Az első rész itt olvasható: „Hogyan merészel hazudozni, és hogyan meri meghamisítani a történelmet?”

Torzításokból, ellentmondásokból szép számmal akad Wieselnél, úgyhogy összeállíthatunk belőlük egy újabb tarka csokrot.

„A budapesti rádió bejelentette, hogy a fasiszták átvették a hatalmat. Horthy Miklós kormányzót kényszerítették, hogy nyilas pártvezért kérjen fel kormányalakításra.* […] Másnap újabb nyugtalanító hír: a német csapatok, a magyar kormány beleegyezésével, átlépték a magyar határt”** (Éj, 17. old.).

A fordító kétszer is kénytelen lábjegyzetben helyreigazítani az események nagyvonalú összemosását: „* Az új kormányelnök, Sztójay Döme szélsőjobboldali érzelmű volt ugyan, de köztudomású, hogy nem volt a nyilaskeresztes párt tagja.” „** Sorrendi kérdés: a Sztójay-kormányt Horthy március 19-e, a német megszállás kezdete után néhány nappal nevezte ki” (Éj, 17. old.).

Ezen az apró „sorrendi kérdésen” (a más nyelvű kiadásokban ugyan ki jelezte a hibát?) nagyon sok múlik a továbbiakban a Wiesel-emlékiratokban: nem kevesebb, mint az, hogy eleink vajon Horthyval az élen, önként, dalolva kínálták fel a zsidók tömegeit, vagy pedig a német megszállás kényszerű következménye volt mindez.

Fogadjuk el, hogy Wiesel még 1958-ban, Az éjszaka megjelenésekor sem tudta pontosan a sorrendet, a kormányalakítás napját, a megszállással, illetve „a magyar kormány beleegyezésével” történt német hatalomátvétel közötti óriási különbség sem volt világos számára. És 1994-ben? Nem kellett volna korrigálnia legalább akkor? Nem tette meg. (Elvégre nem hívták fel a figyelmét a vagontársak…) A Minden folyó…-ban kitér ugyan egy oldal erejéig a Horthy-korszakra, megemlíti, hogy „az egyetemeket és felső iskolákat érintő numerus clausus kivételével a zsidóknak nem volt okuk panaszra […], a zsinagógák zsúfolásig megteltek, akárcsak a zsidó elemik és gimnáziumok, a jesivák szabadon fejlődtek, virágzott a zsidó kereskedelem” (47. old.), ám egy szót sem ejt az 1944. március 19-én bekövetkezett történelmi kényszerhelyzetről és folyományairól, pedig legalább 1994-re tisztázhatta volna őket. (1956 körül feljegyzett emlékei között sem tesz egyetlen halvány utalást sem a magyar forradalomra, semmit nem jelent neki.) Horthyról ennyivel marad a beavatatlan olvasó: „… minden volt, csak demokrata nem. Rendőrsége üldözte és megkínozta a kommunistákat, főleg a zsidó kommunistákat” (47. old.). (Horthynak felrója, hogy nem kedvelte a kommunistákat, pedig több ízben leírja, hogy ő maga sem rokonszenvezett a kommunista mozgalommal, jóval később sem értette, „hogy egy Mózes és Ézsaiás tanain nevelkedett zsidó el tudja fogadni Karl Marx és Joszif Sztálin elméletét”. – 48. old.) Arról sem tud, hogy a budapesti zsidóság Horthynak köszönhette az elhurcolástól való megmenekülését. Az alábbi hír viszont Máramarosszigetre is eljut a német megszállás után, és fontosnak tartja megjegyezni: „A budapesti zsidók rettegés és terror közepette élnek. Mindennaposak az antiszemita incidensek, utcán, vonaton. A fasiszták megtámadják a zsidók üzleteit, a zsinagógákat. Kezd súlyossá válni a helyzet…” (Éj, 18. old.).

