A Csendőrség szervezetének, működésének történetének ismerete nélkül a XX. századi történelmünket nem lehet helyesen megítélni. Különböző forrásmunkák, de főként emigrációba kényszerült szerzők szerencsére megírták a Magyar Királyi Csendőrség történetét: az 1990-es évek derekán a Dunatáj Alapítvány a Magyar Királyi Csendőrség működéséről egy filmet mutatott be. Ebben a munkában a következő intézmények, intézetek, alapítványok működtek közre: Magyar Országos Levéltár; Magyar Történelmi Filmalapítvány; Hadtörténeti Levéltár; Magyar Történeti Múzeum Fotóarchívuma; Szemere Bertalan Magyar Honvédelmi-Történeti Tudományos Társaság; Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség.

A filmben emigrációban élő egykori csendőrtisztek egymástól teljesen függetlenül szólaltak meg. Elbeszéléseiket, személyes visszaemlékezéseiket összevetve a szintén emigrációba kényszerült Dr. Rektor Béla egyetemi tanár ”A MAGYAR KIRÁLYI CSENDŐRSÉG OKNYOMOZÓ TÖRTÉNETE” című terjedelmes könyvével az állapítható meg, hogy a különböző forrásokból származó adatok, a legapróbb részletekig összhangban vannak egymással. Tehát mindenki az igazat mondja. Ez megerősíti minden ismeretem hitelességét, melyeket a családomban, idős barátaimtól, kollégáimtól hallottam.

Dr. Rektor Béla könyve 1980-ban jelent meg az USA Ohio állambeli Cleveland városában, az ”Árpád Könyvkiadó Vállalat” gondozásában. Sem ezt a könyvet, sem a Dunatáj Alapítvány filmjét nem hozták Magyarországon nyilvánosságra, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy hazánkban még mindig cenzúra van. És nem is csak a ”klasszikus” értelemben vett cenzúra létezik, hanem öncenzúra, ami még ennél is rosszabb. A rendszerváltást követő idők politikusainak még mindig igen szoros érdeke fűződik ahhoz, hogy az igazságot gondosan takargassa. Vajon miért?

A Magyar Királyi Csendőrség működésével kapcsolatos tényeket a fenti forrásokból, a teljesség igénye nélkül válogattam össze.

Ez volt a nagy múltú Magyar Királyi Csendőrség jelmondata, melynek szavaiból kiolvasható a nemes szándék, az erkölcsi tartalom. Bizonyára nem mindenki előtt ismeretes, hogy a csendőrségek megalakulása előtti időkben a rendfenntartó feladatokat katonai erők látták el. Ezekből fejlődtek ki a darabontok, a zsandárok, majd a XIX. században játszódó filmekből többé-kevésbé élethűen ábrázolt pandúrok. A Monarchián belüli csendőrséget abban a szervezeti formában, ahogy ismeretes, a XIX. század második felében, Erdélyben alapították meg. Sikeres működése következményeként a Magyar Parlament elfogadta gr. Tisza Kálmánnak a Magyar Királyi Csendőrség létrehozására vonatkozó törvényjavaslatát, amelyet 1881. február 14-én Ferenc József magyar király a kézjegyével szentesített. Az Erdélyi Csendőrség parancsnoka, Török Ferenc, némi változtatások mellett, erdélyi mintára szervezte meg a politikától mentes, párt-semleges, rendfenntartó fegyveres testületet, a Magyar Királyi Csendőrséget, és állományát a korábbi idők darabontjaiból, zsandárjaiból, pandúrjaiból verbuválták. A Magyar Királyi Csendőrségnek az elsődleges célja mindenkor a magyar állampolgárok személyi- és vagyonbiztonságának védelme volt. Ez nagyon gyakran abban is megnyilvánult, hogy bátor csendőreink saját testi épségük, de akár életük kockáztatásával is maguk mentették ki nemcsak honfitársaikat, de még az ő jószágait, ingóságait is égő házakból. A csendőrök nemcsak a mentési munkálatokban, hanem a kárenyhítésben, mint például a tüzek oltásában is tevékenyen részt vettek. Elsődleges célkitűzésük mindemellett a bűneseteknek és a káreseteknek megelőzése volt. A felderített bűnesetek arányszámainak tekintetében évről évre rangosabb helyre kerültek. Horthy Miklós kormányzóságának idején, amikor a felderítési arányszám 90% felett volt, a mi csendőrségünk világviszonylatban élen járt.

A Magyar Királyi Csendőrség igen magas társadalmi elismertségre tett szert. Dr. Preszly Lóránd, a magyar belügyminisztérium csendőrségi osztályának magas rangú tisztje a csendőrségről a következőket írta:

„Általános elismerés kísérte a fiatal intézmény, éjjel nappal, állandó veszély között önfeláldozóan teljesített segédkezéseit és eredményes mentési munkálatait. Látjuk a csendőrt: midőn felfegyverzett, túlnyomó számban lévő gonosztevőkkel elszántan szembeszáll; furfangos bűntetteseket fáradhatatlan és tapintatos nyomozással az igazságszolgáltatásnak átad; árvíznél, tűzvésznél erélyesen rendet tart; segélyt nyújt, életet ment; tél idején, hófúvásban talált megdermedt egyéneket ápolás alá vesz; stb.; és azon lélekemelő meggyőződés tölti el keblünket, hogy ilyen erős kötelesség érzet és a testületnek kifogástalan közszelleme intézményünk jó hírnevét mindenkorra biztosítani fogja, és ezáltal a Magyar Királyi Csendőrség nemegyszer fölöttébb terhes szolgálatának önfeláldozó tevékenységének a legszebb jutalmát nyerendi."

A Magyar Királyi Csendőrség a legénységi állományát elsősorban paraszti- ill. elszegényedett nemesi családok (dzsentri) fiaiból szervezték és a későbbiek során is ebből a két társadalmi rétegből származó magyar hazafiakkal egészítették ki. A csendőrséghez később sok honvédtiszt is átigazoltatta magát, de nekik le kellett mondaniuk korábbi katonai rendfokozatukról. Így a szolgálati idejük elismerésén túl semmilyen előnyben nem részesültek a próbacsendőrökkel szemben.

