Ennek előzményeként a bolsevik befolyásoltságú Katonatanács megszállta Budapest stratégiai pontjait, előkészítve ezzel a magyar történelem első baloldali hatalomátvételét. A katonaszökevényekkel, csőcselékkel és zavaros értelmiségi vigécekkel felduzzasztott tömeg végrehajtotta az ún. „őszirózsás forradalmat”, ami halálos csapást mért a történelmi Magyarországra, ezeréves államunkra. Károlyi hatalomra jutásának napján aljas martalócok bestiális kegyetlenséggel – családja szeme láttára, otthonában – megölték a vörös gróf legnagyobb politikai ellenfelét, gróf Tisza Istvánt, aki ebben a vérzivataros időben talán a legnagyobb eséllyel kormányozhatta volna Magyarország hajóját a viharos tengerből egy biztonságos kikötőbe. Illő, hogy róla, a tomboló baloldali forradalmi terror áldozatáról külön tisztelettel is megemlékezzünk, mert nemcsak az ország miniszterelnökeként és nemcsak bátor katonatisztként, hanem az Országgyűlés elnökeként is beírta nevét a magyar történelembe.

Halálával a magyar történelem legsötétebb időszaka következett: az ezeréves magyar állam széthullása, területének darabokra szaggatása. Ennek következményeit ma is nyögjük, az országcsonkítás sebei máig nem gyógyultak be. A nemzetpusztulásért többen is hibáztathatók, de a felelősség mindenekelőtt Károlyi Mihályt terheli. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akármilyen gyanús körülmények között is, de ő került az ország élére. A hatalom pedig olyan felelősséggel jár, amely nem hasonlítható össze egy egyszerű állampolgári vagy közpolitikusi felelősséggel. Kimondhatjuk: Károlyi Mihály miniszterelnökként, majd a népköztársaság elnökeként elárulta a hazáját, Magyarországot.

Baloldali és liberális közvélemény-formálók persze nem restek a szerecsenmosdatásban. Érdemeként említve például az ún. földosztást (ami valójában csak egy teátrális akció volt) és az általános választójog kiterjesztésének szándékát. De még ha valódi értékként is fognánk fel ezeket, akkor is eltörpülnének azon bűn nagysága mellett, amit a hadsereg szétzüllesztése, a honvédelem megsemmisítése jelentett.

Károlyi Mihály és kormány 1919 decemberéig 1 millió 200 ezer katonát fegyverzett le és küldött haza, amire semmi mentség nincsen. Ha feltételezzük, hogy – a Magyar Királyság nemzetiségi viszonyait tekintve – a fele volt csak magyar nemzetiségű, és annak a fele is – tegyük fel – erősen csökkent harcértékű, egy 250-300 ezres magyar véderőt hetek alatt fel lehetett volna állítani, a hazafias tisztikar vezetésével. Ez elegendő lett volna arra, hogy katonailag megvédjük történelmi határainkat, és ebből a pozícióból menjünk Trianonba a béketárgyalásokra. Lehet, hogy a területcsonkítást így sem kerültük volna el, de lényegesen kedvezőbb végeredménnyel, az biztos.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a borzalmas területi és lakosságvesztés nem az I. világháború következménye volt. Az ugyanis véget ért a padovai fegyverszünettel, november 3-án, de azonnal elkezdődött egy újabb, a területrabló háború. Ha jellemes ember állt volna az ország élén, ma azt mondanánk: a magyar honvédő háború. De megértük azt a szégyent, hogy szervezett honvédelemre még csak kísérlet sem történt, így önként és megszégyenülve kullogtunk ki a szomszédok által megszállt területekről.

Örök dicsőség azoknak a hősöknek, akik dacolva a központi irányítás hazaárulásával és szerencsétlenkedésével, mégis fegyvert fogtak a haza védelmére. A dicsőséges – és a Vörös Hadsereg által hátbatámadott – Székely Hadosztály ugyan minden hősiessége ellenére sem tudta megmenteni Erdélyt, de a Rongyos Gárda bátor és önfeláldozó önkéntesei megőrizték Sopront és környékét Magyarországnak, mint ahogy Balassagyarmat hős védői is városukat. Az ő példájuk mutatja: mire lett volna képes egy szervezett magyar haderő.

Azt, hogy ezt a honvédő harcot soha nem vívtuk meg, azért a felelősség egyetlen embert terhel: az ország irányítását bitorló Károlyi Mihályt és annak rezsimjét.

Soha ne feledjük el a hazaárulás eme legsúlyosabb bűnét!

Hegedűs Tamás - országgyűlési képviselő, Jobbik

(A napirend utáni felszólalás teljes szövege, elhangzott 2010. november 2-án)