A nem magyar olvasók által észrevehetetlen csúsztatásokkal a magyar kormány és adminisztráció nyakába varrja a deportálás durvaságait, a táborokban történt események teljes ódiumát. Viszont „a németekről szerzett első benyomásaink megnyugtatók voltak” (Éj, 18. old.). A szomszédba beszállásolt német katona például „három nappal a beköltözés után egy doboz csokoládét adott át Kahn feleségének” (Éj, 18. old.). Vagy: „Most már fizikailag is érezzük, hogy Magyarországot megszállták a németek, csakhogy ez az érzés nem nyomasztó. Általános meglepetésre a Harmadik Birodalom tisztjei elég korrektül viselkednek. Nem lehet semmit a szemükre vetni. […] Hát a kegyetlenkedésekről szóló hírek? A vadállati nácizmus? A hitleri zsidógyűlölet? Eltúlzott rémhírek. Propaganda” (87. old.) – állapítják meg a máramarosszigeti (?) haszidok két ima között.

Wiesel előbb kijelenti, hogy – a háború kitörése, a német megszállás előtt is – „rettegésben éltünk. Sosem tudhatta az ember, az ellenség mindenre képes volt” (31. old.), majd anélkül, hogy észbe kapna, leírja: „Mióta Horthy Miklós kormányzó vette át az uralmat Magyarországon, a zsidók viszonylagos nyugalomban éltek” (47. old.).

Számára a legvisszataszítóbb a magyar közigazgatás, a világ legundorítóbb lényei a magyar rendőrök, csendőrök voltak és maradtak: „Ekkor gyűlöltem meg őket, és még ma is csak a gyűlölet köt hozzájuk. Ők voltak első zsarnokaink. Általuk mutatkozott meg első ízben a pokol és a halál” (Éj, 28. old.). Még 1994-ben is ők az első számú ellenségei: „Ami a magyar csendőröket illeti, gonoszságukra nem találni szavakat. Megbízatásuk Eichmann tervének végrehajtása, s ezt olyan brutalitással és lelkesedéssel teszik, hogy ez a magyar hadsereg és nemzet örök szégyene marad. Vajon mindegyik antiszemita vagy a nyilas párt tagja? Hogyan lehet megmagyarázni kegyetlenségüket, szadizmusukat?” (91. old.)

A Minden folyó…-ban így eleveníti fel 1964-ben Máramarossziget felé utaztában támadt gondolatait: „Mit fogok csinálni, ha belebotlom egy »vadászcsendőrbe«, azon csendőrök egyikébe, akik 1944-ben a magyar zsidók elhurcolásának drámáját kegyetlen brutalitásukkal fokozták, amikor is kitört belőlük az ősi antiszemitizmus?” (572. old.)

Gyűlölete nem csillapodott, csak mintha kiterjedt volna a csendőrökről a magyarokra. Állítólagos szülővárosa „amikor apám született, büszke volt rá, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia része, s Máramarosszigetnek hívták. […] Amikor eljöttem [1944], hazafias lángban égő magyar város volt, és újra Máramarosszigetnek hívták. Ma pedig? Bukarest utasításait követi, a magyarok pedig a visszacsatolását követelik… Minek is a nevében?” (37. old.)

Jegyezzük meg: 1994-ben, a Minden folyó… megjelenése idején Máramarossziget (tehát Erdély) visszacsatolását követeltük! Emlékszünk rá, ugye?

Másfajta ellentmondásokra áttérve: itt van mindjárt a kereskedelemből élő (az apa szatócs) Wiesel család szegényebb vagy tehetősebb réteghez tartozásának kérdése. „Ha cseresznyét vásároltunk, mindenkinek tíz szem jutott, a kukoricából pedig egy cső. Nyári estéken három sárgabarack, egy szelet dinnye már ritka fényűzésnek számított” (23. old.); „… apámnak gyakran kölcsön kellett kérnie, hogy kihúzza a hónap végéig” (24. old.). Cáfolják viszont e szerénynek, majdhogynem szegényesnek festett anyagi helyzetet a következő leírások: (1944 tavaszán) „Apám lement a pincébe, ott ásta el megtakarított pénzünket” (Éj, 19. old.). „Eliezer… El kell mondanom, hová ástam az aranyat meg az ezüstöt…” (Éj, 121. old.). A rekvirálóknak „kitesszük az értéktelenebb tárgyakat, a többit meg a padlásra, pincébe rejtjük” (91. old.). Sőt még ezen belül is meghazudtolja önmagát: „Tegnap késő este […] tucatnyi gödröt ástunk a kertben, a fák tövében, és elrejtettük mindazt, ami ékszereinkből, értékeinkből és az ezüstneműből megmaradt. Én elástam az aranyórát”… (105. old.).

