A Dob utcának és a Rombach utcának azokat a házait vették különösen szemügyre, amelyek a fővárosban üzérkedő galíciaiak kedvelt búvóhelyei. Így főleg a Dob utca 10. és 34., a Holló utca 1. és 12. számú házakban találtak sok olyan galíciait, akiknek a fővárosban való tartózkodása nem kívánatos.

Rengeteg élelmiszert, lisztet, cukrot, kávét, szappant, azonkívül nagy mennyiségű posztót foglaltak le a detektívek a galíciaiak tanyáin. Egy közsegítségben részesülő galíciainál sok ezer korona készpénzt találtak, egy másik galíciai pedig, akit kitiltottak Budapestről, olyan nagy sikerrel űzte árdrágításait, hogy Nagymaroson való nyaralásra is telt belőle.

A főkapitányságon tizenhét galíciait állítottak elő, akiket haza fognak toloncolni, ötven galíciai ellen pedig árufelhalmozás miatt indul meg a kihágási eljárás.

(Budapesti Hírlap) 1918. augusztus 31. (Nő a galíciai bevándorlás)

A visszaszállítás csakugyan folyik, de sajnos a miniszterelnök kijelentésével szemben meg kell állapítani, hogy igen gyöngén megy. De ma már nem is ez a fontos, hanem az, hogy naponkint rengeteg újabb bevándorló érkezik Galíciából Budapestre és ezek már nem menekültek, hanem rendes bevándorlók, akik azzal a szándékkal jönnek Budapestre, hogy itt megtelepedjenek. Lehet tehát, hogy a hatóságok sürgetik a régi galíciai menekültek hazaszállítását, de ha valamennyi haza is megy, sokkal több érkezik a helyükbe. A Terézváros és az Erzsébetváros belső része tele van velük, s van már olyan ház is, amelyben a házmesteren kívül nem lakik más, mint galíciai vagy orosz-lengyel alattvaló.

A budapesti rendőrség a maga részéről nem akadályozhatja meg a galíciaiak és az orosz-lengyelek Budapesten való megtelepedését. Mert a Budapesten való megtelepedés mindössze ehhez a kis formasághoz van kötve: a bevándorlóknak jelentkezniök kell a főkapitányságon s ott igazolniok kell, hogy valahol alkalmazva vannak. Ha ezt valamelyik munkaadó írásával igazolják, a budapesti rendőrség ráüti az írásra a pecsétet s a galíciai vagy orosz-lengyel alattvaló egészen nyugodtan élhet és alapíthat egzisztenciát Budapesten. Ennél az igazolásnál pedig mi sem könnyebb.

Az utóbbi időben az északkeleti megyékből, különösen Beregből és Máramarosból rengeteg bevándorló érkezett Budapestre, ezek rokonságban vannak a galíciaiakkal és az orosz-lengyelekkel, s egyre-másra állítják ki számukra a munkaigazolványt. A bevándorlók ezeknél a beregieknél és máramarosiaknál laknak – a legborzalmasabb egészségügyi viszonyok közepette – s így ha valójában a beregiek és máramarosiak foglalják is le a lakásokat, a tény mégis az, hogy ezek a lakók túlnyomóan galíciaiakkal és orosz-lengyelekkel és orosz-lengyelekkel vannak tele.

Minthogy a letelepedésnek, illetve a bevándorlásnak nincsen semmi akadálya, magától értetődik, hogy naponta érkeznek a bevándorlók, akik között sok mesterember is van, de Budapesten egyik sem foglalkozik iparral, hanem kizáróan kereskedelemmel. Azok a razziák, melyeket a rendőrség szokott tartani a bevándorlók lakásán, mindig igen sok élelmiszert és nagy mennyiségű közszükségleti cikket teremt elő a bevándorlók ládáiból és szekrényeiből, s a rendőrség általában azt tapasztalja, hogy a bevándorlók ezekkel a cikkekkel üzérkednek, hogy fönn tudják tartani magukat. Ebből a nézőpontból pedig káros az ittlétük, mert nemcsak a mi készleteinket fogyasztják, hanem abból tovább-eladásra is vásárolnak és fölhajtják az árakat. Amellett ártalmunkra vannak közegészségügyi tekintetben is. A rendőrségi razziák bepillantást engednek a bevándorlók életmódjába; tizenöt-húsz négyszögméteres szobákban tízen-tizenketten alszanak, férfiak, nők, gyermekek vegyest s még ezekben a szobákban van elhelyezve a cókmókjuk is. Vannak közöttük súlyos, fertőző betegek, akiket nyomban kórházba kellene szállítani, a rendőrség azonban fél betegeket vizsgáltatni, mert – különösen a venereás betegek részére – nincs hely a kórházban. Azok a házak, amelyekben a galíciai és az orosz-lengyel bevándorlók laknak, elképzelhetetlenül piszkosak, noha igen sokan rendes, modern, fürdőszobás lakást foglaltak le maguknak. De a fürdőszobában is laknak hárman-négyen.

Azok ellen a bevándorlók ellen, akiket árurejtegetésen vagy üzérkedésen kapnak, megindítják a kihágási eljárást és esetleg haza is toloncolják őket, a rendőrség azonban nagyon kevés esetben indít eljárást. Rendesen nem jut tudomására a dolog: nem is juthat, hiszen a bevándorlók annyian vannak, hogy a rendőrség nem foglalkozhat kizáróan az ő ügyükkel. Az erzsébetvárosi és a terézvárosi kávéházak tele vannak velük s már a kávéházak teraszán is egészen nyugodtan bonyolítják le nagyobbára élelmiszer-üzleteiket.

Ami a régi galíciaiakat illeti, azokkal szemben csakugyan semmi erőszakot nem alkalmaznak, hogy hazájukba visszatérjenek. Igaz, hogy ez nem is volna következetes vagy igazságos eljárás akkor, amikor a nem menekült galíciaiak vagy orosz-lengyelek megtelepedését megengedik. Azok a menekültek, akik már visszatérhetnének hazájukba, jórészben itt vannak, s a Csokonai utcai irodában rendesen kapják a menekült-segítséget, igen sok esetben hónaponkint három-négyszáz koronát is családonkint. Magától értetődik, hogy ezek a menekültek, akik a segítség mellett még keresnek is az üzleteikkel, nagyon megszerették Budapestet, és ezentúl itt kívánnak élni.

Többen folyamodtak is már magyar állampolgárságért: Minthogy már van egy belügyminiszteri utasítás – annak idején ismertette a Budapesti Hírlap – amely szerint a menekült galíciaiak egy részének eltávolítása káros hatással volna a főváros közgazdasági életére, valószínű, hogy azok a menekültek, akiket eddig nem küldtek haza, végképpen itt fognak letelepedni.