Hogy miért részesítették a parasztcsaládok gyermekeit előnyben, annak nagyon észszerű okai voltak. A csendőrök szolgálati körzete túlnyomó részben városok közigazgatási területein kívül eső településeken, falvakban, tanyavilágban volt. Mivel a rendfenntartással kapcsolatos teendőik szoros összefüggésben voltak a vidékkel, a vidéki életmóddal, értelemszerű volt tehát, hogy a csendőröknek abból a közegből, társadalmi rétegből kellett származniuk, amelyben nap mint nap dolgozniuk kellett! Ki ismerhette volna jobban a vidéki életet, mint maga a magyar paraszt? Szempont volt az is, hogy a szegényebb sorsúak mindig jobban megbecsülik a társadalmi ranglétrán történő felemelkedést. Különösen, ha olyanok néznek majd fel rájuk, kikre korábban nekik kellett felnézniük.

A II. Világháború előtti magyar Paraszt ember becsületes volt. Tradícióit, nemzeti hagyományait híven ápolta, magyarságához ragaszkodott! Az erkölcsös, vallásos neveltetésükből adódóan ezeket a tulajdonságokat a csendőrök már a szülői otthonukból hozták magukkal, így erre nem kellett őket külön oktatni. A paraszti származás mellett nagyon erős érv volt az is, hogy ellentétben a városokban élő iparosokkal, a paraszti sorból kikerülő csendőrök védettséget élveztek a fertőző kommunista eszmék ellen, mivel nekik a lehetőség se volt adott, hogy tagjai lehessenek titkos szervezetnek, földalatti mozgalmaknak, a kommunista pártnak, szakszervezetnek, szabadkőműves páholyoknak.

A csendőrségnél az egészségügyi és fizikai értelemben vett erőnléti is rendkívül szigorú követelmény volt. Ennek is könnyebben tettek eleget a vidéki életmódot folytató, nehéz fizikai munkához szokott fiatalemberek. Érdemes megemlíteni, hogy pl. szemüveget viselő egyént a Magyar Királyi Csendőrség testületénél nem alkalmazhattak.

A csendőrség szolgálati utasítása szerint azokat lehetett csendőrségi állományba felvenni, akik magyar állampolgárságúak, feddhetetlen előéletűek voltak. Nem volt elegendő az erkölcsi bizonyítvány, ami csak azt nyugtázza, hogy az illető személy a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel. A feddhetetlenség ennél sokkal többet követelt meg. Továbbá követelmény volt a kifogástalan egészségi állapot, írni, olvasni, ill. számolni tudás; a magyar nyelv tökéletes ismerete; megfelelő értelmi képesség; 20 és 40 év közötti életkor; nőtlenségi vagy özvegyi, de mindenképpen gyermektelenségi állapot. Ez utóbbira nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy a csendőr csakis és kizárólag a hivatásának szentelje idejét, szellemi képességeit és fizikai erejét. A csendőr számára alapvető követelmény volt még annak a kisebbségi nyelvnek ismerete is, ahol a csendőr a szolgálatát teljesítette.

A csendőrség tagjainak illetménye három részből tevődött össze. Havi fizetés, szolgálati pótdíj és egyéb juttatások. Nyugdíjazás esetén az állományban lévők tíz éves szolgálati idő letöltése után megkapták a 15. szolgálati évben járó havi illetményük egyharmadát. 15 év után a 20. szolgálati évben járó havi fizetésük három-nyolcadát; 20 év után a 25. szolgálati évben járó havi fizetésük felét, negyven év szolgálati idő elérése esetén pedig megkapták az utolsó havi fizetésük teljes összegét.

Ha a csendőr szolgálatteljesítés közben, önhibáján kívül vált szolgálatképtelenné, akkor nyugdíjának kiszabásakor a szolgálati idejéhez még tíz évet hozzászámítottak. Ha az előbb említett körülmények folytán a csendőr meghalt, akkor özvegyének és árváinak olyan mértékű nyugdíj, ill. segélyezés járt, mintha az elhalálozott csendőr mind a negyven évet leszolgálta volna.

Zsidók, cigányok, nemzetiségiek a csendőrök megítélésében nem létezhettek. Szolgálatteljesítésük körzetében minden kisebbségi nyelvet beszélniük kellett. A csendőröknek nem lehetett a szolgálati körzetük például ott, ahol a szülei, rokonai, barátai éltek. Ez garantálta a csendőr elfogulatlanságát, ez volt az előfeltétele a csendőri intézkedések pártatlanságának. A csendőröknek szigorúan tilos volt bárkitől, bármilyen ajándékot, élelmet, jutalmat, kölcsönt, stb. elfogadni. Következésképpen mindennemű ingyen ellátástól tartózkodniuk kellett! E tilalmakra azért volt szükség, hogy kötelességteljesítés közben, vagy a jelentés megírásakor a legtisztább igazságtól eltántoríthatatlanok legyenek. A kötelességüket kimagasló eredménnyel teljesítő csendőröket lehetett jutalmazni. Erre a célra szolgáltak az Első Világháború előtti időkben létesített alapítványok, mint a Kempen alap, azaz a Ehrenstein-féle alapítvány; a Perisutti alap, a Fölzer- és Zimmermann-féle alapítvány és a Panajott Sándor Alapítvány, mely utóbbi a rokkant csendőrök segélyezését szolgálta.

Az 1881. évi Szolgálati Utasítás szerint a csendőrök magánéletének kifogástalannak és példamutatónak kellett lennie. A tilalom, miszerint a csendőr semmiféle ajándékot, ennivalót nem fogadhatott el senkitől, még a csendőr családtagjaira is vonatkozott. A csendőr szolgálati ideje alatt étkezés céljából nem térhetett be sem magánházba, sem nyilvános helyre, mint pl. kocsmákba, vendéglőkbe, éttermekbe, szállodákba. Szeszes italt fogyasztani szolgálati időben egyáltalán nem, azon kívül pedig csak mérsékelten volt szabad. Közterületen egyáltalán nem, félreeső területeken pedig mások (nem csendőrök) jelenlétében még a dohányzás is tilos volt. A csendőrök a szolgálati idejükön kívül sem látogathattak kétes hírű kocsmákat, vendéglátóhelyeket, és nem mutatkozhattak rosszhírű személyekkel, léha nőkkel. Tivornyázás, adósságcsinálás, pénzben kártyázás a csendőr számára szintén szigorúan tilos volt. Mind hivatali eljárásukban, mind pedig magánéletükben komoly, de előzékeny magatartást kellett tanúsítaniuk. Szavaikban, tetteikben tapintatosan kellett kerülniük mindent, ami szolgálati fellépésüket nehezítette volna. Ellenkező esetben minden felsorolt eset az intézmény jó hírét, tekintélyét veszélyeztette volna. A csendőrnek tehát még a magánéletűkben sem lehetett senkivel haverkodnia, bratyiznia!

