Maga az épület, a Fő utcában álló komor börtön még kívülről is félelemkeltő volt. Eleve félelemmel töltötte el az embereket, ha a Fő utca szóba került, ugyanis az '50-es-'60-as években a hírhedt és félelmetes ÁVH vette birtokba, mely akkor élet és halál ura volt. Nyugodtan elmondhatjuk Dante, a híres itáliai költő szavaival, hogy „aki ide belép / vagy behozzák /, hagyjon fel minden reménnyel.”

És valóban, aki a Fő utcába bekerült, az még azt is „bevallotta”, hogy nemcsak Rákosi elvtársat, hanem az édesanyját is meg akarta gyilkolni. Azt is „bevallotta”, hogy nemcsak az USA javára kémkedett, hanem azt is, hogy meg akarta dönteni a Szovjetuniót. Mindent bevallottak, amit csak akartak a nyomozóik. Mert ha nem, közölték a hozzátartozókkal, hogy a "gyanúsított szívelégtelenségben elhunyt”, és jól járt a hozzátartozó, ha a holttestet egyáltalán megkaphatta. De előfordult, hogy a „szökés közben” agyonlőtt vádlottnak még a holtteste sem volt kiadható.

1956 után az ÁVH papíron megszűnt, de a Fő utcán semmi nem változott. Ugyanazok az emberek folytatták ott tevékenységüket, akik az előző években is ott őrizték a „nép hatalmát” - lényegében a kegyetlen kommunista diktatúrát.

Amikor 1960-ban letartóztattak, nyomozóim irodájának szekrényeiben még ott voltak a kékszínű parolival ellátott ÁVH-s egyenruhák. Büszkék voltak múltjukra, és szemükben az volt a „fő bűnöm”, hogy miért utálom az ÁVH-t. Ugyanis a kihallatások során 1956-tal kapcsolatban kijelentettem, hogy annak idején egy csendőr zászlóalj egy nap alatt rendet tudott volna teremteni a városban, de 1956-ban az államhatalom, több tízezer felfegyverzett kommunistával, élén az ÁVH val, két nap alatt kártyavárként omlott össze, amit még az „ideiglenesen” itt tartózkodó szovjet csapatoknak sem sikerült megmenteni.

De térjünk vissza a címben megadott „susogó” szóra. Ugyanis a hatemeletes börtönépületben a legtöbb letartóztatott magánzárkákban volt elhelyezve. Amikor a börtönőrök / rab nyelven ”smasszerok” / kihallgatásra vezették a megbilincselt kezű foglyokat a kihallgató szobákba, és a folyosón egy másik rabot is kísértek, hogy a két rab ne láthassa egymást / hátha „bűntársak” / a smasszerok füttyszóval, vagy sz-sz, s-s jelzésekkel jelezték előre a találkozás elkerülését. Ekkor a rabnak a fal felé fordulva, és az orrát a falhoz nyomva kellett megvárni, míg a másik rabot elvezették mögötte. Innen a „susogó” elnevezés.

Most, hogy ismerjük az elnevezést, ismerkedjünk meg azzal, milyen volt az ”élet” a susogóban!

A 11 hónapos magánzárka lelki gyötrelmét, a kihallgatások sunyiságát, a rágalmak, a koncepció aljasságát nehéz leírni, amikor érezte az ember, hogy a bolhából miként próbálnak elefántot csinálni, a semmiből hatalmas kémpert vagy fegyveres államrend megdöntésére irányuló szervezkedést kiöklendezni.

Néhány hét alatt tisztán láttam, hogy itt arról van szó, hogy az elvtársak igazolni akarják létük fontosságát, hogy nélkülük a nemzetközi imperializmus és a hazai ellenforradalmi elemek veszélybe dönthetnék a szocializmust építő országot, de majd ők megvédik.

Egy Balzac vagy egy Jókai írói tehetségére volna szükség, hogy a 11 hónap minden mozzanatát, minden rezdülését, a történéseket, az érzelmeket vissza lehessen adni az olvasónak.

Mivel én csak egy ismeretlen „íródeák” vagyok, csak arra vállalkozom, hogy néhány epizóddal mutassam be a „boszorkánykonyha” működését.

