"Szopat, évek óta csak szopat minket a kormány" – így foglalja össze egy öreg főcsővezető a magyar tűzoltók helyzetét.

Hogy a lánglovagok mit is értenek szopatás alatt, azt a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete elnökségi összejövetelén, az ország számos pontjáról érkezett érdekvédőktől lehetett megtudni; vonulósok mind, értsd, ők azok, akik kiérkeznek a „szeren”, vagyis tűzoltóautón, ha oltani kell, ha összeroncsolódott autóból kell kivágni embert, ha felhőszakadás önti el a pincét, ha fa dől a házra.

Azzal kezdik a szakszervezetisek, hogy évtizedekig „király melónak” számított tűzoltónak lenni, hiszen amellett, hogy menő és lélekemelő dolog saját életet kockáztatva mások életét menteni, belakható egzisztenciát és mindenféle kedvezményeket kínált felszerelni.

A tűzoltó (és akkor innentől tűzoltó alatt értsük a vonulósokat) huszonnégy-negyvennyolcazik, vagyis egy teljes nap szolgálatot két teljes nap pihenő követ. Ha úgy jön ki a beosztás, se szombat, se vasárnap, se húsvét, se karácsony, ráadásul a civileknél szokásos heti negyven óra helyett negyvennyolc óra a munkaidő, plusz még a túlmunka.

Cserébe: a huszonnégy óráknak csupán a harmadát fedi le a kiképzés, a maradék kétharmadban elvan a laktanyában az állomány: karbantart, szereli a technikát, takarít, kocsit mos, eszik, alszik, olvas, beszélget; már ha nem esik be riasztás; a negyvennyolc órában pedig lehetőség nyílik fusizni, pluszpénzt keresni építőiparban, vendéglátásban, mezőgazdaságban, bárhol; megfizethetetlen előny volt továbbá, hogy a tűzoltók, hasonlóan a többi egyenruháshoz, jelentős korkedvezménnyel mehettek nyugdíjba, akár ötvenévesen is, ha 1996 előtt álltak a kötelékbe.

Tegyünk egy kört a korkedvezményes nyugdíj fölött. E bónusz duplán indokoltnak látszik.

Egyrészt: a sajátos munkarend és az alacsony fizetés miatt a rendszerbe épített elem a fusizás, emiatt, valamint a riasztásokkal járó extra terhelés okán az átlagosnál gyorsabban kopik a szervezet; másrészt: a tűz sújtotta polgár a panel tizedik emeletén rossz néven venné, ha fitt harmincas helyett pocakos hatvanas tűzoltó rohanna föl érte a negyvenkilós felszereléssel, fölfeszíteni a lángoló lakásajtót.

Mindezek ellenére a 2010-ben kormányra kerülő Fidesz parlamenti kétharmada eltörölte az egyenruhások korkedvezményes nyugdíját, mondván, nem járja, hogy az állam eleresszen életerős, kiképzett férfiakat, akik aztán teljes értékű munkaerőként jelennek meg a piacon, ráadásul nyugdíjat kapnak, közterhet mérsékelten fizetnek.

„Nos, ez ugye elég nagy szopás – szól a főcsővezető. – S van tovább is ám!”

A következő súlyos tétel az, hogy a tűzoltóság 2012-ben elbukta az önállóságát, amikor a szervezetet a kormány betolta a katasztrófavédelem alá, pontosabban annak részévé tette.

Elsőre fura (de másodikra már nem az), hogy leginkább a nevük elvesztése akasztotta ki a tűzoltókat.

