Erdélyi koncertkörúton járt az Ismerős Arcok - interjú
2008-11-17. 08:25
– Kézdivásárhely volt az utolsó állomás, ahol most ezt a műsort előadtátok, előtte Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron jártatok. Érdemes volt?
– Csodálatos négy előadáson vagyunk túl, egyik szebb volt, mint a másik, mindenik estének valami más varázsa volt. Odahaza elég sokan ismernek már minket, és bárhova megyünk, éneklik a dalainkat. Itt pedig azzal kellett szembesülnünk, hogy elkezdjük a dalokat játszani, és azokon a megszokott helyeken, ahol odahaza a közönség énekelni kezd, itt csend van. De az első pillanattól lehetett érezni, hogy ez nem az a csend, amikor meg kell győzni egy közönséget, „le kell birkózni” egy közönséget, hanem inkább az a tétovázás, hogy szabad-e egy színházi előadáson dalokba beleénekelni, vagy szabad-e beletapsolni az előadásba. Ennek megvan a maga bája, és nagyon-nagyon jól éreztük itt magunkat minden egyes előadáson.
– Hogyan született meg a műsor? Hogyan találtatok egymásra a művész úrral?
– Ez egy jó régi történet, Jóska a legelső, még az első lemez előtti dalainkat hallotta a ma már nem létező Pannon Rádióban, és úgy érezte, ugyanarról énekelünk, ugyanarról gondolkodunk, amiről ő. És nem titok, hogy én ezeket a szövegeket, amiket ebben a témakörben írok, elsősorban erdélyi utak és Wass Albert-szövegek hatására kezdtem el írni. Jóska, aki viszont teljes mértékben Wass Albert munkásságának a bemutatásáért él, megkeresett minket, és jó barátság alakult ki közöttünk.
– Mi a titka annak, hogy bár nem vagytok – a szó rossz értelmében vett – sztárok Magyarországon, azok, akik ismernek, teljes mértékben azonosulni tudnak a dalaitokkal, és számukra nem egy zenekar vagytok a sok közül, hanem „a” zenekar?
– Olyan dolgokról énekelünk, olyan dolgokról beszélünk, amelyek a hétköznapi ember életében benne vannak, a szövegeket én írom, és én arról írok, ami velem nap mint nap megtörténik. Hogy a zenekart szereti a közönség, az leginkább annak köszönhető, hogy ezekben a dalokban magára ismer. És abban a pillanatban, amikor arra gondol: ezt én is így érzem, csak nem fogalmaztam még meg, eszembe jutott, csak nem mondtam ki, akkor a sajátjának érzi azt a gondolatot. Teljesen lényegtelenné válik az ember a színpadon, és ez a jó. Itt nem arról van szó, hogy mi sztárok vagyunk, rockzenészek, hanem arról, hogy itt van a színpadon öt ember, – illetve most Simó Józseffel együtt hat ember – aki pontosan úgy gondolkodik, mint a közönség soraiban bárki. Ettől működik, és ettől szerethető ez az egész.
– Milyen dalok következnek? Meddig kell, meddig lehet ezeket a dolgokat elmondani?
– Olyan célokat tűztünk ki magunk elé, ami a következő 5–10 évre feladatot adhat mindannyiunknak. Szoktunk erről beszélgetni a srácokkal, és én lennék a legboldogabb, ha arról kellene dalt írnom, hogy „elmúlt a nyár, de kár, hogy elhagytál”. De nem úgy alakulnak a magyarság dolgai sem odahaza, sem máshol Európában, hogy ilyesmiről kellene énekelnünk. Rengeteg olyan dolog van, amiről beszélni kell, és ami tarthatja a lelket azokban az emberekben, akik úgy gondolkodnak, mint mi.
– Hogyan ítéled meg, a dalaitok csak azokat érintik meg, akiknek rálátásuk van történelmünkre, rendelkeznek egy egészséges nemzeti öntudattal, vagy az élő zene, a szó erejével rá tudtok vezetni másokat is arra, hogy mire kellene esetleg jobban figyelnünk. Megvan-e bennetek ez a szándék?
– Hogyne, tulajdonképpen a mi pályafutásunk is így alakult, hogy miután nem vagyunk médiakedvencek, nem játszanak sem rádiók, sem televíziók, mi a szájhagyomány útján, illetve a koncerteken tudunk újabb és újabb emberekhez eljutni. Ennek köszönhető, hogy lesznek egyre többen és többen, ez az együttgondolkodás megvalósul minden egyes előadáson, ez működik. Vannak, akik elhozzák ismerőseiket, mások hallanak rólunk, és érdekes az, amiről beszélünk, és így lesznek egyre többen.
– Minek tudható be véleményed szerint, hogy a média negatív, eltiprandó dologként reagálja le például az EMI szervezte táborokat? Ti is belekóstolhattatok a rendezvénybe, koncertetek is volt Gyergyóban.
– Számtalanszor, szinte nap mint nap találkozunk ezzel az érzéssel odahaza. Az otthoni ízlésformálóknak ez a módszere, hogy azokról a dolgokról, amelyek számunkra fontosak, amelyek a nemzet számára fontosak, azokról próbálunk minél kevesebbet beszélni. De minden egyes ember gondolkodik, és amikor eljön egy koncertre, vagy meghallgat egy verset, egy dalszöveget, előbb-utóbb saját maga alakítja ki a véleményét. Addig azonban lehet, hogy elhiszi azt, amit a média mond, amely gyakran rossz színben tünteti fel a zenekarunkat, és számos rendezvényt is. Ezzel egy darabig el lehet riasztani az átlagembert, de eljön a pillanat, amikor már rájön, hogy nem helytálló a „fasisztázás”, „rasszistázás” sem a zenekar, sem az EMI-táborhoz hasonló kezdeményezések esetében.
– Bízhatunk abban, hogy változás következik? Gondolok itt arra, hogy a mai fiataloknak már bármiféle korlátozás nélkül szabad és lehet történelemről olvasni, Wass Albert-szövegeket hallani, múltjukról tanulni.
– A fiatalokat meg lehet fogni akkor, ha van, aki bevezesse őket abba a színházterembe, ahol például egy Wass Albert-emlékest zajlik. Mind a négy erdélyi állomáson teltház előtt játszottunk, és így van ez odahaza is, annak ellenére, hogy nincsen különösebb támogatottság a média részéről. Ez természetes is, hiszen minél inkább próbálnak eltiltani valamit, ami különben a természetes léthez szükséges, akkor az előbb-utóbb előtör, és az ember elkezdi kutatni a forrásokat, a lehetőségeket, hogy ezt megtalálja.
– Hogyan állt össze csapattá az Ismerős Arcok?
– Mi 1999-ben alakultunk meg nagyjából ebben a felállásban, ismertük egymást nagyon jól, és végigzenéltük a zenekar alakulása előtti tíz évet is. Mondhatni két másik banda romjain alakult az Ismerős Arcok, innen a névválasztás is, a közönségnek blues-kocsmák színpadáról ismerősek lehettünk. Közben ez változott, hiszen ma már az Ismerős Arcok utalhat arra is, hogy egyként gondolkodunk a közönséggel, és ismerősek lehetünk nem feltétlenül azért, mert látott már, hanem mert ugyanazt gondoljuk azokról a dolgokról, amit fontosnak tartunk.
(Szabadság) |