Az idők folyamán külön csendőr erények fejlődtek ki. Ilyen erény volt a megvesztegethetetlenség, a pártatlanság, az igazságszeretet, az önzetlenség, a segítőkészség, a bajtársiasság, a magas fokú hivatástudat, hivatásszeretet. Minden csendőr birtokában volt ezeknek az erényeknek, máskülönben másoktól sem várhatta el a kifogástalan, erkölcsös magatartást! A csendőrnek élete párját, baráti társaságát is nagyon gondosan kellett megválogatnia; szórakozását, szokásait is ehhez kellett igazítania. Aki a kívánalmaknak nem tudott maradéktalanul eleget tenni, annak a testülettől meg kellett válnia.

A Magyar Királyi Csendőrség tagjai a társadalom megítélésében igen magas helyen álltak. Faluhelyen közvetlenül a papok után következtek. Világosan látható, hogy a csendőri hivatás a nagyfokú felelősség mellett jelentős mértékű társadalmi elszigetelődéssel is járt, hiszen a csendőröknek nagyon meg kellett válogatni a baráti köreiket. Feltéve, ha a magas kívánalmak mellett akadt számára ilyen baráti kör.

A csendőrségi testület tagjainak nősülésére vonatkozó szabályait, a csendőrségi szolgálat különlegességeinek a figyelembevételével, külön utasítás szabályozta. Ebben meg volt határozva a nős csendőrök lehetséges legmagasabb arányszáma is. Az 1881-ben kiadott Csendőrségi Szolgálati Utasítás szerint a nős csendőrök arányszáma egy-egy csendőrkerületen belül nem haladhatta meg a 10%-ot. Később ezt az arányszámot felemelték, de a nősülés legkorábbi idejét a betöltött harmincadik életév alá sohasem hozták. A nősülési engedély kiadása előtt a menyasszonynak és családjának az erkölcsökhöz és a nemzethez való hűségét alaposan megvizsgálták. A csendőröknek még az eljegyzéshez is engedélyt kellett kérniük. Csak akkor kapták meg a házasságkötésre még nem jogosító engedélyt, amikor mindent rendben találtak. A házasságkötéshez külön engedélyre volt szükség. A csendőrtisztek nősülését csak a honvédelmi miniszter engedélyezhette.

Amennyiben egy csendőrtisztnek nem volt jelentősebb magánvagyona, mert ez volt inkább gyakoribb, akkor vagyon híján kauciót kellett valakinek letétbe helyezni a házasság megkötése előtt. Akkoriban egy csendőr nagyon jó partinak számított, mert jövője biztosítva volt, a társadalomban nagyon előkelő helyet foglalt el. Tehát a csendőrök gyakran nősültek jómódú, vagyonos családokba. Ezért vált általánossá az a gyakorlat, hogy a menyasszony családja boldogan helyezte letétbe a törvényben előírt kauciót, melynek mértékét az ide vonatkozó törvény a vőlegény rangjától tette függővé. Míg pl. egy csendőrhadnagy menyasszonyának 40 ezer pengő értékű kauciót kellett letétbe helyeznie, addig egy alezredes menyasszonyának nem kellett letétbe helyeznie semmit, mivel rangjából adódóan már olyan magas volt az illetménye, hogy halála esetén a családja folytatni tudta korábbi életvitelét az özvegyi nyugdíjból, ill. hátrahagyott árvák esetén az árvaellátásból. Megfelelő mértékű kaucióra tehát azért volt szükség, mert jelentősebb magánvagyon hiányában, egy alacsonyabb rangú csendőrtisztnek korai halála esetén (különösen rövid szolgálat után) az özvegy legfeljebb csak kegydíjra lett jogosult, és ez már nem biztosította az elhunyt csendőr családja számára a korábbival azonos színvonalú életvitelt, a családfenntartó nélkül maradt családtagok tisztességes megélhetését. Látható, hogy elődeink mennyire bölcsek, mennyire előrelátók, mennyire tisztességes szándékú emberek voltak!

Itt egy rövid kitérőt szeretnék tenni az erkölcsök fokozott védelme tekintetében. Atyai nagyapám MÁV főtiszti rangban, állomásfőnökként kereste kenyerét. A háború előtti időkben az volt a szokás, hogy az állomásfőnököket 2-3 évente az ország egyik végéből a másik végébe helyezték át, hogy ezzel akadályozzák a korrupciós kapcsolatok kialakulását. Nehogy jogtalan kedvezményekben részesítsék a baráti körükhöz tartozó földbirtokosokat, gyárosokat, stb.

A Magyar Királyi Csendőrség igen nagy gondot fordított tagjainak képzésére. Mivel országos csendőriskolák kezdetben nem voltak, a kiképzés csendőrkerületekben történt. Minden csendőrkerülethez egy-egy oktatótisztet osztottak be, akik néhány altiszttel együtt kizárólag csendőrök oktatásával, képzésével foglalkoztak. Az előírt hathónapos próbaszolgálat csendőrségi kiképzéssel telt, és először elméleti oktatásban részesültek, ami a törvények, rendeletek, a csendőrségi szolgálati utasítás ismeretéből, bűncselekmények felderítéséhez és a nyomozáshoz szükséges alapismeretekből állt. A kiképzés gyakorlati része az őrsöknél folytatódott, ahol az újoncok ismeretei idősebb csendőrök mellett az őrskörzet járőrözése ill. portyázása közben gyarapodtak napról napra. A hathónapos oktatás végén a próbaszolgálatosok írásbeli- és szóbeli vizsgát tettek; az újoncok letették a csendőresküt, aláírták a hároméves szolgálatra szóló kötelezvényt. Tizedesi rangot kaptak és megkapták őrsbeosztásukat is. A csendőresküben tett fogadalmukat írásba foglalták és azt két tanú jelenlétében alá is kellett írniuk. A csendőrök hűségesküt tettek az ország alkotmányára, a királyra, később Horthy Miklós kormányzó személyére is. Megesküdtek az ország törvényeink pontos és maradéktalan betartására, a közbiztonsági szolgálat hűséges ellátására, engedelmességet ígértek feljebbvalóiknak, illetékes hatóságoknak. A csendőreskü szövege így szólt:

Az első országos csendőriskola 120 hallgatóval kezdte meg működését Nagyváradon, 1909. szeptemberében. 1913-ban a kiképzőiskola új, korszerűbb épületbe költözött, ahol már 15 tanterem, 30 hálóterem, altiszti és legénységi ebédlők, egészségügyi szoba, lovarda, kuglipálya, labdarúgó pálya állt a testület tagjainak rendelkezésére.

