A kérdésre válaszolva sokan egyből rávágnák a választ, hogy NATO-kötelességünk! De szögezzük le rögtön az elején: a NATO-szerződésből nem következik kötelezően az ilyen akciók felvállalása, ezeket a kormány külön szerződésekben vállalja be. Az ország védelme érdekében vállalhatnák pl. a Zrínyi 2026-nál erősebb szárazföldi erők felszerelését is, de nem teszik. Ráadásul Mali vagy Szomália még csak nem is NATO-küldetés volt.

Az Európán kívüli katonai missziókkal kapcsolatban jelenleg két véglet van a magyar politikai életben: a magát nemzetinek mondó Fidesz-kormány szolgalelkű álláspontja egyértelmű. A más területeken oly hangos „nemzetvédő” retorika itt hallgat, és a Fidesz beáll a sorba. A másik oldalt a Mi Hazánk Mozgalom képviseli, akik megszüntetnének minden Európán kívüli megszálló tevékenységet.

A következőkben, a teljesség igénye nélkül, az afganisztáni és hasonló missziók katonai előnyeiről és hátrányairól írunk néhány gondolatot. A pénzügyi, külpolitikai és egyéb vonatkozásokra itt nem térünk ki.

Az egyének szempontjából a presztízs és tudás megszerzése mellett a hazai fizetésekhez képest jelentős anyagi előnyökkel járt egy-egy misszió bevállalása (mára ez az előny jelentősen csökkent). A katonák közül sokan a missziókban érezhették magukat ténylegesen katonának. Itt csinálhatták legalább részben azt, amit gyakoroltak, amire készültek, amiért sokan egyáltalán katonának álltak.

Kevés (vagy inkább semmi) szó nem esik azonban a missziók negatív hatásairól. Az első egy-két misszióra régebben még általában önként jelentkeztek a résztvevők a kihívás, tapasztalatszerzés, presztízs, pénz és egyéb okok miatt. A további missziókat azonban nagyrészt már csak a pénz miatt vállalják be a katonák. Illetve néhány embernél kialakul a „missziófüggőség”, vagyis miközben gyűlöli a missziót, alig várja, hogy újra indulhasson, mert az egyén képtelen visszailleszkedni az itthoni életbe (jelzem, a hivatalos állásponttal szemben nem sok segítséget kapnak katonáink problémáik és a PTS - Post Traumatic Stress - feldolgozására).

Egy misszió az egyedülállók esetében szinte lehetetlenné teszi a párválasztást (a missziós „szerelmek” általában nem tartósak), a feladaton lévő katonák családja pedig megérzi a családfő hiányát. S úgy tűnik, hiába az anyagi előnyök, a nők többsége nem tolerálja párja hosszú távollétét. A katonák nagy részét a párja elhagyja, elválik, vagy már a küldetés alatt, vagy miután hazatért az illető. Sok résztvevő családi élete tönkremegy.

Hazajőve sokaknak nehéz újra beilleszkedni a civil életbe, s ezt ismét a párkapcsolatok, a család sínyli meg. A lelki terhelés pedig alkohol- és drogproblémákhoz, lecsúszáshoz és néhány esetben öngyilkossághoz vezethet.

Persze sokan mondják, hogy a missziót önként vállalják a katonák. Ez az első egy-két alkalommal általában igaz is. Utána azonban már a kényszer az úr, elsősorban anyagi, de egyre gyakrabban előfordul a munkahelyi nyomásgyakorlás is. Aki a katonai hivatást választotta, az nem mondhatja egyszerűen egy „megkeresésre”, hogy nem. Hiszen azzal felettesei nem kívánt figyelmét vonhatja magára, s jó, ha csak további előrejutását kockáztatja. Illetve sokaknál szerepet játszik a már korábban említett „missziófüggőség” kialakulása.

További fontos tényező, hogy, bár a honvédség elméleti létszáma 20 000 fő felett van (a pontos létszámot titkosították, csupán a keretszámok szerepelnek minden évben a költségvetésben), a hazai szolgálatnál jóval szigorúbb egészségügyi követelmények miatt közülük nem mindenki alkalmas a külszolgálatra. Így van, aki menni akar, de egészsége miatt nem engedik ki. Mások viszont érthető okok miatt eleve nem akarják, nem vállalják a külföldi szolgálatot (egy külszolgálat a felkészítéssel együtt majd’ egy évet is igénybe vehet). Így pedig az állomány „mozgatható” részét folyamatosan terheli a missziós tevékenység, vagy annak lehetősége (2020-ban mintegy 900 katonánk szolgált külföldön, ami féléves váltással és tartalékokkal számolva mintegy 2000 főt érint egy évben, ez hadseregünk létszámának majd’ 10%-a). Ez pedig az állomány kifáradását, fásultságát, és végső esetben leszerelését eredményezi.

Katonai szempontból civilek és katonák között is - a NATO-kötelességünk hangoztatása mellett - fontos érv az Európán kívüli missziók mellett, hogy így katonáink harci tapasztalatokat szereznek, a gyakorlatban is kipróbálják az elméleteket, fegyvereiket, harceljárásaikat stb. Ezáltal nő a hatékonyság. Ez elméletben igaz (illetve külföldi hadseregeknél, melyek harci feladatokat vállalnak, részben működik is). A hadsereg szempontjából a részt vevő állomány tapasztalatokat szerez, új, korszerű (harc)eljárásokat tanul, új, korszerű eszközökkel találkozik, megismerkedik idegen hadseregek vezetési stílusával stb. Ezeket az ismereteket hazajőve ki-ki beosztásának, tudásának, habitusának megfelelően igyekszik felhasználni, átadni. A honvédségben az elmúlt évtizedben végbement szemléletváltozás egyik meghatározó mozgatórugója éppen ez a folyamat volt.