„A tűzoltó évszázadok óta tűzoltó, ha tűz üt ki, ma is tűzoltóért kiáltanak az emberek, s nem katasztrófavédőért. Ehhez képest úgy fosztottak meg bennünket a nevünktől, ahogy egy elítélttel teszik a börtönben meg a koncentrációs táborban. Megemészthetetlen, hogy a zubbonyunkon nem az olvasható, hogy TŰZOLTÓSÁG, hanem az, hogy KATASZTRÓFAVÉDELEM… Eleve mit jelent ez a kifejezés? Végiggondolta valaki? A tűzoltó azért tűzoltó, mert oltja a tüzet. És a katasztrófavédő? Az mit csinál? Védi a katasztrófát? Katasztrófa… A hülyeségnek nincs határa, aki ezt kitalálta, az unokáinak úgy olvassa József Attila Altatóját, hogy: Katasztrófavédő leszel s katona! Vadakat terelő juhász!?”

Vajon kinek az ötlete az átkeresztelés?

A szakszervezetisek szerint Bakondi György (ő volt a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának főigazgatója, ma kormánybiztos, a miniszterelnök bizalmasa) ideája volt elnyeletni a katasztrófavédelemmel a tűzoltóságot (meg a polgári védelmet). „Úgy hallottam, lényeges ok volt, hogy állásokat kreáljanak a schengeni határ nyugat-magyarországi lebontásakor fölöslegessé vált határőr főtiszteknek. Hogy ez miként hat a tűzoltás szakmai színvonalára, alig lehetett szempont. Vagyis: nesze neked még egy jókora pofon!”

Haladjunk.

A „száztizenkettőzés” szintén lecsapja tűzoltóéknál a biztosítékot.

Szintén a 2012-es év hozadéka, hogy megváltozott a riasztási rend.

Mint mondják, addig úgy volt, hogy tüzes, vizes, viharos bajban tárcsázta az ember a 105-öt, korábban a 05-öt, s a telefon a híváshoz legközelebbi tűzoltó laktanyában csöngött. Az ügyeletes tiszt, jobbára egy igazi tűzoltó, aki évtizedekig vonult, de kiöregedve, netán megpocakosodva már kinőtte, hogy rúdon csúszkáljon, szóval ez a profi felkapta a kagylót, a zaklatott polgár elmondta neki, mi ég, mi ázik, mire dőlt micsoda.

Az ügyeletes ismerte a környéket, a szlenget, nem tévesztette össze az alvéget a felvéggel, az iskolát az óvodával, az ötlépcsős kocsmát a hatcsöcsű fogadóval, tudta, hol van aszfalt, s hol csak földút, ahol esőben elássa magát az autó.

Föltette a szükséges kérdéseket, kiszűrte a telefonbetyárkodókat, közben a másik kezével emelte a belső telefont, leszólt a körletbe, meghatározta a riasztási fokozatot, vagyis azt, hogy hány autóval hány ember vonuljon, s míg a kollégák beleugrottak a védőruhába, vázolta, mire ügyeljenek, melyik utcán hajtsanak be, satöbbi. És a hívástól számított öt percen belül már az utcán robogott a szirénázó szer.

S most mi a helyzet?

„A polgár immár a 112-t pötyögi be, ami az ország két tevékenységirányítási központja egyikében, Miskolcon vagy Szombathelyen csöng, illetve, ha régi beidegződéstől vezetve a 105-öt üti be, az is e két város valamelyikében jelez.

A hívást olyasvalaki fogadja, aki sose látott tüzet, s könnyen lehet, hogy azt a települést sem látta, ahonnan a hívás jön.

Az előtte fekvő papír faábrájáról felolvassa a protokollkérdéseket, a válaszokat rögzíti, elköszön, hívja az illetékes megye műveletirányítási központját, átadja az adatokat az ottani kollégájának, aki eztán hívja a bejelentéshez legközelebbi tűzoltólaktanyát, szintén közli az infókat azzal az ügyeletessel, aki boldogabb, de legalábbis tűzoltószakmailag hatékonyabb időkben maga fogadta volna a bejelentést. Aki, s innentől ismerős az algoritmus, leszól a körletre, lánglovagok rúdra, azbesztbe, s gyia. Úgy tíz perc késéssel.”

Őrült abszurdokat produkál a túlbonyolítás.