A próbacsendőrök hat hónapos kiképzésben részesültek, és iskolai végzettségre való tekintet nélkül, például újra kellett mindenkinek tanulnia a számtant, szépírást, helyesírást. Később jogot, büntetőjogot, ügyrendet, nyomozati- és egyéb más hasznos ismereteket tanultak. Szolgálatban ezeket a tudnivalókat a csendőrjárőrök próbacsendőr járőrtársaiknak állandóan idézgették. Szolgálaton kívüli szabadidejükben, de még a magán életükben is állandóan képezniük kellett magukat, rendszeres kötelező oktatásokon kellett részt venniük. A szolgálati utasítást, de még a háromkötetes bűnügyi törvénykönyv paragrafusait is kívülről kellett tudniuk, hiszen ha intézkedésre került sor, azonnal dönteniük kellett, hogy miként intézkedjenek. Szigorúan meg volt határozva ugyanis, hogy az adott helyzetben mit kell, és mit szabad tenniük. Azonnal el kellett dönteni például, hogy az okozott kár összege eléri-e vagy meghaladja a 200 pengőt; eszerint a cselekmény kihágás, vétség vagy bűntett. Ehhez egyaránt nagyon jól kellett ismerniük a jogaikat, és a kötelességeiket is! A csendőröket ezért oktatták állandóan a feljebbvalóik.

A csendőrtisztek hivatalukból kifolyólag magas rendű és rangú személyekkel, mint földbirtokosokkal, ügyészekkel, bírókkal, jegyzőkkel, főszolgabírókkal, alispánokkal kellett érintkezniük. Az udvarias magatartás, a jó kommunikációs készség tehát elengedhetetlen követelmény volt. Kiképzésük során a csendőrtiszteknek pl. boncolásokon is részt kellett venniük, hogy szolgálatuk ideje alatt minden lehetséges helyzetben helyt tudjanak állni. Időben kellett megismerkedniük minden várható eseménnyel; át kellett esniük minden próbatételen. A csendőrség történetében ezért lehetett példa arra is, hogy csendőrjárőr segített világra gyermeket is.

A csendőröknek nem voltak közéleti és politikai jogaik, nem választhattak és nem is voltak választhatók. Semmiféle politikai testületnek, különösen titkos szervezeteknek, titkos társaságoknak nem lehettek tagjai! A mai ember számára hihetetlennek tűnnek ezek a követelmények, melyeknek kizárólagos célja az volt, hogy a csendőrség működéséhez biztosítsa az erkölcsi és törvényes hátteret; hogy részrehajlásnak, korrupció kialakulásának elejét vegye.

A Magyar Királyi Csendőrség elsősorban Magyarország vidéki területein tartotta fenn a rendet. A városokban ezt a feladatot a helyi rendőrség látta el. A magyar belügyminisztérium csendőrségi osztályának egyik magas rangú tisztjének, Preszly Lóránd csendőrezredesnek leírása szerint 1904-ben, a belügyminisztérium, a kormány és a városok közötti olyan megállapodás jött létre, hogy a Magyar Királyi Csendőrség nyolc város területén lát el közbiztonsági szolgálatot. A következő évben újabb hat város, 1906-ban további két város kötött szerződést a belügyminisztériummal, hogy a közbiztonságuk védelme a csendőrség hatáskörébe kerüljön.

Az ország vidéki területe csendőr-őrsparancsnokságokra volt felosztva. Ezek szakaszparancsnokságok alá, azok szárnyparancsnokságok alá, a szárnyparancsnokságok osztályparancsnokságok alá, ezek pedig kerületi parancsnokságok alá voltak rendelve. A csendőrőrsök felett még az ügyészségek, a megyei bíróságok, és a főszolgabírók is diszponáltak. Mivel a Magyar Királyi Csendőrség katonai alakulat volt, alá volt rendelve a honvédségnek is. Fegyelmileg a hadügyminisztériumhoz, költségvetésileg a belügyminisztériumhoz tartozott.

Az újonnan kinevezett csendőrtisztnek az illetékes őrsparancsnokság szolgálati területén belül minden hivatalos helyen, minden hivatalos személynél le kellett jelentkeznie. A bemutatkozó vizit, hacsak nem igényelt egyéb hivatali teendőt, nem tarthatott néhány percnél tovább.

A csendőrök nem csak csendőresküt, de katonai esküt is tettek. A rendőrök csak fogadalmat tettek. A csendőröknek szolgálati utasításuk, a rendőröknek szolgálati szabályzatuk volt. Érezhető az eskü és a fogadalom, valamint az utasítás és a szabályzat közötti lényeges különbség. A csendőrök Istenre esküdtek, hűséget fogadva a Szent Koronának, a Magyar Alkotmánynak, a Magyar Hazának. Az Első Világháborút követően pedig hűségesküt tettek Horthy Miklós kormányzónak, Magyarország legfőbb hadurának is. Mivel a csendőreskü a Kormányzó felé feltétel nélküli engedelmességet követelt, semmilyen ok és jogalap nem támaszthatta alá, hogy a csendőr mérlegelje legfőbb hadúra döntéseinek helyességét, törvényességét. Erre a csendőrnek az idejéből se futotta volna!

A csendőrségi testület tagjai minden alkalmat és lehetőséget megragadtak arra is, hogy önellátók legyenek. Ahol lehetőség adódott pl. laktanyaudvar elkerített részén, zöldséges kertet létesítettek. Szabad idejükben gyümölcsfákat ültettek, veteményeskertjeikben foglalatoskodtak, baromfit, sertéseket neveltek. Ezeket a feladatokat elsősorban a próbacsendőrök látták el, ami az élelmezési költségek megtakarításán kívül nemcsak a szolgálaton kívüli hasznos időtöltést jelentette, hanem élelmezésük minőségének javítását is szolgálta. A gazdálkodási ismeretek elsajátítása felkészítette őket később a családi életre is. A szolgálatban álló csendőrtisztek is a közgazdálkodás konyhájáról étkeztek, de a gazdaságban ők nem dolgoztak, étkeztetésükért a tagok részére megállapított összegnek a másfélszeresét fizették be a közös gazdálkodás pénztárába.

Napi élelmét az oldalán lévő táskában tárolta a járőröző csendőr, amit kizárólag a számára kijelölt pihenő helyen fogyaszthatott el. Ha a csendőri szolgálat éjszakába nyúlt, a csendőr csak erre a célra rendszeresített csendőrpihenő helyeken szállhatott meg.

