Tíz percig sétált az egyre jobban szakadó esőben János, miután elment tőle a galeri. Remegett a félelemtől, ahogy baktatott. Se esernyő, se sapka, csak ázott, és hatalmasakat lélegzett, mint az orvosnál. Tudta, hamarosan újra megcsörren a telefonja. Ők lesznek azok.

„Kellemes szombatnak indult, a Tropicariumba készültünk, a kisfiunk ugyanis imádja a cápákat, már be is szereztük neki a jövő heti farsangra a jelmezt. De ez még titok, ajándék lesz, imádja az ajándékokat. Gondoltam, egy utolsót autózunk még a Corsával, feladtam a hirdetését a reggeli előtt, bíztam benne, hogy talán jön pár hívás napközben, és vasárnapra le tudok szervezni egy-két vevőjelöltet” – így kezdi történetét János, nevezzük így a 25 éves kertészt, és legyen mondjuk Opel az autója. Még ma is fél. Amikor megkeresett a sztorijával, feltételül szabta, hogy ne legyen beazonosítható.

Meglepetésére két perc múlva csörgött a mobilja. Normális férfihang volt, bemutatkozott, és elmondta, hogy komolyan érdekli az autó, máris indul Budapestre a feleségével. „Megkért, legyek már olyan becsületes, hogy amíg megérkeznek, nem adom el senkinek. Természetesen megígértem.” A cápalátogatásnak lőttek, a szokásos szombat reggeli tejberizs bekanalazása után az óvodás Samu leült mesét nézni.

Édesapja innentől folyamatosan hívásokat fogadott, mivel a Hasznaltauto.hu-n magát kellető 77 darab 2002-es évjáratú Opel Corsából a legolcsóbb tízben volt az övé a 350 ezres irányárral. Élete első autóját hirdette, nem készült ilyen sok érdeklődőre, pár perc után azonban máris szerencsésnek érezte magát. Gyorsan jön egy házaspár, talán sima ügy lesz.

Kapott egy érdekes hívást is, aminek okára azóta sem derült fény. A debreceni autókereskedőként bemutatkozó férfi ismeretlenül, látatlanban figyelmeztette őt. „Készüljek fel rá, hogy 3-4 jó húsban lévő tesó érkezik majd, akik erőszakos alkudozás után cégnévre akarják megvenni az autómat. Ha jót akarok magamnak, akkor nem engedek az árból, és különösen nem adom oda céges vevőnek. Azt állította a rendkívül segítőkésznek tűnő kereskedő, hogy miután elvitték a kocsimat, kiszednek majd ezt-azt az Opelből, drágábban tovább adják, aztán ha gond lesz vele az új vevőnél, a reklamálót hozzám irányítják, mondván, hogy náluk csak bizományban volt a jármű továbbértékesítésre.”

Tizenöt perc múlva házaspár helyett három nagydarab férfi várta a gazdagréti tízemeletes házuk lépcsőházának bejáratánál. Bemutatkoztak, kezet ráztak, János szerint normálisan öltözött, udvarias benyomást keltő vevőjelöltnek tűntek. Megfogadva a semmiből jött, első hallásra meglepő tanácsot, közölte velük, hogy cégnévre nem eladó az autó. „Innentől kezdett megváltozni a stílusuk.”

Utólag visszagondolva az is kicsit furcsa volt, hogy a Corsát istenigazából nem nézték körbe. Szinte csak rápillantottak a parkolóban, méregették kicsit, helyette viszonylag gyorsan arra kérték őt, induljanak próbaútra. János az anyósülésre pattant, ketten hátra ültek, mögéje, a harmadik vezetett. Szépen körbefogták őt.

„A próbaút alatt teljesen nyíltan közölték, hogy ők akkor most 300 ezerért megveszik az autót, de cégre, mert ők el akarják majd adni legalább 500 ezerért. Ha saját névre íratnák, az vagy 70-80 ezerbe kerülne, már nem biznisz, így meg pár ezres lesz csupán. Aztán a képembe vágták, hogy mekkora balek vagyok, és beleröhögtek az arcomba” – meséli tovább János.

Innentől jött a szájkarate egyre nyersebben és durvábban, meglehetősen egyenlőtlen feltételekkel. János közölte, hogy rendben az alku, legyen, vigyék, de kizárólag magánszemélynek hajlandó eladni a Opelt, ebből nem enged. Erre három oldalról egyre hangosabban estek neki, szóban.