Letartóztatásomra és a házkutatásra most nem térek ki, mert ez egy külön novella témája lehetne, most csak a „Susogóra” koncentrálok.

Mikor a Fő utcai „zsilipen”(ez egy kettős kapu, ami csak egymás után nyílik ki, nehogy a legkisebb esély is lehessen a szökésre) behajtott a lefüggönyözött gépkocsi, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Átadtak az alagsorban „befogadó törzsőrmesternek”. Itt először le kellett vetkőznöm. Miután átvizsgálták minden ruhadarabomat, visszakaptam azokat, de a nadrágszíjamat és a cipőfűzőimet elszedték, nehogy felakasszam magam. A cipőmről lefeszítették az orr- és sarokvasakat, nehogy felvágjam az ereimet, vagy esetleg megbontsam azokkal a börtön falait. Majd mind a tíz ujjamról újlenyomatot vettek, és egy kb. egy négyzetméteres fülkébe zártak, ahol csak állni lehetett, mert semmi nem volt a kuckóban.

Két-három órai várakozás után egy börtönőr felvezetett kihallgatásra, ahol három nyomozó kezdte meg a keresztkérdések feltételét.

Rövidesen kiderült, hogy mindent tudnak rólam, mert hónapok óta figyeltek, hogy merre járok, kikkel találkozom, sok fotót mutattak, melyeken különböző helyeken voltam lefényképezve különböző személyekkel, hogy kik ezek és milyen kapcsolatban vagyok velük. Egész éjjel folyt a kihallgatás. A házkutatáskor elhozták az összes családi fotónkat és mindenkiről, aki a képeken láthatók volt , mindent el kellett mondanom. Kik ők, hol laknak, mikor találkoztam velük és miről beszélgettünk. A legfőbb kérdés az volt, hogy hol van az a pisztoly, amit otthon „rejtegettem”, és a házkutatás során nem találtak meg. Azt válaszoltam, hogy azt már régen a Dunába dobtam. Ekkor „jóindulatúan” közölték, hogy én egy nagyon rendes ember vagyok, és ha kértem volna, biztosan kapok fegyverviselési engedélyt, továbbá az én érdekem, hogy a fegyvert minél előbb megtalálják, mert csak akkor engedhetnek haza, hogy otthon várhassam meg a tárgyalást. Mondjam meg, hogy hol dobtam a Dunába, és ők búvárokkal megkerestetik, és ha megtalálják, hazaengednek. Közben cigarettával kínálgattak, és mézes-mázos szavakkal bizonygatták, hogy csak az én javamat akarják, s remélik, minél előbb megtalálják a fegyvert, hogy hazaengedhessenek. Én, a kis balek! Hittem a szép szavaknak, és másnap a kihallgatáson elmondtam, hogy hol találják meg a lakásomban a pisztolyt. Miután megtalálták a „bűnjelet”, akkor íratták alá velem a letartóztatási parancsot.

Akkor még nem tudtam , hogy „bűnjel” nélkül 48 óra után el kellett volna engedniük. (Később, az elítélésem után tanultam meg a rabtársaimtól a Gyűjtő Fogházban, hogy amit a kommunista nyomozók mondanak, nem igaz, de még az sem igaz, amit kérdeznek...)

Miután kezükben volt a bűnjel, a hangnem velem szemben teljesen megváltozott. A „rendes ember” pillanatok alatt fegyverrejtegető piszkos ellenforradalmárrá változott.

Ezt követték a magánzárka végtelennek tűnő napjai, hetei, majd hónapjai, amit csak a kihallgatások szakítottak meg néha-néha.

Itt kell elmondanom, hogy a zárka ablaka be volt bádogozva, hogy ne lehessen kilátni. Éjjel-nappal égett a villany. Két deszka priccs volt bebetonozva a cella aljához. Az egyiken két pokróc. Este az egyiket magam alá kellett tennem, a másikkal takarózhattam Csak hanyatt fekhettünk, és a kezeknek a takaró fölött kellett lenniük. Ha álom közben elfordultunk, a smasszer - aki folyamatosan körbe járt a folyosón, és a „cirklin” leste a foglyokat - addig rugdosta az ajtót, amíg fel nem ébredtem, hogy a kötelező helyzetet fölvegyem. A kihallgatás első heteiben a WC folyamatosan öblített, így az állandó vízzuhogástól alig lehetett aludni. 