„A múltkor magában a szombathelyi központban egy irodista nő beszorult a liftbe, a mobilján hívta a 112-t, ami, pont úgy dobta a gép, Miskolcon csöngött, és onnan, bő háromszáz kilométer távolságból vezényelték a segítségére a hozzá képest két emelettel lejjebb, a műhelyben ücsörgő szerelőt. Kevésbé vicces eset: egy traktorbaleset után a Pest megyei Tóalmás helyett elsőre a Nógrád megyei Tolmácsba küldött szert a tevékenységirányítási központ, s mire rájöttek, hogy megyét tévesztettek, a traktoros meghalt.”

Amúgy a tűzoltóknak nincs bajuk a 112-vel, uniós előírás, „hívják csak a bajba került külföldiek, nekik arra áll rá a kezük, de arra semmi nem kötelez, hogy ezzel párhuzamosan ne futhasson a direktben a helyi laktanyákba bekötött 105, meg persze a mentők 104-e és a rendőrség 107-e”.

Ugorjunk.

A bér szintén kényes pont.

„A főnökség azt szajkózza, hogy részben a 2015 óta létező életpályamodell elemeként öt év alatt ötven százalékot emeltek a tűzoltóknak. Hogy a vízfej mennyit kapott, nem tudom, a vonulósok, akik a katasztrófavédelem tizenkétezres létszámából hétezer fő, legföljebb húsz-harminc százalékot, ami lényegesen alatta marad még az inflációnak is, nemhogy egy életpályamodell sarokköveként lehetne rá tekinteni. A tűzoltó kezdőbér ma nettó százötven-százhatvanezer, tíz szolgálati év után pótlékkal százhetvenezer. Én huszonhárom év után viszek haza kétszázhatezer forintot. Rengeteg a túlmunka, a berendelés meg az átrendelés, amit általában nem fizetnek ki. Az külön felcseszi az ember agyát, hogy az irodisták többet kapnak, mint aki az életét kockáztatja. Ha rajtunk múlna, törvénybe foglalnánk, hogy az Országos Katasztrófavédelem főigazgatójának bére nem lehet több, mint egy kezdő vonulós tűzoltó juttatásának, teszem azt, két és félszerese. Tuti, hogy megdupláznák a fizetésünket.”

Amúgy az emlegetett 2015-ös életpályamodell hivatalosan három pilléren nyugszik: versenyképes jövedelem, lakhatási támogatás és megtakarításos biztosítás a szolgálati nyugdíj kiváltására. „Egyelőre ezek egyike sem valósult meg. És 2019-et írunk.”

Az érdekvédők azt mondják, a laktanyákban egyre gyászosabb a hangulat. „Akik még a régi, tisztességesebb körülmények között is dolgoztak, sorra besokallnak, leszerelnek, szakmát váltanak. Különösen azok az öregek buknak ki, akiknek már nyugdíjban lenne a helyük, hiszen sorra elbuknak a fizikai teszteken, ahol egy ötvenöt évesnek ugyanazt kell teljesítenie, mint egy negyvenegy évesnek. Kiveszik őket a vonulós állományból, s ahelyett, hogy helyben kínálnának nekik másik állást, ötven-száz kilométerrel távolabbi laktanyába küldik fénymásolópapír-cserélőnek. Az útiköltségnek csak egy részét fizetik, a többit gazdálkodd ki a fizetésedből. Naná, hogy a többség nem vállalja, felmond, s próbál elhelyezkedni ötveniksz évesen a civil életben, a zöm az addigi fusimunkahelyén igyekszik kisírni magának főállást. A felszerelő tűzoltóknak meg lassan nincs kitől megtanulniuk a szakmát.”

