A hazugság, vagyis mások szándékos megtévesztésére való képesség már az összes fejlettebb emlősállat evolúciós szintjén megjelenik. A lopakodó, cserkésző leopárd is azt "hazudja" a gazellacsordának, hogy az nincs veszélyben, mert egyébként aligha tudná lesből elejteni e hazugságtól megtévesztett áldozatát. Az persze más kérdés, hogy a gazella is "tudatában" van a vele szemben szerveződő "összeesküvésnek", ezért egész evolúciós eszköztárát mozgásba hozza, hogy az ne sikerüljön.

Az embernél nagyjából három- és ötéves kor között alakul ki a hazugságra való képesség, a pszichológusok szerint minél "intelligensebb" a gyerek, annál hamarabb. Ezt követően egy, a nyugatias létmódban élő ember nagyjából húszezerszer hazudik élete során. Bár ez minden kultúrában a morálisan elítélt bűnök egyike, de olyan bűn, amelynek rutinszerű elkövetését a közösség erkölcsi normái viszonylag jól tolerálják. És ennek világosan körülhatárolható oka van. Az "igazság" azonnali kimondása minden körülmények között akár komoly mentális feszültséggel is járhat az ember hétköznapi együttműködésének színterein. Mindnyájan tudjuk, hogy a hétköznapi hazugságaink jelentős része inkább "színlelés", ezzel rejtjük el esetleges rosszkedvünket vagy mások iránti eseti, netán általános elutasításunkat. Egészen biztos, hogy ha ennek mindig nyíltan és közvetítés nélkül utat nyitnánk, az jelentősen emelné az emberi közösségek konfliktusszintjét. Nem is beszélve a "kegyes" hazugságokról, amikor valóban akár jó értelemben vett kíméletből hallgatunk el és/vagy "szépítünk" meg valamit. Ráadásul a történelem számos olyan esetet ismer, amikor a rosszkor, rossz helyen és rosszul kimondott igazság olyan súlyos tragédiához vezetett, amelynek roncsoló hatása bizonyosan nagyobb volt, mint az elhallgatás és lassú "adagolás" erkölcsileg nem túl vonzó, de mégis kisebb kockázattal járó stratégiájából a közösségre háramló teher viselésének ára.

A hazugság megítélése tehát korántsem olyan ellentmondásmentes, mint amilyennek látszik, de még mielőtt bárki félreértené, mindennek az előre bocsátásával nem az őszödi hazugságot kívánom erkölcsileg mentegetni, sőt! Csak attól óvnám magunkat, hogy e valóban förtelmes tett elítélésének indokolt felháborodása közepette a hazugság problémakörét leegyszerűsítsük, netán mi is hazugsággal, legalábbis önáltatással próbáljuk mindezt feldolgozni.

Történelmi kontextusban elhelyezve a kérdést különbséget kell tennünk a "közember" hétköznapi hazugságai és az elitcsoportokhoz tartozó, a közösség valamilyen felhatalmazásával közfeladatokat ellátó személy ebbéli tevékenysége közben elhangzó hazugságai között. Ezért újabb rövid kitérőként vegyük szemügyre magának az elitnek a történelmi szerepét!

Már a tradicionális társadalmakban kiderülni látszott, hogy a közösség nem tud mindig és mindenféle cselekvés közvetlen szereplője lenni. Ezért alakult ki az a sajátos "munkamegosztás", amelynek lényege, hogy a közösség erre a célra felépített "létkarakterű" személyeket "küld be" azokba a cselekvési terekbe, ahová mint közösség nem tudhat minden esetben közvetlenül belépni. A közösség persze sokoldalú komplex eljárások keretében állandó ellenőrzés alatt tartja ezeket az elitcsoportokat, sőt közöttük is létezik egy bonyolult szerveződésű, kölcsönös ellenőrzési mező. Az ezt a szakrális rendet végleg szétroncsoló felvilágosodás cinizmusát jelzi, hogy végül is helyesen emeli ki a lényeget: az eliteknek Észben és Erényben dúsaknak kell lenniük ahhoz, hogy történelmi küldetésüket betöltsék. Az Ész jelenti azokat a tudásokat, amelyek lehetővé teszik az elgondolhatóság és megvalósíthatóság összehangolását, és az Erény teszi lehetővé, hogy mindezt a "folytathatóság" létkritériumának is képesek legyenek alávetni. Vagyis, hogy semmiképpen ne uralkodhasson el az "utánam a vízözön" cinikus-gátlástalan létkaraktere. A felvilágosodás létroncsoló stratégiáját egyébként a reneszánsz alapozta meg, amelynek egyik legjellegzetesebb figurája Machiavelli, aki először fejti ki ennek a pusztító létkarakternek a credóját, és ez már szinte egyenesen vezet a "ma" eseményeihez.