Hat hónap után engedélyeztek egy 10 perces beszélőt a feleségemmel. Egy rács mögött állt a feleségem, mögötte és mögöttem egy-egy smasszer, és csak szigorúan magánügyekről beszélhettünk. Elmondta, hogy fél éve mindent megpróbáltak a szüleimmel együtt, hogy megtudják, hol vagyok, de senki nem tudott semmit. Még ügyvédet sem tudtak fogadni, mert nem volt miért.

11 hónap után fejeződött be a nyomozás, amikor „irattanulmányozásra” felvittek. Elém tettek két vaskos, piros kartonba kötött iratcsomót. A több mint ezer oldalas jegyzőkönyvhalmazból tudtam meg, hogy én egy 11 tagú, szervezkedő, összeesküvő, kémkedő banda hetedrendű vádlottja vagyok.

Megjegyzem, hogy ezek közül csak két embert ismertem, a többieket a tárgyaláson láttam először. (Később a Gyűjtőben értettem meg, hogy rabtársaim miért nevezték a Fő utcai Susogót „Kémgyárnak.”) 

Ennek a kémgyárnak a működéséről fogok most néhány hihetetlen történetet bemutatni, hogy az ártatlan, jóhiszemű és naiv emberekből miként „gyártottak” veszedelmes kémeket, szervezkedő összeesküvőket, és ítéltek el embereket 10-15 évekre, nem egyszer halálra.

Mint fentebb említettem, 11 hónapig voltam magánzárkában, azonban voltak olyan esetek, amikor néhány napra betettek a zárkámba egy-egy rabot. Ugyanis a börtönben nem volt annyi hely, hogy mindenkinek magánzárka jusson. Ezért, ha új embert hoztak be, akit magánzárkában akartak lelkileg megtörni, és nem volt üres zárka, akkor ideiglenesen összezártak olyan embereket, akik nem ismerhették egymást, és nem tudtak összebeszélni.

Így ismertem meg öt olyan „kémjelöltet”, akiknek története külön-külön egy-egy hihetetlen rémregény, amit a mai fiatalok, de idősebbek el sem tudnak képzelni.

Az öt közül az egyikkel később a Gyűjtő Fogházban találkoztam. Egy másikról megtudtam egy ott raboskodó társamtól, hogy Pali bácsi a börtönben meghalt.

A másik háromról semmit nem tudok. Legemlékezetesebb és tanulságosabb egy amerikai és egy jugoszláv katonának a története volt, ami a maga nemében párját ritkítja, de jellemzően mutatja a Fő utcai kémgyár nyomozóinak aljasságát és gátlástalanságát, amikor koncepciós pereket, bűnösöket kellett gyártani.

Nem véletlen, hogy 1990-ben az új kormány első lépései között semmissé nyilvánította és eltörölte az összes 1956 és 1963 között politikai ügyben hozott koncepciós ítéletet, kivéve azokat, amelyek gyilkossággal voltak kapcsolatosak.

A börtönben kötelező séta is volt. Mindennap 20 percig sétálni kellett. Kezdetben egy kb. 5x5 méteres fallal körülzárt ketrecben, később csoportosan az udvaron, hátratett kézzel, lehajtott fejjel, és szigorúan tilos volt beszélni. Persze ezt ki lehetett játszani. Ugyanis a 2-3 fegyőr, aki az udvar közepén állt, nem tudott 20-30 rabot egyszerre figyelni, és fél szemmel ez őrökre figyelve suttogva mód volt egymással megismerkedni. Így ismerkedtem meg a mellettem lévő zárka lakójával, egy 20 éves fiúval, akivel később a Gyűjtő Fogházban együtt raboskodtunk. A Fő utcában csak futólag ismertük meg egymást. A sétán elmondta, hogy másnap lesz a tárgyalása, és a falon majd átkopogja, hogy hány évre ítélték. Másnap 13 szor kopogtatta meg a falat, ami 13 év börtönt jelentett.

Később a gyűjtőben mondta el történetét.