A csendőrök ruházkodásának céljára ún. tömegállományt biztosítottak. Ennek összegét az illetékes gazdasági hivatal félévenként írta a csendőr javára, és ennek a keretnek terhére vásárolhatta meg évente két alkalommal a kifogástalan minőségű ruházatát, beleértve a fehérneműt, lábbelit, és az egyéb felszerelési tárgyait. A csendőr ruházatát egyéni méretek szerint, egyenruhaszabókkal varratták. A szolgálati idő folyamán összegyűlt átalány-megtakarítás a csendőr személyi vagyonává vált, és ezt az összeget nősülésekor vagy nyugdíjazása alkalmával vehette fel kézpénzben. A csendőrök többek között ezért is nagyon vigyáztak öltözetükre. Hogy a csendőrök mindig kifogástalan állapotú öltözetben legyenek, a szárnyparancsnok minden szemle alkalmával ruhavizsgálatot is tartott. Ha egy-egy ruhadarabot, ill. felszerelési tárgyat a szemlén kopottnak talált, akkor utasította a csendőrt kopott felszerelése ill. ruházata cseréjére.

Mivel a Magyar Királyi Csendőrségnél nem vált be a pandúrok által korábban viselt csúcsos fémsisak, mert visszaverte a fényt, napfényben csillogott villogott, a csendőrök kalapja fekete lett, melyen kakastoll ékeskedett. A kakastoll az éberséget, a harciasságot és az oltalmazást jelképezte, hiszen tudvalevő, hogy a kakas mennyire védelmezi a környezetében élő tyúkokat.

A csendőrség szolgálati fegyverként 1906-ig a Frühwirth-típusú tárkarabélyok Kropatschek-féle változatát használta. Ekkor tértek át a Budapesti Fegyver- és Gépgyár által gyártott, 95/31 számú, Mannlicher típusú, ötlövetű karabélyok használatára. Ezekhez a fegyverekhez, a közbiztonsági szolgálatnak jobban megfelelő, un. ”béketöltényeket” rendszeresítették, hogy elkerülhetetlen fegyverhasználat esetén nagyobb mértékű roncsolás, esetleg halálos megsebesítés elkerülhető legyen. Ennek a első-világháborús Mannlicher típusú karabélynak 4 lövedék fért a tárába, plusz egy a csövébe. Az elsütő szerkezetet minden lövés után újra fel kellett húzni. A fegyver betöltése során nagyon kellett ügyelni arra, nehogy a fegyver akaratlanul elsüljön, mert akkor fegyverhasználat címén szigorú kivizsgálás kezdődött. Amelyik csendőrnek kard volt a szolgálati fegyvere, annak ismétlő pisztoly egészítette ki fegyverzetétét.

A járőröző csendőrök számára rendszeresítve volt egy szolgálati jegy, amelyen fel volt tüntetve a járőrözés útvonala és ezt kellett portyáznia. A szolgálati jegyen fel voltak sorolva különféle tereptárgyak, mint pl. az út-menti kőkereszt, útkereszteződés, temető, templom, híd, a bíró háza, stb. A járőröző csendőrnek fel kellett tüntetnie, hogy mely tereptárgynál kivel, hány órakor találkozott. Ha nem találkozott senkivel, akkor a megfelelő tereptárgyat ki kellett húznia. Ezt a dokumentumot a jegyzővel vagy a bíróval kellett igazoltatnia. Ez a szolgálati jegy később segítette a csendőrök munkáját a nyomozásban is, de egyúttal azt is tanúsította, hogy a csendőr a meghatározott járőr útvonalat az előírásoknak megfelelően valóban végigjárta.

Békeidőben a csendőrjárőr mindig két főből, egy járőrvezetőből és egy járőrtársból állt. Járőrözésük során őrskörzetük minden zugában gyakran, váratlanul kellett megjelenniük. Ez a közbiztonságra veszélyes, bűnözésre hajlamos egyéneket jelentős mértékben visszatartotta bűncselekmények elkövetésétől. Járőrszolgálat előtt a csendőr-őrsparancsnok a csendőrjárőr kabátjának mellére feltűzte a járőrvezetői jelvényt, és egyúttal felhívta figyelmét arra, hogy italozástól, bántalmazástól, ingyen ellátástól tartózkodjon. Majd a kijelölt ún. töltési helyen betöltötte a szolgálati karabélyát. A II. Világháború ideje alatt a járőröző csoportok létszáma szükség szerinti mértékben növekedett.

Az őrslaktanyák Erdélyben az I. Világháború előtti időkben is már eléggé jó feltételekkel működtek. Később, Magyarországon, csak néhány faluban akadt probléma, mert kezdetben egy-egy csendőrőrslaktanya egyszerű parasztházban, gyakran a község félreeső zugában volt csak telepíthető. Aki helyismerettel nem rendelkezett, egyáltalán nem, vagy csak hosszas keresgélés után találta meg a csendőrőrsöt. A századfordulót követően városok, községek több csendőrlaktanyát létesítettek.

A csendőr hamar hadbíróság előtt találta magát, ha intézkedése során nem a törvényben pontosan előírt eréllyel lépett fel. Például fogolyszökés esetén fogolyszöktetés vádjával került automatikusan hadbíróság elé, és miután egyértelműen tisztázni tudta vétlenségét, mármint hogy semmiféle mulasztást nem követett el, szűnt csak meg ellene az eljárás! Vétlenségének bizonyításához alapvetően szükség volt a szökevény kézre-kerítésére. A csendőr ugyanúgy hadbíróság elé került, ha túllépte a hatáskörét. Szabálytalan csendőri intézkedést vagy túlkapást az arra illetékes hatóságok előtt bárki szabadon kifogásolhatta. Minden egyes esetet szigorúan és tárgyilagosan ki kellett vizsgálni. A csendőri intézkedések mögött mindig ott állt a szigorú és hézagmentes törvény, de előtte is ott állt egy ugyanolyan szigorú, hézagmentes törvény, amelyet intézkedései során a csendőr követni tartozott! Intézkedéseit törvényes keretek között, a szükséges eréllyel kellet a csendőrnek végrehajtania! A csendőr ezért is volt képes minden parancs maradéktalan végrehajtására. Köteles volt viszont minden olyan parancsot megtagadni, amelynek végrehajtása eltérítette volna őt az esküjétől, vagy ellentétben volt az alkotmánnyal, hazája érdekeivel. A csendőrséget pontosan a fegyelmezettségéből és kérlelhetetlenségéből adódóan tudták a háború vége felé sok egyéb feladat végrehajtására is felhasználni. Mint katonát, frontra küldték őket 40 lőszerrel, négylövetű karabéllyal, páncélsisak, gyalogsági ásó, csajka, kanál és egyéb alapvető felszerelés nélkül. Nekik kellett pl. összegyűjteni és lágerbe hurcolni a zsidókat is. Ezt a parancsot kelletlenül, de a tőlük megszokott alapossággal hajtották végre!

