A skóciai St. Andrews Egyetem radikalizmuskutatásában (amelynek jelentése a British Council gondozásában jelent meg) összesen 800, magát radikális aktivistának valló 18–31 év közötti krakkói, brnói, pozsonyi és budapesti fiatalt kérdeztek. Voltak köztük szélsőbalosok, emberi jogi, környezetvédelmi aktivisták, vallási és etnikai közösségek radikálisai és nemzeti radikálisok (azaz "szélsőjobboldaliak") is. A minta felét a magyar interjúk adják, ezeket a Tárki készítette.

Az összetett felmérés egyik feltűnő eredménye, hogy majdnem mindegyik kérdésnél a magyar radikálisok bizonyultak a legpesszimistábbnak. Akár azt kérdezték, hogy mennyire működik a rendszer, a politikai intézmények az országodban, akár azt, hogy mennyire bízol az intézményekben (pártokban, rendőrségben, bíróságokban stb.), a legkedvezőtlenebb válaszokat a magyarok produkálták.

Ez arra is igaz, ha a kérdés úgy hangzott, elfogadhatónak tartod-e a politikai erőszakot. Itt a magukat jobbikosnak mondó aktivisták helyeseltek a leginkább, így ők az „egyáltalán nem, illetve nagyon is” skála tetején állnak, míg a Fidelitas aktivistái a skála alján, ők tehát a legpuhap*csűbbek (amit, elnézve Ágh Péterkét és társait, nem is nehéz megérteni). Amikor arról van szó, hogy valaki konkrétan részt vett-e már erőszakos megmozdulásokon (például dobált-e követ rendőrökre), akkor már a budapestiek vezetik a listát: ők ilyet soha nem tennének.

Ennél meglepőbb eredménye a több hónapos – még a 2010-es választás előtt készült – kutatásnak, hogy a fiatal radikálisok döntő többsége, miközben az intézményekben nem bízik, mégis fontosnak tartja a választásokon való részvételt. A lengyel, cseh és felvidéki városokban élő válaszadók többsége szerint a választások csak a mainstream érdekeit szolgálják, nem az övéiket; ennél a kérdésnél a budapestieknek mindössze 35 százaléka vélekedett így, szemben a többi város 50–70 százalékával.

A kutatás eredményeit lapunknak Jeffrey Murer kutatásvezető (St. Andrews Egyetem) és Sík Endre szociológus (Tárki) foglalta össze.

A felmérés apropóját az adta, hogy az Egyesült Királyságban évekkel ezelőtt vita kezdődött arról, van-e közvetlen kapcsolat a politikai aktivizmus, a radikalizmus és a politikai erőszak között. Azért kezdték a fiatalok attitűdjeit vizsgálni, hogy megértsék azt az utat, azokat a körülményeket, amelyek között az erőszak igazolódik. Ilyen kutatás korábban nem készült, a mostani három és fél évet vett igénybe, a terepmunka 2008 végétől 2010 elejéig tartott.

Az eredményeket illetően a politikai intézményekkel kapcsolatos bizalmatlanság kevésbé volt meglepő a kutatóknak, az már inkább, hogy a társadalmi intézmények közül az internet az egyetlen, amelyet valamennyire megbízhatónak tartanak. Érdekes eredmény a cinizmus hiánya is: miközben nem bíznak a politikai rendszerben, a kormányban, a társadalmi intézményekben, mégis azt gondolják, tehetnek valamit, hogy megváltoztassák a világot, és másokat is erre buzdítanak. Ez nagyon erős érzület: kimenni és változtatni – akár radikális szélsőbalosokról, szélsőjobbosokról, akár homokos, feminista jogvédőről, akár zsidóról, cigányról, vallási fanatikusról van szó, ez közös bennük.

Ahogy az is közös, hogy az erőszak legitimálható lehet. Egy felelőtlen kormány megváltoztatása, a figyelem felkeltése indokolhatja a rendőrségnek való erőszakos ellenszegülést is a felmérés szerint.

A kutatás másik érdekes eredménye, hogy a válaszok semmilyen nembéli különbséget nem tükröznek a válaszadók között. A közvélekedés szerint a nők kevésbé fogadják el az erőszakos megoldásokat, de ez a radikalizmuskutatásban nem igazolódott, kivéve, amikor a kérdés úgy hangzott, hogy követtél-e már el erőszakos cselekményt – itt, és csak itt volt tetten érhető a férfiak dominanciája.

A felmérés egyébként azt is kimutatta, hogy a válaszadók többsége nem politikailag aktív családokból „jön”, az arány a budapesti jobbikosoknál a legmagasabb. Közös vonás viszont a gimnáziumi érettségi, magas a magukat a középosztályhoz sorolók száma, ahogy a munkavállalóké is, tehát nem feltétlenül a legszegényebb rétegekből kerülnek ki a radikálisok.

A Tárki mérései alapján a Political Capital megvizsgálta a Jobbik-szavazók szociodemográfiai összetételét. Mint kiderült, negyven százalékuk 18–35 év közötti (őket csak az LMP előzi meg három százalékkal). Viszont a közhiedelemmel ellentétben nem a rendszerváltás veszteseiről, szegény, alulképzett, marginalizált, erősen vallásos csoportról van szó. Sőt: Krekó Péter kutatásvezető beszámolója szerint a jobbikos válaszadóknak csak 26 százaléka él rossz körülmények között, míg a szocialistáknál az arányuk ennek a kétszerese. A képzettségben sincs eltérés a többi párt szavazóihoz és a teljes lakossághoz képest. A vallásosság mítosza is megdőlt, miután a felmérések szerint a pártok közül a jobbikosok körében a legmagasabb – egyharmados – az ateisták aránya. Amiben viszont kitűnnek a jobbikosok, az egyebek között az internethasználat (nyolcvan százalékuk rendszeres netező), illetve a férfiak többsége: Krekó szerint a Jobbik tesztoszteronpárt, a bázis kétharmada férfi, míg a többi pártnál egyenlő a nemek aránya.

A Political Capitalnak "a jobboldali extremizmust" kimutató indexe szerint 2002 és 2009 között erősen emelkedett a mutató Magyarországon, a 15 év feletti korosztályban 10-ről 21 százalékra növekedett a "szélsőjobboldali eszmékkel" és politikával szimpatizálók aránya, ami nemzetközi összehasonlításban szinte példátlan emelkedés. Ennek a folyamatnak meghatározó eleme volt a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom megroppanása, emellett jelentősen erősödött az "előítéletesség" (értsd: utóítéletesség), valamint némileg növekedett a félelem és a pesszimizmus is. Már két évvel ezelőtt is 21 százalék volt tehát a "potenciális szélsőjobboldali szavazók" aránya az országban.

(Nol nyomán)