Egy Győr-Sopron megyei szakszervezetis azt mondja: „A statisztikák szerint nincs létszámhiány, a beavatkozó állomány mégis egyre apad. Arra a kétségtelen tényre hivatkozva, hogy csökken a tűzesetek száma, csökkentik a szerek és a vonulósok számát. Csak azt hagyják figyelmen kívül, hogy egy oltáshoz ugyanannyi ember kell és a lehető legközelebbről és a lehető leggyorsabban, mindegy, hogy kéthetente vagy hetente van lakástűz. De még a csökkenő keretet sem tudjuk feltölteni. Van, ahol a 2012-es beolvasztás utáni másfél évben az ötvenöt vonulós tűzoltónkból negyven leszerelt. Gyanítom, az lehetett a cél, hogy egy se maradjon a 2010 előttiekből, ne lázítsunk, ne keltsünk zavart az újoncfejekben. Főleg Nyugat-Magyarországon olyan jó állásnak számított tűzoltónak lenni, hogy sorban álltak a városi jelentkezők, de már jó ideje keletről vadásszuk a kollégákat. Egyre kevesebben keresnek nálunk munkát, pedig újabban a büntetett előélet és a labilis személyiség sem akadály, az a hír járja, hogy a tűzoltósági szakpszichológus elveszítette az alkalmatlan pecsétjét.

Tíz dioptriával is jöhetsz! Azt mondják, a légző alá majd nem szemüveget veszel fel, hanem kontaktlencsét. De vajon mi történik, amikor mentés közben egy füsttel telített helyiségben elmozdul a kontaktlencse? Hogyan igazítod meg? Sehogy. És eltévedsz, megfulladsz, ráadásul a társadat is életveszélybe sodrod. Egyetlen szigorítás született, mégpedig az, hogy kötelező az érettségi, annak viszont semmi értelme. Régen szakma szerint válogattunk, ha épp vízszerelő kellett a laktanya-felújításhoz, hát vízszerelőt vettünk fel és képeztünk ki, ha vakolni kellett, kőművest, a tetőhöz ácsot, bádogost. Most meg nem felel meg nekünk se a vizes, se a kőműves, se az ács, se a bádogos, ha csak szakmunkásképzője van. Viszont taps fogadja a gimnáziumból érkezőt, aki ugyan vágja a Pitagorasz-tételt, de rossz felén kapaszkodik bele a kombinált fogóba.”

És a kiképzés?

„Kezdődik ott, hogy nincs normális kiképzőbázisunk. A kiképzés nem illeszkedik az egyéni munkarendhez, gyakran a pihenőnapjukon rendelik be a kollégákat. A munkát nem tűzoltók vezetik, hanem jogászok, irodisták, az újoncokat immár nem tűzoltásra és műszaki mentésre oktatják, hanem kisrendőri ismereteket vernek a fejükbe, lőni tanulnak, bilincselni és esni. Aki kijön, az egyenruha viselésének szabályait betéve tudja, de szikracsapót meg bontóbaltát az egységéhez érkezve lát először.”

A felszerelést is szidják az érdekvédők.

„Egy átlagos nyugat-európai község önkéntes tűzoltói komolyabb cuccokkal rendelkeznek, mint mi. Pedig beszerzésre van pénz, de a vonulósokat valahogy soha nem kérdezik meg, mire lenne szükség a hatékony munkához. Légzőkészülékből hőkamerás kéne, de sima hőkamerából és gázkoncentráció-mérőből is kevés van, s azok is gyakran meghibásodnak. Az R13 fantázianevű védőruházatunk nem véd: szabvány szerint nyolcszáz–ezer fokot kéne bírnia három másodpercig, ehhez képest a hatszázat sem bírja két szekundumig.

Szállóige lett, amit Bakondi mondott a teszt alatt megégett kollégáknak: az nem megégett, csak bőrpír.

Védőcsizmából, sisakból, kesztyűből, lámpából a legolcsóbbat veszik, ezek csak arra jók, hogy elmondhassuk, van ilyenünk, de komoly tűzben alkalmatlan.

A Rába típusú tűzoltóautóink abszolút alkalmasak városnézésre, csajozni és óvodásokat hülyíteni. Tüzet oltani kevésbé.