A csendőrök őrizetében lévő személyeket 24 órán belől át kellett adniuk az illetékes hatóságnak ill. bíróságnak. Előtte azonban orvosi vizsgálat alá kellett vetni minden őrizetest annak megállapíthatósága végett, hogy őket a csendőrök nem bántalmazták-e!

A politikailag kötelezően semleges csendőrség nyilvántartásában mindössze két ismert szélsőséges párt: a kommunista párt és a náci párt szerepelt csak. A náci pártból később nyilas párt lett! A földalatti kommunista mozgalmakkal és a vidéki életmóddal nem kapcsolatos komolyabb bűncselekményeknek, mint pl. bankrablásoknak a felderítését, az erre a célra szakosodott csendőrnyomozó alosztályok végezték. Budapest és más nagyobb városok kivételével megyénként általában nem haladta meg a 20 főt a nyilvántartott kommunisták száma. Ezek többnyire a Tanácsköztársaság idején exponálták magukat, de azt követően már szélsőséges politikai tevékenységet nem folytattak. A városokban természetesen egészen más volt a helyzet. Az őszirózsás forradalom zavargásaiba és a proletárdiktatúra vérengzéseibe általában a városban élő emberek nagy számban keveredtek bele.

A csendőrök tevékenysége nemcsak az őrskörzet állandó járőrözéséből állt, hanem voltak olyan területek, ahol nem voltak csendőrőrsök, de az év bizonyos szakában, közbiztonsági szempontból csendőri jelenlétre volt szükség. Ilyen esetekben a belügyminiszter a kerületi parancsnok javaslatára ideiglenes csendőrkülönítményeket állíttatott fel, amelyek általában 2-4 főből álltak. Ezeket a különítményeket fürdőhelyekre, nyaralótelepekre, kirándulóhelyekre telepítették ki, hogy ott ügyeljenek a közbiztonságra, a nyaralók, fürdőzők, kirándulók személyi- és vagyonbiztonságára. Ezek a kihelyezett csendőrök látták el az odaérkező személyeket szükséges útbaigazításokkal, tanácsokkal. Voltak őr-, fürdő- és tiszti különítmények is.

A csendőrség békefenntartó missziót is ellátott. Andrássy Gyula gróf, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere pld. 1878 június 13-ra értekezletet hívott össze Berlinbe, hogy az 1877/78-as török-orosz háború után megkötött béke értelmében, a török uralom alól felszabadult balkáni népek hovatartozásának ügyében döntést hozzanak. Ez a béke Törökországra szigorú feltételeket erőltetett. Az értekezleten részt vevő államok: Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia: Szerbiát, Montenegrót, Romániát Törökországtól függetlenítette; Besszarábiát, néhány kisebb területtel együtt, Oroszországnak ítélte; Bosznia-Hercegovinát pedig a Monarchia fennhatósága alá rendelte. A Monarchia ezt a területet minden nehézség nélkül el is foglalta, de ekkor még nem annektálta, hanem felállította rajta a Császári és Királyi Zsandárságot. Ezek igen hatékonyan biztosították a rendet. Később Szerbiában, az Al-Duna mentén fellángolt magyarellenes mozgalmak miatt veszélyeztetett lakosság személy- és vagyonbiztonságának megóvása érdekében vontak össze a határon 1000 fős magyar csendőri alakulatokat, ahol hat hónapon keresztül állták a fárasztó szolgálatot, a dermesztő téli hideget, a felfegyverzett ellenséges bandák orvtámadásait.

A törökkel folytatott egy évszázados küzdelméből felszabadulva Albánia 1912. november 28-án kikiáltotta a függetlenségét. Ezt az Osztrák-Magyar Monarchia és kezdetben Olaszország is támogatta. 1913-ban, a kicsiny Albánia védelmében, Londonban tanácskozni kezdtek és ennek eredményeként Albánia élére ideiglenesen a német származású Wied Vilmost állították. Albánia függetlenségét veszélyeztető Montenegró és más szláv csoportok elriasztására, a rend- és a közbiztonság védelmére, nemzetközi rendőrséget szerveztek és az ebben való részvételre Magyarország csendőreit is felkérték. 1913 nyarán 150 magyar csendőr került Albániába, ahol az ellenséges bandák megfékezésén túl, minden nyelvi nehézség- és a szokatlan hegyi terep ellenére csendőreink kiválóan állták meg helyüket idegenben is a közbiztonság szolgálatában.

1915-ben, amikor a Monarchia hadereje súlyos kezdeti veszteségek árán Szerbiát megszállta, a Magyar Királyi Csendőrség ismét példamutatóan állt helyt, és a teljes visszavonulás idejéig, mindvégig Szerbiában maradt.

A patkányforradalom bukását követően a parlament törvényt hozott az államrend védelme érdekében. Az 1921. III. törvénycikk értelmében:

Ez tulajdonképpen egy államvédelmi alaptörvény, melynek ugyanúgy érvényt kellett szerezni a csendőrség fennállásának idején, mint bármely más törvénynek. A kommunisták által szidott, bemocskolt Horthy-rendszer a bolsevizmus terjeszkedése ellen sajnos nem kellő szigorral lépett fel!

A kommunisták csaknem hat évtizeddel később egy, az előzőhöz nagyon hasonló szövegű törvényt hoztak azzal a különbséggel, hogy a büntetési tételek jóval magasabbak lettek. A nevezett törvény alapján (1978. évi IV. 139.) a törvény ellen vétkezők számára 5-től 15 évig terjedő, de akár életfogytiglan hosszúságú fegyházbüntetést is ki lehet szabni. Amikor a korábban hivatkozott Dunatáj Alapítvány videofilmének forgatását 1996-ban befejezték, ez a törvény Hazánkban még mindig hatályban volt. Itt is jól látható, hogy az emberi természetünk- és a minket körülvevő természetes környezetünk ellen minden tekintetben vétkező bolsevizmus lényegesen sokkal szigorúbb alapokra helyezte sátáni uralmát.

A megcsonkított Magyarországhoz 1941. áprilisában visszacsatolt Bácskában, szünet nélkül garázdálkodtak a szerb partizánok. Állandó zavargásaikkal tették próbára a magyar rendfenntartó erők éberségét, a délvidéki partizánok rendszeresen gyújtogattak. Zavarkeltésük elsődleges célpontjai a kitűnően égő kenderraktárak voltak, amelyeket rendszerint szeptemberben és októberben gyújtottak fel, amikor a kender már puskapor száraz volt, és úgy égett, mint az olaj. Gyakorta egész falvak váltak lángok martalékává. Volt olyan eset is, amikor a szénásszekeret hátulról gyújtották rá a szerencsétlen gazdára.