„Nagyon eldurvult a hangnem, voltam minden. Rasszista, fajgyűlölő magyar geci, szétverik a fejemet, mindjárt megszúr késsel. Meg a rákos kurva anyámat! – ilyeneket vágtak a fejemhez, aki mögöttem ült, szinte 20 centiről ordított a fülembe. Hogy hát miért nem mondtam ezt a telefonba nekik, és ha nem adom a kocsit, akkor fizessem ki az üzemanyagköltségüket, különben agyonvernek. De nekik egyébként kell az autó.”

Amennyire csak tudott, próbált higgadt és határozott maradni a fiatal kertész: 300 ezer a vége, de akkor leveszi az üléshuzatokat, és csak magánszemélynek adja el. Mikor megálltak, ismét csörgött a telefonja, vevőjelölt érdeklődött a Corsa után. Felvette, de alig tudott beszélni a hölggyel, a körülötte ülők ordibáltak a telefonba, hogy ők viszik az autót, csáó, felejtős a kocsi. Ők voltak a gyorsabbak, és röhögtek.

Miután visszaálltak a lépcsőház előtti parkolóba, az emberek csak nem szálltak ki az autóból. „Esik az eső, ők nem akarnak megfázni. Ültünk a kocsiban, és hárman osztották a válogatott megfélemlítős trágárságokat. Komolyan mondom, életemben nem féltem még ennyire.”

Az egyik hátul ülő ember töltögetni kezdte az adásvételit. János egyértelműen azt állítja, ezen a ponton ő már nem akarta eladni nekik az Opeljét, mert érezte, hogy csak további problémákat vesz a nyakába, de megállás nélkül nyomás alatt tartották. Kérdezem tőle, hogy nem engedték kiszállni az autóból? Azt mondja, ekkor már a bátyját akarta hívni, hogy jöjjön segíteni, de amikor elővette a mobilját, ordítoztak vele. Egy hívást sem volt képes elindítani, nem hogy ennél többet tenni.

„A gyomrom borsó méretűre szűkült, az adrenalinszintem az egekbe szállt és remegtem. Kaptam az ívet: csicskáztatni fognak, egy rohadt fajgyűlölő paraszt geci vagyok, seggbe fognak rakni. Jancsika, Jancsicska, van ám nekik otthon is ilyen csicska. Minden pillanatban azt vártam, hogy mikor kezdenek el ütni, szúrni” – mondja János.

Közben megírta a hátsó ember az adásvételit, az eladó és autó adatai kitöltve, tanúk kitöltve, az eladó aláírása és a vevő adata viszont hiányzott. Ráadásul a sofőrülésben ordibáló elővett egy pecsétet.

„Továbbra is csak azt voltam képes hajtogatni, hogy ha pecsét megy rá, nem írjuk alá. Végül nagy nehezen kitöltötték egy magánszemélyre, persze arra is képtelen voltam, hogy megnézzem az egyikük személyi igazolványát, akinek állítólag az adatai kerültek rá a szerződésre. Aláírtuk, leszámolták a pénzt, én meg köszönés nélkül kiszálltam. A hátamon éreztem az utolsó mondatokat, miszerint ha bármi lesz a kocsival, visszajönnek és szétvernek. Örültem, hogy túléltem. De abban a pillanatban már bántam, hogy eladtam nekik. Tudtam, ezek hívnak még.”

Egyre jobban szakadt az eső, de János nem tudott felmenni a hetedikre a feleségéhez és a kisfiához, elindult a cikk elején említett sétára. Se esernyő, se sapka, csak ázott, és hatalmasakat szippantott a levegőből.

„Kisfiam, ne haragudj, ma nem tudunk cápákat nézni” – válaszolta a hozzá szaladó kisfiának, mikor csuromvizesen belépett a lakásba. Leült a nappaliban és egyből lefotózta az adásvételit azzal a szándékkel, hogy nagyjából amikorra ezek hazaérhetnek, azonnal feltölti az Ügyfélkapura. Váljon minél előbb hivatalossá a történet vége. Ő eladta. Pont.

Körülbelül 45 perc múlva hívták: meg kellett állniuk félúton, mert kezd felforrni a hűtővíz, ami nagyon furcsa februárban, így nem mehetnek tovább. Mi legyen?

„Nyilvánvaló hazugság volt, ezért kapásból azt válaszoltam, hogy ha rossz az autó, akkor indulok érte trélerrel most rögtön, vissza minden, széttépjük az adásvételit, és elfelejtjük egymást.” Gyorsan guglizott egy közeli trélerest, aki szinte egyből indult hozzá, hogy felvegye. Épphogy útra keltek, ismét hívták a vevők. Igazából tetszik nekik az autó, és kell is, küldenek egy új szerződést, amiben cégnévre veszik. Így Jánosnak nem kell trélerest fizetni, ők pedig hajlandóak saját költségen megjavíttatni az Opelt. Amivel János szerint semmi gond nem volt.