Állítása szerint az elásott értékekből semmit sem találtak meg a háború után: „Az ékszereink? Eltűntek. Az értékeink? Ellopták őket. Elloptak mindent. Alighogy elvittek minket, a jó szomszédok rávetették magukat az üresen maradt zsidó otthonokra” (210. old.). Fölöttébb érdekes, milyen szomszédok lehettek ezek, hiszen Wiesel máshol azt írja, körös-körül zsidó emberek laktak, többek között két rabbi volt a szomszédjuk, akiket szintén elhurcoltak 1944 májusában. Akkor ki figyelhette ki a „tucatnyi gödör” helyét, ki találhatta meg őket egytől egyig? A kérdés költői, valamelyik állítása nyilvánvalóan nem igaz. Elek Judit Mondani a mondhatatlant című, 1995–96-ban készült filmjében viszont azt mondja, 1964-ben, amikor Máramarosszigeten járt, megtalálta az aranyóráját egy fa tövében, de visszaásta. Hányszoros ellentmondás bújik meg itt?

1944 tavaszán így látja a gettóból a zsinagógába menet: „Mintha kihalt volna a város. Ablaktábláik mögött hajdani barátaink kétségkívül alig várták, hogy kifoszthassák lakásainkat” (Éj, 31. old.). A zsidóság megmentése helyett „polgártársaink többsége csak önmagára gondolt. Mihelyt egy zsidó ház kiürült, odarohantak, s mint a keselyűk csaptak rá az elhagyott értékekre. Kitépték a faliszekrényeket és a tükröket, válogattak az ágytakarók és ruhák között, romboltak, loptak, fosztogattak. Valóságos ünnep volt ez számukra, igazi kincskeresés” (102. old.).

Miután pedig 1964-ben ellátogat Máramarosszigetre, a következőket írja állítólagos szülőházáról a Minden folyó…-ban: „Bent a házban semmi nem változott. Ugyanazok a bútorok, ugyanaz a fajanszkandalló – apámnak kölcsön kellett kérni hozzá, hogy megvehesse. [Aztán meg ásni a tucatnyi gödröt…] Az ágyak, az asztal, a székek, minden a miénk, minden a helyén van. Lázas tekintettel kutatok jobbra és balra, föl és le. Lehetséges, hogy a múltunknak nyoma sem maradt? De igen, valami maradt, egyvalami” (106. old.). Az ember alig hisz a szemének, hiszen most írta, hogy az egész berendezés az övék volt, és változatlanul megmaradt! Ezek után képedjünk el, hogy az újabb ötletroham szerint mi maradt a régi berendezésből: egy szög, amelyen most kereszt lóg! (Persze az is életszerű, hogy húsz éve nem festettek, hozzá sem értek a szöghöz, a falhoz! Mint látni fogjuk, ezen a szögön korábban egy rabbi képe függött. Beszédes jelkép – a szerző szándéka szerint.)

Ugyancsak 1964-ben tett látogatásáról jegyzi fel: „De még mindig ott tartunk, hogy újra felfedezzük Szigetet, azon belül pedig a zsidók utcáját. Mennyi zárt spaletta, mennyi beszögezett ajtó! Ez a sok üres lakás, ezek a sötét, kicsi, levegőtlen szobák! Hogyan tudtak a barátaim és családjuk ezek között a falak között élni?” (576. old.) Ezek szerint senki sem rohamozta meg az elhagyott házakat, még húsz év múlva is beszögezett ajtóval álltak?!