A dolog azonban jóval összetettebb. És, mint általában mindig, az ördög itt is a részletekben rejlik. A jelenlegi magyar rendszer hatásfoka az ismeretek hasznosítására igen csekély. A Magyar Honvédség igen korlátozott bevethető erővel, katonával rendelkezik, így kénytelenek különböző egységektől, alegységektől összeszedni az embereket. A felkészítés során ugyan igyekeznek összekovácsolni a kiutazó állományt, visszakerülve alakulatukhoz azonban elszigetelten (sok esetben kisebbségben) lesznek csak jelen, s nem tudják tapasztalataikat felhasználni. A parancsnoki lánc és a hadsereg legfőbb problémája a vízfej, a főtisztek tömege, eleve gátolja az új ismeretek elterjesztését.

A missziót megjártak látják a problémákat, de azokon rendfokozatuknál, beosztásuknál fogva a legtöbb esetben nem tudnak változtatni. Az új ismeretek, újdonságok gyakorlatba való átültetése, a tapasztalatok bármilyen mértékű felhasználása évekbe telhet, ha egyáltalán sikerül.

Jelentősen rontja az ismeretek felhasználásának hatékonyságát a missziók elosztásának rendszere is. Van, aki 6-8 misszióba is kijut, vagy kénytelen kimenni, míg más egybe se. A jó beosztásokért tülekedés van, a rosszakra pedig úgy kell vadászni az embert. A nem harci övezetbe, nem harci feladatokra vezényelt állomány tapasztalatai pedig eleve nem sok hasznot hoznak. Se a seregnek, se az országnak. Ciprus olyan, mintha üdülni küldenénk az embereket (átlag katona nem is kerülhet ide).

Harcászati szempontból szintén sajátos, egyben kedvező és kedvezőtlen hatása van a missziózásnak. Katonáink valóban modern harceljárásokat tanultak, tanulnak meg. Csakhogy a Magyar Honvédség úgynevezett „béketámogató” küldetésekben, alacsony intenzitású konfliktusokban vesz csak részt, „kímélve a katonák életét”. S még ezekből is általában a kevésbé veszélyes feladatokat vállalják, vagy bízzák embereinkre. Feladataik során nagyrészt őrzést, járőrözést, megfigyelést, biztosítást, kísérést és esetleg tömegkezelést, oszlatást végeznek (a néhány tényleges harci cselekményről pedig mélyen hallgatnak, mintha az a sátántól való dolog lenne, pedig ezekből, az ezekben résztvevőktől lehetne igazán tanulni).

Csakhogy ezeket az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusokat, néhány belövés, esetleg robbantás, rövid tűzharcok jellemzik. Katonáink általában túlerőben vannak, vagy rövid időn belül a segítségükre siet az „erősítés”, vagy biztonságos területre tudnak manőverezni. Az ellenség kis kaliberű fegyverekkel rendelkezik, ritkán használ tüzérségi eszközöket, páncélosokat és légierőt szinte soha.

Általában nincs saját tüzérségi, páncélos (a néhány BTR-t, MRAP-ot vagy Hummert leszámítva) vagy légi támogatásunk, azt a szövetségesektől kell kérnünk. Tapasztalataink így sajnos egyoldalúak. Valódi háborús helyzettel - amikor az ellenség intenzíven használja a modern felderítő eszközöket, tüzérséget, páncélosokat, légierőt stb. - nem találkoznak. Nem vesznek részt két állam hadseregének szervezetszerű összecsapásában, túlerejű ellenséggel szembeni műveletekben. S szó sincs városok, utak, hidak stb. védelméről tüzérséget és páncélosokat felvonultató túlerejű ellenséggel szemben stb.

Jelenleg a harcászati képzések nagyrészt a missziós tudást adják át katonáinknak. Alig van szó védelemről, helységharcról stb. Harcászatunk a „béketámogató” missziók igényeinek kiszolgálásáról szól, nem az ország védelmét célzó képzésről, harcászatról.

A katonák képzésére tehát pozitív hatást gyakorolt a missziós tevékenység, hiszen már nem a szovjet idők „szuronyrohamát” és „hurrá előre” harcászatát alkalmazzuk (bár sok főtiszt még ebben a szellemben irányítja alárendeltjeit, és az egykori szovjet hatás még sok területen megfigyelhető), de még messze vagyunk az ország védelmét szolgáló kiképzéstől.

Harcászati szempontból, a hadseregre gyakorolt hatása miatt a missziók fontosak voltak, de a további fejlődéshez módosítani kellene a jelenlegi rendszert, felkészítést. Ha a harci tapasztalatszerzés lenne a cél, akkor egész alakulatokat, főleg harci feladatokra kellene küldeni (ahogy például a lengyelek tették Irakban). Ezt viszont jelenleg egyetlen magyar politikai csoport sem vállalná fel. A jelenlegi rendszer fenntartása viszont csak pénzkidobás, a honvédség további fejlődését nem szolgálja, ellenben jelentős nemzetbiztonsági kockázatot vonhat maga után.

(A szerző olvasónk.)