Ez a nyugatias modernitás létstratégiája, amely, mint azóta láthatjuk, maga a megtestesült folytathatatlanság, a megvalósult abszurditások világa. Csak azért állhatott fenn mégis egy fél évezreden át, a 20. század közepéig, mert gátlástalan brutalitással fosztotta ki a Nyugaton kívüli világ ("The West and the Rest") értéktereit. Ám a múlt század közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ a Nyugat létroncsolása ellen lázadó lokalitások permanens globális háborújával fenyeget. Ezt a válságot az új létmód, amely önmagát dezinformatív módon "globalizációként" nevezi meg, úgy igyekszik "megoldani", hogy egyszerűen "leváltja" a valóságot.

Az új létmód, a "globalizáció" ugyanis a mesterséges lét megkonstruálására törekszik. Anyag helyett műanyag, élet helyett genetikusan módosított "műélet" és lélek helyett médiamanipulációval "tudatmódosított", embernek látszó tárgyak létrehozása. Ezzel azonban egyúttal végleg összeomlik a tízezer éves alku, amely az eliteket a szakrális rend betartására és betartatására ösztönözte. A valóság maga válik a létroncsolás közvetlen eszközévé és tárgyává. A globalitás létmódjának rejtett hatalomszerkezete minden lokalitásban, tehát az elemi emberi közösségek mindegyikében "strukturálisan kódolja" a hazugságot. Kényszerítő, fegyelmező és értelmező hatalmi eszközei segítségével a "hazugságot" teszi "igazsággá", és az igazság válik megbélyegzett és veszedelmes "hazugsággá".

A kényszerítő hatalmak a transznacionális tőkestruktúrák testesítik meg, amelyek a közvetlen megélhetési szükségletek kisajátításával, alig burkolt erőszakkal bírják rá a lokalitások alávetett népeinek többségét, hogy életük újratermelését a tőkestruktúrák közvetlen érdekeinek rendeljék alá. A fegyelmező hatalmakat a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítők és auditáló cégek, amelyek a lokalitások manipulált elitjeit szorítják rá figyelmeztető-fenyegető erejükkel a "politikailag korrekt" gazdaságstratégiai magatartásra – vagyis saját lokalitásaik kiszolgáltatottságának fenntartására. Az értelmező hatalom intézményes alkalmazását a globális média végzi, amelynek segítségével az erőszak szabadságként, míg a szabadságra irányuló erőfeszítések a szabadságot veszélyeztető "felforgatásként" mutathatók be. Nacionalista, populista, protekcionista tehát mindenki, aki csupán természetes felelősséget érez saját nemzetéért, "nép-szerű", hogyha tiszteletben tartja a demokratikus választói akaratnyilvánítást, és ha szükséges, igyekszik megvédelmezni ("protekció") a kiszolgáltatott lokalitást a globalitás pusztító hatásaitól.

Ez a sajátos patologikus szerkezet tehát strukturálisan kódolja a hazugságot, ezért a lokalitások kollaboráns elitjei folyton hazudnak. A népüknek jólétet és felemelkedést, hogy megválasszák őket, a globális "birodalomnak" meg azt, hogy korlátlanul kifosztják érdekükben a saját lokalitásukat, noha ez annak teljes pusztulásával járna, így ezt "csak" részben teszik, tehetik.