Több mint ellentmondásos keresztény polgártársainak az ő sorsuk iránt tanúsított, később papírra vetett közönye, illetve segítő szándéka is. „Egy magyar rendőrfelügyelő, apám jó barátja”, aki a gettó létrehozása után megígérte: „ne nyugtalankodjanak. Szólok, ha veszély van…” (Éj, 23. old.) egy este kopogtatott ablakukon, de túl későn nyitották ki, már nem volt ott senki. „Csak a háború után tudtam meg, ki volt” (Éj, 23. old.). A rendőrfelügyelő volt. Valaki tehát nagyon is segíteni akart a családon, nem az ő bűne, hogy nem sikerült. A Minden folyó…-ban viszont már nem a rendőr barát, hanem a cselédjük, Mária kopog az ablakon: „Aztán kiderül, hogy Mária az”, aki „a kerítésen és szögesdrótokon át gyakran beosont a gettóba” (101. old.). „Beosont”, pedig Az éjszakából úgy tudjuk: „A gettót nem őrizték. Szabadon ki-be járhatott mindenki” (Éj, 29. old.).

Mária szolgáló még kétszer felbukkan a mentőangyal szerepében: „Valójában számos szigeti zsidó megtehette volna, hogy nem megy be a gettóba. Enyhe tavaszi idő volt, menekülhettek volna a hegyek közé, hogy ott várják ki a megpróbáltatások végét.” Mária „könyörgött, menjünk vele, átengedi kis kunyhóját egy elhagyott tanyán, elférünk mindnyájan, mi hatan, még Niszel nagymama is. Heten egy kunyhóban? […] Miért utasítjuk vissza udvariasan, de végérvényesen? Egyszerűen azért, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Hihetetlennek hangzik? Pedig igaz. 1944 áprilisában, néhány héttel a szövetségesek normandiai partraszállása előtt a szigeti zsidók még mindig nem tudnak a »végső megoldás« kialakult működéséről” (93. old.). Szolgálójuk ismét kérleli, sürgeti őket. „Mária, a tisztességes, bátor ember. Ha több keresztény cselekedett volna így, az ismeretlen felé tartó vagonok nem lettek volna annyira zsúfoltak” (101. old.).

Csakhogy mit ért szegény Mária tisztessége, bátorsága? Mit ért volna el „több keresztény” a segíteni akarásával, ha ők ugyanígy többször is visszautasítják? (Egyébként Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája [Park Kiadó, 2007] Máramarosszigetre vonatkozó szócikke nem igazolja Wiesel állítását: „A gettók kiürítése után több rejtőzködő zsidót fedeztek fel. Egyeseket Aknaszlatinára vittek, és onnan deportáltak. […] Többeket helyi lakosok rejtettek el házaikban.”) És miért mondtak nemet Máriának? Pusztán azért, mert nem tudták, mi vár rájuk? A következő mondatok mintha mást sugallnának: „Csak – mondja apám. – Mert egy zsidónak sosem szabad kiszakadnia a közösségből. Történjék velünk is az, ami a többiekkel” (102. old.).

Az éjszakában viszont így ír 1944 tavaszáról: „Ez idő tájt még lehetett Palesztinába szóló kivándorló-útlevelet vásárolni. Kértem apámat, tegyen pénzzé mindent, számolja fel a háztartásunkat, és menjünk.

– Öreg vagyok én már ehhez, fiam – válaszolta. – Öreg vagyok új életet kezdeni. Öreg vagyok a nulláról indulni egy távoli országban” (Éj, 17. old.). Akkor hát nem is a közösséggel való szolidaritás érzése, a közös sors vállalásának parancsa döntött?

De nincs sok időnk a tanakodásra, máris itt a következő változat. Máramarosszigetről elszármazott rokona, Samuel meséli el a krónikás Wieselnek Manhattanben:

„Apádnak köszönhetem, hogy itt vagyok – magyarázta furcsán éles hangján. – Megszerezte az amerikai beutazóvízumot – képzeld, mindnyájatok számára –, de nem akarta azonmód felhasználni. Inkább várt még. Azt mondta, reméli, hogy nem kell koldusszegényen érkeznie. […] Így hát megkértem apádat, hogy »kölcsönözze« nekem a vízumát. […] Apám eszét és nagylelkűségét áldotta mindenki. Hogyan lehetett hát ennyire vak? Amerikai vízummal a zsebében miért ragaszkodott hozzá mindenáron, hogy otthon maradjon?” (425. old.)