Például képtelen menet közben oltani, vagyis tarlótűzhöz el se indulj vele. Plusz nincs bennük légzsák, klíma, gyönge a motor, emelkedőn egylovas szekeret sem előzöl meg vele, a legénységi fülke oly kicsi, nemhogy öltözni nem lehet benne, mozdulni se nagyon, gagyi a lámpa, rossz helyre szerelték a szirénát, a fülkében hangosabb, mint odakint, százhárom decibelt mértünk, egy dolog, hogy megsüketülsz, de amíg ép a dobhártyád, addig is el kell döntsd, hogy rádióforgalmazol, vagy szirénázol, mert a kettő együtt nem megy.

Ehhez képest a Rábák darabja százharminckétmillióba került, miközben olyan impozáns tűzoltóautó-építési múlttal rendelkező gyártóktól, mint a Rosenbauer vagy a Ziegler száztízmillióért tökéletes szert kapni.

Ennek vajon mi az oka?

„Azt mi nem tudhatjuk. Mindenesetre tény, hogy a beszerzéseket nem a tűzoltóság, de még csak nem is a katasztrófavédelem, hanem a Belügyminisztérium cége, a Heros végzi. És az ott dolgozóknál láthatóan nem az a lényeg, hogy nekünk, pláne hogy a polgárnak legyen jó, hanem az, hogy nekik. Kicsiben is így van ez: míg 2012-ig minden laktanyában saját ember végezte a gázmaszkok rendszeres ellenőrzését, a fizetéséért, a munkája részeként, az új rendben a Heros küldi a munkatársát, s maszkonként, alkalmanként ötezer forintot számláz. A katasztrófavédelem pedig fizet.”

A katasztrófavédelmen belül külön kaszt a főnökség és a tűzoltók, s ha túlzó is az irónia, a mezei állampolgárt nem sok jóval kecsegteti, hogy ellenségként tekintenek egymásra azok, akiknek az a dolguk, hogy bajban segítsenek rajtunk.

„A tűzoltókat a katonai törvénykezés hatálya alá helyezték, ami elég barátságtalan lépés, sokan megfélemlítésként élik meg. Amúgy is, a tűzoltó arra tesz esküt, hogy az élete árán is életet ment, nem pedig arra, mint a katona, hogy embert is öl, ha kell. S nem csak ettől egész más a hangulat odabent. A régi főnökeink a bajtársaink voltak, a mostaniak még csak nem is a kollégáink, hanem pusztán az elöljáróink. Néha tényleg úgy tűnik, hogy élvezik, ha fájdalmat okozhatnak nekünk.

Pár éve elvették, hogy a tűzoltók védőszentje, Szent Flórián napján ünnepeljük a szakmánkat, azóta a rendőrséggel közösen, Szent György napján lehet koccintani magunkra, már akinek kedve van hozzá. Az is újítás, hogy bár időtlen idők óta augusztus nyolcadikán emlékeztünk meg a hősi halált halt tűzoltókról, immár nem tehetjük ezt hivatalosan.”

S aki úgy érzi, nem figyelnek rá, olykor elbánnak vele, nem meglepő, ha azt lesi, mikor röhögheti ki feljebbvalóját.

„Az egyes tűzoltók minősítését olyanok végzik, akik sosem dolgoztak velük, fogalmuk nincs, milyen kolléga, nem tudják, bevetésen hogyan áll helyt. Jobb híján jogszabályokra kérdeznek rá, így az értékelés gyakran köszönőviszonyban sincs a valósággal. Amúgy is folyamatosan basztatják a vonulósokat, ha másba nem sikerül, hát a takarításba kötnek bele, okoskodnak, és míg mi a bőrünket visszük vásárra, a legnagyobb rájuk leselkedő veszély az, hogy ráhullik egy gémkapocs a lábujjukra. Egynek sincs vonulós múltja, lángot csak az öngyújtójukban láttak.