Bibó István már 1945-ben rámutatott arra, hogy a magyar társadalom valóságértelmezési logikája rohamosan torzul. Az egyik póluson felhalmozódik az általa "túlfeszült lényeglátásnak" nevezett magatartás, míg a másikon a cinikus-gátlástalan, általa "hamis realistáknak" nevezett "pragmatikusok" hadáé. Felhívja a figyelmet, hogy mindez kikerülhetetlenül vezet az elitek "értelmi és erkölcsi lezülléséhez". A katasztrófát nem önmagában a hazugság jelenléte adja, hanem az, hogy kizárólag a hazugsághatalmak diktatúrája létezik.

Ha mindezek nyomán most feltesszük a kérdést, hogy mi is történt itt két éve ősszel, akkor nagyjából a következőket mondhatjuk el.

Bár az ország önmagához reflexív módon még viszonyulni képes részének a 2006-os választások előtt is világos volt, hogy globális kifosztóink jelentősen emelni kívánják a birodalmi sarcot, és hogy a Magyarország nevű lokalitás régóta súlyosbodó válságának éppen ez a kifosztás az alapvető oka, a politikai élet főszereplői közül ezt senki még csak nem is említette, és az óta sem említi!

Pontosabban a politikai "szélsőségesek" kivételével az imént említett evidenciát a középre törekvő politikai reprezentánsok közül senki nem tudja, és főként nem is akarja említeni. Az ok kézenfekvő! Tudják, hogy csak a globalitás urainak a kegyéből kaphatnak felhatalmazást (a "szuverén" magyar nép közvetítésével persze) a kormányzásra, amely aztán így aligha épülhet másra, mint a lokalitás további kifosztásában való (bűn)segédkezésre.

A helyzetből adódó fő kérdés tehát az, hogy lehet-e hazugságot leleplezni egy másik hazugsággal úgy, hogy közben mi magunk is elhallgatjuk a lényeget. Azt a lényeget, amely talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság (tehát a rendszerváltás rendszere), valójában a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája, kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve. Az elmélyülő válság igazi oka tehát az, hogy a két üzleti vállalkozásként üzemeltetett "politikaipari holding", a Fidesz és az MSZP, noha egymással gyilkos háborút vív, egyformán érdekelt abban, hogy ez az alapvető "rendszerhazugság" semmiképpen ki ne derülhessen. Ez azért tragikomikus, mert a választók nagy része tudja, vagy legalább is "érzi" ezt. A tény, hogy a most már csupán egyszázalékos támogatottsággal, de mégis a birodalmi erőszak közvetlen betüremkedéseként működő SZDSZ határozhatja meg az ország sorsát (és próbál a maga egy százalékával százszázalékos SZDSZ-többségű "szakértői kormányt" az országra erőltetni), azt jelzi, hogy nem tudunk kitörni a hazugsághatalmak hálójából. Ez igen veszélyes jövőt vetít előre!

És végül önámító hazugságaink egyik sajátos megnyilvánulására egy elgondolkodtató metafora. Van Budapest belvárosában egy igen elegáns tér, amelynek középpontjában egykori elnyomóinknak, a szovjet birodalom "felszabadítóinak" az emlékműve áll. Az emlékmű egyik oldalán jelenlegi kifosztónknak, a globalitás amerikai impériumának az erődítményszerű képviselete magasodik. Mellette a "Magyar Nemzeti" Bank, amely a globális pénzhatalom lokális fegyelmezési erőszakintézménye, természetesen a "magyar nemzettel" szemben. És végül a tér leghatalmasabb "képződménye" a valaha a kora globalitás pénzhatalmi központjaként működő tőzsde épülete, amelyben a mai globális értelmező erőszak leghatékonyabb fegyvere, a televízió székel. Mind-mind tehát elnyomásunk, alávetésünk alapvető intézményeinek szimbóluma. És, hogy a paródia burleszkszerűen teljes legyen, mi más lehetne a tér neve, mint: Szabadság. Kell-e ehhez bárminő kommentár?

Ha egy közösség ilyen tartósan képes a hazugsághatalmak diktatúráját eltűrni, az csak azért lehetséges, mert lélekben már feladta a küzdelmet. Túlélésünk esélyét tehát csak egy olyan lelki, erkölcsi, szellemi dráma – és az ennek nyomán végbemenő megújulás – adhatja, amely csupán történelmünk legkritikusabb elágazási pontjaihoz mérhető.