Újabb talány: gyűjtögetni akart még az apa, vagy már idős volt a kivándorláshoz? És még csak nem is szólt családjának az amerikai vízum megszerzéséről? Egyébként a máramarosszigeti anyakönyvbe valóban be van jegyezve egy 1928. szeptember 30-án a G[eorge] Coşbuc utca 52. szám alatt született Lazar nevű fiú, akinek az apja, Vizel Solomon (így!) 34 éves volt ekkor, tehát 1894-ben született, így 1944-ben pontosan ötvenéves volt. Sok vagy kevés új élet kezdéséhez, illetve további gyűjtögetéshez? A jelek szerint nemcsak ő, hanem a fia sem tudja eldönteni. Mi viszont rosszul komponált regényt olvasunk, s a tákolás miatt ott is kételyeink támadnak, ahol valóságos lehet valami.

„Az igazság? Nagy szó ez. Az igazságot, a színtiszta igazságot, mást semmit: szép fogadalom. Csakhogy én nem tudom megfogadni. A kotzki (Kock, Lengyelország) Mendel rabbi szerint nem hazudni még nem jelenti azt, hogy igazat mond az ember” (28. old.). S mit szólna a rabbi ahhoz, hogy valaki a valóság egymásnak ellentmondó törmelékeit próbálja valamiféle igazsággá rendezni, és eközben minduntalan önleleplező füllentésekbe keveredik?

Lássuk apja öccsének, Mendel nagybácsinak Elie Wiesel által leírt megindító sorsát! Először az ötlik a szemünkbe, milyen furcsa a memoáríró emlékezetkiesése. Mendel bácsi a krónikás anyai ági nagybátyjának a lányát, Golda Feigot vette feleségül, házasságukból született unokatestvérei tehát kétszeresen rokonai. Ennek ellenére ezt veti papírra: „Három gyermekük volt, elfelejtettem, milyen idősek” (106. old.). Aztán ugyanez ismétlődik Zlati nénivel (apja húgával), aki „Nahman-Elijéhez ment férjhez. Már nem emlékszem két gyermekükre” (108. old.). Hogyhogy nem emlékszik rájuk? Pedig mind az öt unokatestvére nagyjából vele egyidős lehet. De térjünk vissza Mendelhez!

Egy Máramarossziget környékéről származó volt deportált Miamiban mesél Wieselnek nagybátyja haláláról: Mendel fia egy sorakozó alkalmával nem akart megválni apjától, ezért lelőtte az SS-felügyelő – így a férfi –, az apa fia tetemére vetette magát, erre az ő fejébe is golyót eresztett a szörnyeteg. „Azóta – mondta a tanú – álmomban mindig látom Mendelt a fiával. […] Később anvers-i unokabátyáim, Fisel és Voikszi más változatban adták elő haláluk történetét. Most már nem tudom, mit higgyek. Ami biztos, az ellenség kiirtotta Mendel nagybátyám minden leszármazottját” (107. old.).

Mi sem tudjuk, mit higgyünk. Főleg azután, hogy az interneten találtunk egy 2001-ben feltett, családfakutatással foglalkozó oldalt, amely forrásként Elie Wiesel munkásságára hivatkozik, és azt írja, hogy a Mendel Wiesel és Golda Feig házaspárnak három ma (2001-ben) is élő lánya van, fiúról szó sem esik! Ahhoz sem tudunk mit szólni, csupán örömünket fejezhetjük ki, hogy ugyanennek a honlapnak egy másik oldalán Niszel nagymama mint holokauszt-túlélő néz szembe velünk. (A weblap nehezen érhető el, de a kitartó próbálkozás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Ha a honlapcím két utolsó számát variáljuk, harminc-egynéhány és negyvenvalahány között nyomon követhetjük az egész Wiesel család rokoni kapcsolatait.)