A múltkor egy Borsod megyei ellenőrizésen kérdik a tűzoltótól szigorúan, hogy «hol a fa tűzcsapkulcs». Nem értették, mit akar, aztán rájöttek, hogy a földalatti tűzcsap kulcsát keresi a fickó, csak megtréfálta a felirat, hogy «FA tűzcsap». Azt hitte, annyira vidékre keveredett, hogy itt fából faragják a tűzcsapot. Pár napra rá esztergáltattak a kollégák tölgyből egy kulcsot, ott lóg a laktanyában, hátha megint keresi a katasztrófás. Az meg egy Vas megyei riasztáson esett meg, hogy az ellenőrző elöljáró, meglátva egy kamerát, kétségbeesett, hogy benne lesz a tévében, ami nagy baj, mert nincs rajta munkavédelmi sisak. De megnyugtattuk, hogy a tűzfészket kutató tűzoltósági hőkamerát nézte tévés kamerának.

Maga Bakondi se semmi, valahol az «ív fokozatról» érdeklődött, aztán kiderült, hogy a IV. fokozatú riasztásra gondolt. Máskor meg a bevetési központban járva belefülelt a forgalmazásba, és amikor azt hallotta, hogy «a nyolc daru kiért», megkérdezte, «mi a faszomnak oda nyolc daru?!». Elmagyarázták neki, hogy a tűzoltóknál például az első kerületi darut egy darunak, az ötödikét öt darunak, a nyolcadikét nyolc darunak rövidítik.”

Nem meglepő, hogy ebben az ellenséges hangulatban Bakondi György politikai szerepvállalása is szálka a köröm alatt. Azt mondja az egyik, magát „tökéletesen pártsemlegesnek” valló érdekvédő, hogy „az Országos Katasztrófavédelemnek be kéne fejeznie a politizálást, mert lejáratjuk magunkat az olyan mocsokságokkal, mint például amivel Bige László műtrágyagyárának fideszes bezárásához asszisztáltunk”.

A szakszervezetisek, legalábbis ők így érzik, külön célkeresztben vannak. „Az általunk felvetett problémákat letagadja, eltussolja a katasztrófavédelem. Ha szolgálati panaszt írnak a kollégák, gyakran megfenyegetik, átvezénylik őket, olyan is akadt, akit mondvacsinált okkal feljelentettek a katonai ügyészségen. Bezzeg, ha tűzoltó tesz feljelentést, az ügyészség a füle botját sem mozgatja. Több alkalommal kértük azt is, hogy szakszervezetként hadd legyünk jelen a munkavédelmi ellenőrzéseken, hadd mutassuk be, hogy nemcsak az egyenruházati termékek egészségtelenek, hanem a laktanyák s még az ágyak is. Hiába. Az úgymond kötözködéseink miatt ott tesznek keresztbe, ahol tudnak. Nem mehetünk be a laktanyákba, nem toborozhatunk, odabent nem tájékoztathatjuk a kollégákat a jogaikról, nem engedélyezik bent a szakszervezeti gyűléseket, ha mégis, akkor rendre ott ül egy katasztrófavédő is. Megtiltották a tagdíj levonását a fizetésből, és megszüntették azt a kis munkaidő-kedvezményünket, ami volt. Megyénként egyetlen fő védett tisztségviselőnk lehet, annak ellenére, hogy bíróság mondta ki: nem a megye a szervezeti egység, hanem a tűzoltóság. Röhej az is, hogy a tűzoltósofőröknek önrészes a katasztrófavédelmis felelősségbiztosításuk, vagyis, ha akár kék villogóval, tűzesethez száguldva meghúzol egy autót, fizetsz; erre a szakszervezetnél azt találtuk ki, hogy mi magunk is kötünk biztosítást a tagjainkra, nem csak a sofőrökre. Ennek, mondjuk úgy, nem örültek odafönt… Minden sokkal szarabb lett, amit tán odafönt is éreznek, hiszen a Hableány mentését valamiért nem a katasztrófavédelem irányította, mégsem történik semmi. Az a helyzet, hogy a magyar katasztrófavédelem időzített bomba, a társadalom nem fogta fel, mekkora a baj, s tényleg valami hatalmas szerencsétlenség kell, hogy a fejükhöz kapjanak az illetékesek. És akkor aztán mindenki szopni fog.”