Félt az újabb találkozástól, de próbált nagyon határozott maradni: szó sem lehet róla, úton vannak a kocsiért, viszi a pénzt, széttépik a szerződést. Szeretett volna szabadulni attól a csapdától, hogy mindenféle hazugságokkal hónapokig zsarolják őt. Útközben elmesélt mindent a tréleresnek, volt vagy ötven kilós a negyven év körüli pasi, aki nyugtatta. Ő látott már mindent, gyorsan, higgadtan felrakják a kocsit, és lelépnek. János azért megkérte, legyen kéznél valami vas, ha kell.

Megérkeztek a címre, sehol senki. Hívni sem kellett őket, éppen megcsörrent János mobilja. Hívtak szerelőt, megcsinálta, hazamentek.

„Eldurrant az agyam, hogy mindezek után, amit átéltem az elmúlt órákban, még 40 ezer forintot a tréleresnek is ki kell fizetnem, és ezektől se szabadulok meg soha. Nekem ekkor már mindegy volt, mondtam nekik, ha forr a víz, komoly gond van, megyek a kocsiért, adom a pénzt, mondja a címet. Erre fennhangon közölte, vigyek plusz 60 ezret, szerelőt fizetett, matricát vett két kocsira, tankolt két kocsiba és a többi.

Végül azt kívántam neki, hogy remélem, jó áron el tudja adni, és akkor mindenki boldog lesz, de engem ezek után problémával ne keressen. Köszönés helyett szólt, hogy ha bármi baja lesz az autónak, még jelentkezik, és ajánlja, hogy vegyem fel a telefont. Elindultunk haza, útközben reménykedtem, ezzel vége örökre.”

Hazafelé átbeszélték a történteket a tréleressel. A rutinosnak tűnő fuvaros biztosnak mondta, hogy bepróbálkoznak még valami lehúzással, de adott erre az esetre egy jó tanácsot. Ha zsarolásba kezdenek, hogy ez rossz az autón, meg az rossz, és így a garancia, meg úgy a garancia, akkor közölni kell velük: vigyék be egy Opel-márkaszervizbe, vetessenek fel minden hibáról jegyzőkönyvet, és azzal jöhetnek. Drága márkaszerviz közelébe az ócska hazugságaikkal biztosan nem mennek.

„Másnap reggel természetesen hívtak. Jancsika, nem indul a kocsi! Szar az akksi, vegyek nekik újat! Az ütő megállt bennem, hogy ennek sosem lesz vége. Szerencsére kapcsoltam, mondtam nekik, hogy akkor tegyék vissza azt az akkumulátort, ami benne volt, mert az egyéves és makulátlan. Egyértelmű, hogy egy lepukkant akksit tettek bele, hogy azzal adják tovább a kocsit. Vagy hazugság volt ez is. De a lényeg: nem hívtak többet.”

Pár nappal később a 300 ezer forintért megvett Opel Corsa 499 ezerért fent volt a Hasznaltauto.hu-n. Irreális? Nem annyira.

„Én soha nem találtam volna meg a hirdetését, pedig onnantól kezdve minden egyes napon néztem a 2002-es Opel Corsákat. Persze amatőr voltam azzal, hogy a valós adatait állítottam be a hirdetésfigyelőbe. Végül a nejem találta meg. A kisfiunkat elkapta az ovis csoportján végig húzó hasmenős vírus, ezért otthon maradt vele. Volt ideje, így sokkal több hirdetést átnézett, és a 2004-es évjáratúak között megtalálta a 2002-es volt kocsinkat. Sokkal komolyabb felszereltséget írtak hozzá, olyat, amihez köze nincs ennek a Corsának. Extrásabb, fiatalabb, drágább autó lett belőle.”

János végezetül annyit még elárul, hogy a „hirdetések ugyanitt” linkre kattintva azt látja, ugyanez a brigád hat használt autót hirdet jelenleg.

Nem tudjuk, hogy ez hat hasonlóan hátborzongató történetet is jelent-e. Hat hasonló terrort. Hat szintén körbeordított, szurkálással fenyegetett, megalázott embert.

Úgy hallottuk, mással is történt hasonló eset, vigyázzanak!

Mi már felvettük a kapcsolatot a rendőrséggel. Első lépésben egy kérésünk, és egy kérdésünk volt az ORFK felé:

Amint válaszolnak, folytatjuk a témát.