A csendőrjárőrök sokkal inkább sebezhetők voltak, mint a honvédségi alakulatok, amelyik mindig sokkal nagyobb létszámban és erőkkel vonultak. A csendőrség kis létszámmal, könnyű fegyverzettel járőrözött, ezért a partizánok sokkal inkább választották gyalázatos terrorcselekményeik célpontjaivá. Orvtámadásaikat iszonyú kegyetlenséggel hajtották végre, a békés lakosság szüntelen riogatásával, az erőszakos partizánakcióikkal jelentős csendőri és katonai erőket kötöttek le. Emiatt az ország más területeiről, így Szombathelyről és Szegedről is, állandóan rendfenntartó erőket kellett átcsoportosítani a közbiztonság fenntarthatósága és a legyilkolt csendőrök állandó pótlása végett.

A szűnni nem akaró vészhelyzet következtében a csendőröknek már hatosával kellett járőrözniük, köztük határvadászokkal, katonákkal is. A falvak hatékonyabb védelme érdekében a csendőrjárőrök mellé 20-25 fős polgári őrséget is szerveztek, hogy féken tudják tartani, meg tudják akadályozni a nehéz fegyverekkel felfegyverzett, páncélozott szerb partizán alakulatok iszonyatos terrorcselekményeit. A mindössze 20 tölténnyel járőröző, ötlövetű karabéllyal felszerelt csendőröknek csekély esélyük maradt a géppisztolyokkal felfegyverzett, golyószórókkal és nehéz tüzérséggel biztosított szerb partizánokkal szemben. Míg a csendőr lövést ismételt, a sorozatlövő fegyvereiből a partizánok 30-40 gyilkos golyó repítettek feléjük. A szerb partizánokat, kik saját fajtájukkal is olykor csúnyán elbántak, páncélozott nehéz fegyverzetű orosz katonai alakulatok segítették. Jelenlétükkel az oroszok kettős célt értek el. Egyrészt fegyverbaráti segítséget nyújtottak szláv testvéreiknek, másrészt eredményesen készíthették elő a Déli-Kárpátok felől később végrehajtott szovjet offenzívát.

Az Újvidéki Razzia néven elhíresült eseményt sorozatos és iszonyúan véres partizánakciók előzték meg. A visszafoglalt Bácska déli határánál, Zsablyánál, egyik éjszaka a partizánok hét főből álló csendőrőrs személyzetét mészároltak le mind egy szálig, különös kegyetlenséggel. A razziát 1942. január 6-án, a Három Királyok napján megtartott magyar katonai- és csendőrségi felvonuláson elkövetett partizántámadás váltotta ki. A partizánok kézigránátokat dobáltak a felvonuló katonák és csendőrök közé. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. A razziát a belügyminiszter és a vezérkari főnök rendelte el, amelyet a csendőrség, a rendőrség és a katonaság hajtotta végre.

A parancs szerint össze kellett szedni, és hadbíróság elé kellett állítani minden gyanús személyt. A cél a város megtisztítása volt a városban rejtőzködő, terrorakciókra készülődő partizánoktól, de a parancs szerint a tisztogatási akció nem fajulhatott indokolatlan kegyetlenkedésig. Tudvalevő, hogy a háborúnál nincsen kegyetlenebb dolog a világon így azt, hogy egy-egy katonai akció során mi indokolt és mi nem; mi minősül kegyetlenkedésnek, és mi nem; ezt csak a győztesen kikerülő fél ”képes” utólag megállapítani!

A razziára való tekintettel az Újvidéken működő járőrvezető-kiképző iskola és a közbiztonsági feladatokat ellátó csendőr-karhatalmi század létszámát Szegedről érkező csendőregységekkel egészítették ki. A várost körzetekre osztották fel és házról házra járva kutatták fel azokat a gyanús személyeket akik a személyazonosságukat, ill. ott tartózkodásuk okát hitelt érdemlően nem tudták igazolni. Amennyiben a gyanús egyének személyazonosságát a város valamely polgára sem tudta igazolni, a razziát végrehajtó hatóság az illetőt partizánnak minősítette, és egy erre a célra kijelölt helyre szállíttatta. Az akció során a partizánok komoly fegyveres ellenállást tanúsítottak: nehéz fegyverzettel, nagy erőkkel, százával, ezrével özönlöttek, ami miatt a magyar haderőknek harckocsikat is be kellett vetni ellenük. Óriási volt a káosz, szemtanúk elmondása szerint háborús állapotok uralkodtak. A golyózáporban szinte mindenki mindenkire lőtt. Ez a fegyveres partizánakció pecsételte meg tulajdonképpen az összeszedett gyanús személyek sorsát.A razzia során keletkezett háborús helyzetre való tekintettel a személyazonosságukat igazolni nem tudó gyanús személyeket a partizánokkal egy elbírálás alá vették, halálra ítélték, majd kivégezték.

Az, hogy ki minősül partizánnak, azt a Genfi Egyezmény egyértelműen határozza meg. Háború idején partizánnak minősül minden polgári ruhát viselő fegyveres személy. A partizánok törvényen kívüliek, ezért saját hazájukban, tárgyalás nélkül is a helyszínen ki szabad végezni.

Persze joggal tételezhető fel, hogy a kb. két ezer főnyi gyanús személy között, kiket egy sportpályán és a Duna partján végeztek ki, lehettek vétlen személyek is, kiknek a partizánakciókhoz nem volt semmi közük. Hogy divatos kifejezéssel éljünk: rosszkor voltak rossz helyen: ráadásul iratok nélkül voltak rosszkor rossz helyen, ami hadköteles korú férfiak esetében azonnal megalapozza annak a főben járó bűnnek a gyanúját, hogy az illető személy katonaszökevény.

A felmerült kétségek miatt, amit javarészben nemzetellenes erők szítottak, a razzia miatt kétszer is indult hivatalos vizsgálat. Az első vizsgálat során a razziában résztvevő csendőrtisztek mind igazolást nyertek, ugyanis a Magyar hadvezetés az esetet katonai cselekménynek minősítette, tekintve, hogy a Magyar Királyi Honvédség- és Csendőrség állandó partizántámadás alatt állt. Ebbe az igazoló jelentésbe azonban a kisgazda Bajcsy Zsilinszky Endre és egy másik kommunista érzelmű országgyűlési képviselő nem nyugodott bele. A Magyar Parlamentben interpelláltak.

