iszákkal, száraz kenyéren
Hol győztes ellen nyüzsög szerteszét
Viszonozd a puszta igazsággal
Minden gyűlölet barbár sortüzét.

Ha nincs kenyér, hát tartson meg a hit,
Hogy láthatatlan, szent arany-sasod
Tíz évszázadnak fényes szellemét
E harcmezőn már csak te hordozod

Ha letesszük a fegyverünk a tollat
Átoktól szárad nyomorult kezünk
De egy könnycseppel megáldhatnak még
Azok, akikért talán elesünk

Jutalom nincs, se zsold, se obeliszk
Talán egy sír a szabad határba’
S otthoni akác susogja csak el,
Hogy nem adta meg magát — a gárda.

*

Irjad a jelt

Rómában történt kétezer éve,
Vagy talán ma, a fórum zsivaján
Hol elvet árult kalmár, demagóg
S testvériségről papolt a kaján.
Hol fehér tóga volt az árulón
És a sárban, gyalázott hős hevert
Valaki jött.... tán koldus, rab király
S a porba írta előttem: — a Jelt.

Halat rajzolt, az űzöttek jelét,
Szótlanul ott a fórum szegletén,
A szám nem mozdult, szívem súgta csak:
Testvér! Testvérem! Rád ismertem én.
Ha tudnák ki vagy, hóhér lesne rád,
Vagy elvennék a falat kenyered
Krisztusban testvér, — árva bujdosó
Hallgass! ..... De írjad porba a — Jelet!

A napvilágon tagadj meg, ha kell.
De ott valld, a katakomba estjén:
Miénk a jel, a milliók jele:
Úrban testvér, te üldözött keresztyén!
Caesar kertjében testünk a fáklya
S hiszik: — belőlünk hamu se marad
Beleszórtak éjbe és a szélbe
A nürnbergi komor ég alatt!

Keresztény vagy? Csak koldusok, halászok
Apostoloké, a mi szent jelünk
Mi győzhetetlen elnyomottak, im!
Egymásra mégis róla ismerünk,
Térdelj itt fent a sárarany elé,
Ölts álarcot és hangosan ne szólj,
De a lelked — testvérem! — ne add el,
Hisz’ kilépünk még mi, — a föld alól.

Caesar meghal és kint a fórumon
Elporlanak a márvány oszlopok
S a hazugságok báva korszakán
Igazságunk az egekig lobog.
De addig védjük egymást és hitünk
Némán vagy lopva: — irjuk a Jelet!
A hűségé e signum és e hal
Azt jelenti: mind ott vagyunk Veled!

A katakomba néma mélyiben
Velünk van ő is, a Megfeszitett
A megfeszítők ellen óva véd
Hogy megtarthassa üldözött hited.
Megnyitja a rothadó világot,
A katakomba mécse égre gyúl
S a fórumon csak egy Vezér marad:
A szabadító, győztes — Krisztus Úr!

*

ÚJ BIBLIÁT!

Szentírás lett itt Nyugaton a csekkönyv,
Szakállas Marxok írtak Bibliát,
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki
S szólította az embernek fiát:

Össze kell törni mind e kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.

Az Új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.

Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
a katonák s a sápadt férfiak...
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!

Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskoláslány,
hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.

Itt elvet árult néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát...
S ott, szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat az édesanyák!

És meghaltak a tíz éves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát,
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát.

Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek emberek!

Fáklyát gyújtott a kislány ön-testéből
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Janne d’Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.

Nyugat-Pilátus hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe,
Szabadság ura... mert csak érted élt.

Szabadságot! - így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül veszett el,
Magyarország, - a népek Krisztusa.

Ám föld alól és temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük a dúlt égre dörömböl:
Áruló Nyugat - százszor jaj neked!

Kialszik fényed szabadság Júdása,
Összedőlsz gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.

(1956. november 5.)

*

Könyörgés akácvirágért

Hidd el Uram, én nem tudok már kérni
Csókot, vagy bort, se darab kenyeret;
Csak szeretnék még egyszer Böszörményben
Elbeszélgetni, halkan, Teveled.

Az ó-templomnak szú-rágta padjában
Elmondani, hogy jó vagy Istenem,
Hisz’ visszaadtad ingyen kegyelemből
Az otthonom s a nyaramat nekem.

Nem tudok én ember bálványoknak
Meghajtani már se térdet, se főt,
De szeretnék még meghajolni egyszer
A Nagyerdőn – egy gyöngyvirág előtt.

Vagy hanyatfekve, kint a Hortobágyon
Nézni, nézni a kitárult eget,
S az otthon látott csillag sugáránál
Hálát sóhajtani, Istenem, Neked.

S ha szarvas bőg a Szent Anna tó táján
És őszbe hullnak a tusnádi fák,
Az Olt-kanyarnak hajnali ködében
Horogra lesni egy öreg csukát.

Én nem akarok már az égbe törni
Lázadó tollal, szárnyas paripán,
Hisz szebben beszél minden poétádnál
Egy kis rigód a mátraházni fán.

Nem kérek én már márvány-obeliszket,
Jókai leplet, nagy hírt: – emberit!
Elég lesz ott a hullt akác-szirom,
Mit egy síron a szél majd szétterít.

Összeállította: Dobszay Károly

Kapcsolódó: