A sok gárdista, hagyományőrző és más nemzeti szervezetek tagjai mellett hivatásos katonák, tájfutók, maratonisták és civilek is szép számmal indultak. A helyenként sűrű hóesésben, jeges hegyoldalon, patak felett keskeny deszkán átkelve vagy éppen vadkerítés felett átmászva tartó emléktúra abszolút hőse mégis az a vak(!) fiatalember volt, aki egy ismerősével együtt teljesítette a 60 km-es távot.

Egyedülálló teljesítményéhez ezúton - így ismeretlenül is - szeretnék gratulálni.

Ha valaki ismeri őt, megírhatná a nevét, mert mindenképpen megérdemelné, hogy az is idekerüljön.

Dicsőség a hősöknek!

Szebb jövőt!

Nem kisebb eseményen vehettem részt az elmúlt hétvégén, mint a Kitörés Emléktúrán, amely egyben életem első 60 km-es teljesítménytúrája is volt. A már évek óta rendszerint megrendezésre kerülő túra annak az alig negyvenezer magyar és német katonának állít emléket, akik két és fél hónapon át, szó szerint az utolsó töltényig próbálták feltartani a budai várat ostromló, mintegy háromszoros túlerőben lévő Vörös Hadsereget. Miután a szovjet ostromgyűrű bezárult, a honvédők 1945 február 11-én a biztos halált jelentő kapituláció helyett a kitörés mellett döntöttek. A túra célja, hogy emlékezzünk mindazokra, akik a kitörés során hősi halált haltak, és arra a maroknyi túlélőre is, akiknek hatalmas szenvedések árán végül sikerült elérniük a Szomor község magasságában húzódó német arcvonalat.

A túrának meglehetősen izgatottan vágtam neki, őszintén szólva egy kicsit tartottam is tőle, mert hát mégiscsak 60 km, ráadásul télen, ráadásul éjszaka... de közben vonzott a kihívás, és persze szokás szerint hajtott az adrenalin. Ami a túra közben nagyon is jól jött, hiszen éjszakai túráról lévén szó, nemcsak a távval és a hozzá tartozó 1800 m (legalábbis a kiírás szerint, de az itinerben 2100 szerepel) szintemelkedéssel, hanem az álmossággal is meg kellett küzdeni. Márpedig folyamatos éberségre volt szükség, a helyenként meglehetősen extrém terepviszonyok nem engedték, hogy túl sokáig lankadjon a menetelő figyelme. Még akkor sem, ha olyan tapasztalt és magabiztos kísérője akad az embernek, mint Gellért, aki egyébként a Kitörés előtt már bemelegítés gyanánt lenyomott egy laza negyvenes túrát a Gödöllői dombságban. Gellért két hete maga ajánlotta fel, hogy vállalja a navigálásomat a Kitörésen, miután egy korábbi túrán említettem neki, hogy szívesen végigmennék a 60-as távon.

Február 9-én eljött tehát a Kitörés éjszakája, amely számunkra délután 5 óra 20 perc környékén kezdődött, miután a várban elég nagy sor állt a nevezésnél. Nem csoda, hiszen - számomra is meglepő módon - rengetegen indultak ezen a túrán, amire a későbbiek tanúsága szerint a rendezőség nem feltétlenül volt teljes mértékben felkészülve. Az ellenőrzőpontoknál ugyanis rendszerint hosszú sorok kígyóztak, vagyis viszonylag sokat kellett állni, ami ugyebár egy téli túrán nem túl szerencsés. Mindenesetre úgy tűnik, a XXI. század kitörőinek oroszok helyett már csak rohamrendőrök jutnak (és ha belegondolunk, talán jobb is ez így), ráadásul most ők sem maradtak sokáig, Gellért szerint két éve komolyabb felvezetés volt.

Mint tehát azt már említettem, a Kitörés nem csupán egy teljesítménytúra, hanem egyben történelmi megemlékezés is, így ennek megfelelően az ellenőrzőpontoknál hagyományőrző csoportokkal találkozhattunk, akik katonai egyenruhában, illetve korhű felszerelést és fegyverzetet viselve próbálták hitelesen megjeleníteni az akkori állapotokat. Az egyik katonánál például egy a Waffen SS kötelékében rendszeresített MP44-es típusú gépkarabély replikája volt látható, de az utolsó ellenőrzőpontok egyikén egy géppuskával és páncéltörővel felszerelt katonai járművet is volt szerencsém megnézni.

Ami a túra teljesítmény részét illeti, a szintemelkedés körülbelül háromnegyedét már a táv első felében letudhattuk. Itt bemelegítésként a Normafát, majd a János-hegy, a Nagy-Hárs-hegy, végül pedig a már „kedvencnek” számító Újlaki-hegy csúcsát kellett meghódítanunk. Ok, nincs már sok szint, innen már sokkal könnyebb lesz - gondolná az ember, és persze Gellért is ezzel próbálta önteni belém az optimizmust, de a terep a hosszú és meredek kaptatók után sem bizonyult könnyebbnek, sőt: néhol az ereszkedéseknél szinte csak korcsolyázva, vagy éppen a hátsó felünkön csúszva tudtunk lefelé haladni. A tükörjégen csúszkálás azért szerencsére a leesett 2-3 cm hónak köszönhetően csak néhány kisebb-nagyobb szakaszon volt jellemző, de ez pont elég volt ahhoz, hogy ne ússzuk meg némi bukdácsolás nélkül a túrát. A nehéz terep ellenére a túra nagy részében egyedül, vagyis - ahogy én hívom - denevér üzemmódban, Gellért lépéseit követve haladtam a cél felé. Ezt leginkább a szabadabb mozgás miatt szeretem, de ezen a túrán egyébként is elég sok olyan szakasz volt, ahol csak egy sávban lehetett haladni. Ez persze folyamatos koncentrációt igényel, ami azért fejben elég sokat kivesz az emberből, a túra vége felé éreztem is sokszor, hogy kezdek szétesni. Az ilyen kritikus pontok persze azért vannak, hogy leküzdjük őket, szóval ha volt is néha hullámvölgy, akkor azt egyrészt igyekeztem leplezni, másrészt nem estem pánikba, mert úgy voltam vele, hogy nincs mese, menni kell, és egyébként is: ez nagy valószínűséggel semmi ahhoz a szenvedéshez képest, amit az akkori hősöknek kellett átélniük. A lelkesedésem legfeljebb akkor kezdett valamelyest csökkenni, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy a nálam lévő folyadék-ellátmányt nem sikerült rendesen beosztanom. Most ugyanis a szokásosnál kevesebbet vittem mondván, hogy most megpróbálok kivételesen könnyített menetfelszerelést vinni, és különben is hideg van, ilyenkor nem lehet olyan hamar kiszáradni. Tévedtem, ráadásul a pontokon is inkább kaját kaptunk, mint innivalót, de Perbál felé közeledve az egyik pontnál kaptunk hideg teát, így ezt a problémát a nálam lévő egyik üres flakon segítségével kiküszöböltük. Ekkor már bőven túl voltunk a táv felén, ahol Virágosnyeregnél némi sorbanállást követően fasírtot és zsömlét kaptunk, majd ezt követően a Zsíros-hegy csúcsára felérve egy kevés, de forró levessel, és egy nagy pohár forralt borral tovább javíthattuk a közérzetünket. Innen már csak Nagy-Szénásra felfelé volt egy kis kaptató, de ezt meglepő könnyedséggel sikerült leküzdenünk, pedig a két héttel ezelőtti PMTT-teljesítménytúrán még gyakorlatilag tükörjégen kellett felszenvednünk magunkat. Perbálon aztán egy kocsmába betérve kicsit többet pihentünk a szokásosnál, itt egy kedves túratársunk odajött gratulálni, és egy lapos üvegből szőlőpálinkával kínált, amit valamiért képtelen voltam visszautasítani. Ez egyébként - mint később kiderült - nagy hiba lett volna, mert amellett, hogy nagyon finom volt, az az egy korty körülbelül 25-30 százalékot javított a mentális kondíciómon, ami nagyon is jól jött az utolsó 11 km-es szakaszon.

Innen tehát már közel volt a cél, ennek tudatában meneteltünk tovább rendületlenül, nagyrészt továbbra is egy sávban, de már csak minimális emelkedőkkel. Az anyácsapusztai ellenőrzőpontot elhagyva néhány kilométer után azért még várt ránk egy kis erőpróba, ugyanis a szomori '56-os emléktúráról már jól ismert Kakukk-hegyet kellett megmásznunk, ezúttal a másik oldalról. Ez az emelkedő már nagyon nehezen akart véget érni, mondtam is közben Gellértnek, hogy emlékeim szerint ez októberben sokkal rövidebb volt, még akkor is, ha a hegynek az az oldala amúgy elvileg sokkal meredekebb. Aztán persze csak sikerült ide is felkapaszkodnunk, és miért is ne sikerült volna, hiszen a cél már ott volt egy köpésre. A hegyről már csak le kellett jönni, választhattunk a korcsolyázós, és a lépcsőzős opció között: utóbbit választottuk, és jobban is jártunk szerintem. A Kakukk-hegyet magunk mögött hagyva be is értünk Szomorra, ahol néhány perc tempósabb gyaloglás után elértük végcélunkat, a helyi általános iskola tornatermét, pontban reggel fél 9-kor. A Kitörés-túra távjait teljesítőknek a célban a szokásos oklevél és kitűző mellett egy felvarrható embléma is jár, amit egy kis sorban állást követően büszkén át is vehettünk. Így viszont a 8:45-ös buszról már lecsúsztunk, de két nagyon kedves bajtársunk felajánlotta, hogy kocsival visszavisznek minket Pestre, amit ezúton is szeretnék nekik megköszönni. Még hazáig is simán elvittek volna minket, de végül is abban maradtunk, hogy bőven elég, ha kitesznek minket a Széll Kálmán téren, onnan már azt a kis tömegközlekedést és némi gyaloglást ki lehet bírni. Így is történt: a jól megérdemelt virsli és forralt bor elfogyasztása után elindultunk vissza a fővárosba, ahol az egykori Moszkva téren elváltak útjaink.

Összegzésként azt mondhatom, hogy maradandó sérülések és izomláz helyett egy óriási élménnyel lettem gazdagabb, így biztos vagyok benne, hogy nem az idei volt az utolsó Kitörés-túrám.

Dicsőség a hősöknek!