Lehetséges, hogy a honlap szerkesztői a világhírű Elie Wiesel tudta nélkül állították össze a családfáját, miközben műveire hivatkoznak? Ő mindenesetre azt írja, hogy Auschwitz-Birkenauba érkezésük után azonnal elválasztották a nőket a férfiaktól, és többé sosem látta hármukat (anyját, Cipora nevű húgát és Niszel nagyanyját), többet nem hallott róluk, csak két nővére, Hilda és Bea élte túl a megpróbáltatásokat.

Párizsba érkezése után, 1945 nyarán azon filozofál: „Valamelyik szülő halála után a gyász általában egy évig tart. De ki tudja, mikortól számítsuk?” (156. old.) Mivel apja halálának napját pontosan tudja (illetve, mint látni fogjuk, megad ugyan egy pontos dátumot, de ha megpróbálunk utánaszámolni, az sem áll meg a lábán), feltételezzük, hogy itt anyjára utal. De ha időrendi sorrendbe próbáljuk állítani az eseményeket, ismét meglepetéssel szolgál az „emlékirat”. Emlékszünk még arra a bizonyos, 1964-ben is meglévő szögre állítólagos szülőháza falán? Lássuk, milyen megvilágosodást vált ki Wieselből 1994-ben: „A falon, az ágyam fölött szeretve tisztelt öreg mesterem, a wiznitzi Izrael rabbi képe volt. Emlékszem jól, halála napján, sziván hónap második napján tettem oda. Látom magam: egy súlyos kalapáccsal szöget verek a falba, felakasztom a keretet. Miközben ezeket a sorokat írom, hirtelen világossá válik bennem, hogy pontosan ugyanezen a napon, csak nyolc évvel később halt meg az anyám, húgom és Niszel nagyanyám” (106. old.). És ezt hogyhogy nem tudta 1945-ben, hiszen amikor hármukat emlegeti, mindig úgy adja elő, hogy Auschwitz-Birkenauba való megérkezésük napján rögtön halálba küldték őket?!

Hogy mitől e hirtelen megvilágosodás, örök talány. Hiszen amikor utoljára felbukkannak a Minden folyó… oldalain, mindössze ennyit jegyez meg róluk: „Anyám kétségkívül halott, Mengele nem találta elég fiatalnak a munkára. Nagyanyám túl öreg. Kishúgom túl fiatal” (144. old.). Apja így emlegeti őket Az éjszakában: „Anya még fiatal asszony – jegyezte meg egy ízben édesapám. Bizonyára munkatáborban van. És Cipora… vajon nem nagylány-e már? Nyilván ő is valamelyik táborban van…” (Éj, 56. old.). Sára Feig (az anyakönyvben egyértelműen Sura, tehát Szurának kell ejteni, nem tudni, hogyan lett belőle Sára, hiszen azt románul Şarának írták volna; egyébként magyar időkből is láttuk beírva ezt a nevet Szura, illetve Szure formában, tehát létező női név), az állítólagos anya 1928-ban 30, tehát 1944-ben 46 éves volt, és mivel Wiesel egy szóval sem említi, hogy betegeskedett volna, akár munkára alkalmasnak is találhatta a hírhedt Mengele. Ami húgát illeti, ő hat- vagy hétéves volt a deportáláskor (a ködösítés részeként ezt a korára vonatkozó két számot adja meg róla), és a „krónikástól” tudjuk, hogy ilyen korú gyermekek akár túl is élhették a koncentrációs tábort: „Négyszázan vagyunk fiatalok, akiknek nincs hova menni. A legfiatalabb hat-nyolc éves lehet: ő Izrael Meir Lau. Később Izrael állam főrabbija lesz. Izso Rosenman, a későbbi tudós valamivel idősebb nála” (144. old.). Sőt: ha minden igaz, egyik barátja, Mančs Schwartz „Auschwitzban született” (537. old.). Niszel nagymamát viszont túlélőként láttuk a fentebb említett családfa-összeállító honlapon. Hogy mi az igazság három női hozzátartozójáról, azt Wiesel, ha időközben megtudta is, sajnos nem osztja meg velünk.

(Kuruc.info)