A második kivizsgálás már Kállay Miklós miniszterelnökségének idejére esett. A vádakat hűtlenség címén emelte a katonai ügyészség, mert megítélésük szerint a vád alá helyezett tisztek, az újvidéki cselekményükkel gyengítették a Magyar Hadsereg erejét, tekintélyét, becsületét. Háborúban a hűtlenség főbenjáró bűn volt. Rendkívüli esetben a büntetést életfogytig tartó börtönre lehetett enyhíteni. Az erős baloldali ellenzék politikai nyomásának hatására, a magyar név tisztára mosása érdekében több csendőrtisztet ítéltek hűtlenség vádjával 10-15 éves fegyházbüntetésre; négy vádlottat pedig halálra. A halálos ítéleteket a négy elítélt szökése miatt nem hajthatták végre.

Minden érintett csendőrtiszt szerint ez a per koncepciós per volt, mert olyan csendőrtisztet is elitéltek, aki még eligazításon sem volt jelen. Ennek a csendőrtisztnek a büntetését később 10 évről másfél évre enyhítették. A kommunista rendszerben ez a csendőr ugyanezért a vádért további 15 évet kapott! Apropó! Kik fújták fel ezt az Újvidéki-vérengzés néven is ismert eseményt, és ennek is melyik részét fújták fel? Azok a kommunisták, kiknek sok ártatlanul lemészárolt polgári személy, magyar katona és csendőr élete szóra sem volt érdemes. De hát milyen jogon vagy erkölcsi alapon bírálják éppen azok a bolsik a hideg napok néven is ismert akciót, akik 1956-ban békésen tüntető, fegyvertelen lányok, asszonyok, gyerekek közé lövettek géppisztolyokkal, golyószórókkal?

Ha már itt tartunk, akkor fel kell sorolni néhány helyszínt, ahol ezek a gyalázatos kommunisták békésen tüntető, fegyvertelen tömegekbe lövettek 1956-ban.

Budapest, Magyar Rádió; Debrecen; Budapest, Kossuth tér, legalább 1000 halott. Győr; Miskolc; Mosonmagyaróvár; Tatabánya; Tiszakécske, ahol MIG 16-os vadászrepülőgépről lőttek a tömegbe; Esztergom; Mezőkövesd; Budapest, Csepel; Székesfehérvár; Salgótarján; Budapest Nyugati-pályaudvar. Itt bolsevik gazemberek provokációs ellentüntetést rendeztek, amelyen karhatalmistaként Horn Gyula, volt miniszterelnök is jelen volt.

A partizánakciókról annyit még tudni kell, hogy a partizánakciókat minden esetben Délvidéken, a magyar-jugoszláv határon túlról szervezték. Magyar partizán a valóságban sohasem létezett. A háború befejezése után mégis százezrek vallották magukat partizánnak! Az un. ”igazolt partizánok” döntő többsége ráadásul 1945 után, a háború befejeződését követően született, így ezek is kizárólag csak álmaikban lehettek partizánok.

Hazánk földjén valóban garázdálkodtak partizánok, de azok mind szerbek voltak, őket a déli határainkon túlról vetették be. Közülük egy sem volt magyar állampolgár. Csak az un. ”felszabadító” csapatok közeledtével vetettek be rendbontó magyarokat, hazaáruló bolsevikokat az oroszok. De azokat is csak kelet felől, és ejtőernyővel dobták magyar földre.

Így került például Maléter Pál is Erdélybe.

Néhány szót a háború előtti erkölcsökről, értékrendekről: A XX-XXI. századfordulóján élő embereknek nehéz elképzelni, hogy szebb időkben egy magyar férfi számára milyen sokat jelentett a katonai szolgálat. Az eskü! Többségünk ma azon igyekszik, hogy minden kötelezettsége alól kivonja magát, így a katonai szolgálat alól is! A kommunista időkben ez valamelyest érthető is volt, mert a katonai szolgálat javarészben szívatást, oktalan megaláztatásokat jelentett sok fiatalember számára.

A két háború közötti időben ez is egészen másképp volt, hiszen akkor és azt megelőzően sem volt sikk mindenféle fondorlattal kibújni a katonai szolgálat alól. Aki nem teljesített katonai szolgálatot, azt kriplinek titulálták! A kripli, szó szerint nyomorékot, sántát jelent, de ebben a vonatkozásban általánosan selejt férfit jelentett. A férfiak partiképessége legkorábban akkor következhetett be, amikor a katonai szolgálatnak már maradéktalanul eleget tettek. Nem katonaviselt férfiakkal sehol sem álltak komolyan szóba. Ezért bármennyire is tisztességesek voltak a szándékaik, a katonai szolgálatot nem teljesített férfiak, könnyűvérű lányok kivételével, nemigen találtak magukhoz illő leányokat. A klasszikus értelemben véve tehát nem udvarolhatott a saját társadalmi osztályán belül senkinek. Akkoriban az udvarlás nem abból állt, hogy a lány és a fiú a sötétben találkozott és a legközelebbi bokorban nyomban be is teljesítették ösztöneik diktálta vágyaikat! Természetesen volt ilyen is, de egyáltalán nem ez volt jellemző, mert az ismerkedésre és találkozásra kultúrált helyek, bálok és egyéb nyilvános vagy privát rendezvények szolgáltak, és ott édesanyjuk, nagymamájuk, vagy egy gardedám kíséretében jelenhettek csak meg eladósorban lévő lányok.

Tehát akkoriban néhány illendő találkozás után a partiképes (katonaviselt) fiatalember hamar szembesültek azzal a kérdéssel, hogy: Na mondja fiam! — mi a terve a lányommal?

Katonai szolgálat teljesítése előtt nem állhatott senki egyetlen lány apja elé, de nem állhatott egyetlen komoly munkáltató elé sem! Ugyan ki adta volna oda a lányát, ki adott volna felelősségteljes munkát egy olyan fiatalembernek, akit a katonai szolgálat bármikor elszólíthat? Éppen ezért a katonai szolgálaton mindenki igyekezett minél előbb túljutni.

A fizikai alkalmasság tekintetében meg éppenséggel hogy azon igyekeztek, hogy az alkalmassági követelményeknek megfeleljenek! Mert ha valaki katonai szolgálatra nem volt alkalmas, akkor automatikusan merült fel a kérdés, hogy akkor vajon mire alkalmas? Jól látható, hogy a katonai szolgálat és az arra való alkalmasság mennyire fontos volt a magyar férfiak életében! Ezek után az sem lehet kétséges, hogy a csendőr számára mindkét esküje mennyire volt fontos! A hivatást, a megélhetést, a jövőt, a csendőr egész életét jelentette. Hűséges csendőri szolgálatáért a tisztességes fizetés és óriási közmegbecsülés járt.