1956-ban 16 éves volt. A forradalomban nem vett részt, csak kíváncsiskodva figyelte az eseményeket, és irigyelte azokat a fiatalokat, akik puskával és géppisztollyal mászkáltak az utcákon, és mindenki hősöket látott bennük.

A forradalom leverése után a kalandvágy őt is elkapta, és néhány barátjával nekivágott a nagyvilágnak. Rövid Ausztriában töltött lágerélet után Svédország fogadta be több menekülttársával együtt.

Elmondta, hogy egy textilgyárban kapott munkát mint anyagmozgató. Itt nagyon jó dolga volt, mert a gyárban főleg nők dolgoztak, akik elkényeztették a fiatal magyar "forradalmárt" - az eseményeknek akkor az egész világon nagy visszhangjuk volt.

Az évek folyamán megtanulta a nyelvet, szépen keresett, saját lakást is bérelt, és olyan dolgokat is megvehetett magának, amiről itthon csak álmodozhatott. Rádiós lemezjátszó, tévé, magnó, fényképezőgép, filmfelvevő gép, vadászpuska, vadásztőr, különleges ruha, bakancs stb., és leánytársaságban sem volt hiány. Egyszóval nagyon jól érezte magát. Már járt Norvégiában, Dániában és 1960-ban úgy gondolta, jó lenne hazalátogatni, és megmutatni az itthoniaknak, hogy vitte valamire.

Bement az ottani magyar követségre, és megkérdezte, hogy szeretne hazalátogatni, van-e ennek akadálya. Közölték vele, ha 1956-ban nem követett el semmit, nyugodtan hazalátogathat. A követségen még egy írást is kért erről, amit készségesen meg is írtak.

Ekkor felkészült az utazásra. Több ajándékot vásárolt az itthoni rokonoknak, barátoknak, és hozta magával azokat a luxuscikkeket, amivel el szeretett volna itthon dicsekedni.

Mikor belépett az országba, már várták. Azonnal letartóztatták. Jegyzőkönyv felvétele után megbilincselve autóba ültették, és két fegyveres között felhozták a Fő utcai Vizsgálati Főosztályra. Itt a „kémgyártó” nyomozók vették kezelésbe, és ráfogták, hogy biztosan kémkedni jött haza, ezért van nála fényképezőgép, filmfelvevő gép, magnó, sok ajándék stb. Elmondták, hogy tudják, Svédországban hogyan élt, milyen körülmények között, és ezt csak azért engedheti meg magának, mert nyugaton beszervezték kémkedésre, ezért van most itt. Hiába tiltakozott, "rábizonyították", hogy kémkedni küldték haza, és ezért 15 év büntetés jár.

Miután heteket töltött magánzárkában, ijesztgető kihallgatásokkal tarkítva, a legrosszabbakra volt felkészülve. Ekkor ajánlatot tettek neki, ha hajlandó egy nyílt tárgyaláson - ahol nyugati újságírók is lehetnek - azt vallani, hogy őt hogyan szervezték be és küldték haza kémkedni, akkor a tárgyalás után „megszervezik a szökését”, és visszatérhet Svédországba. Ő a 15 éves büntetéstől félve elfogadta az alkut, és megkezdődött a „kiképzése.”

Kezébe adták az előre megírt „legendát”, amit be kellett tanulnia. Hogy mikor keresték meg őt magyarul beszélő ügynökök, miként szervezték be, milyen kiképzést kapott, milyen feladatokkal bízták meg, és siker esetén ezért milyen lehetőséget biztosítanak a számára. Ezt heteken át gyakorolták vele. Elmondták neki, hogy a tárgyaláson ott lesz a rádió, a filmhíradó, lesz hallgatóság is, és, ha minden jól sikerül, már szabadnak is érezheti magát.

Ez akkor volt, amikor a Fő utcai börtön udvarán „sétálva” várta a másnapi tárgyalást.

Fél év múlva találkoztunk a Gyűjtő Fogházban, amikor mindezt elmesélte, és a folytatást is. Megtartották a tárgyalást, úgy, ahogy az előre meg volt beszélve. Minden a tervek szerint zajlott le, és őt 13 évre ítélték, amit az ügyész, a kirendelt ügyvéd és ő is elfogadott.

A tárgyalás után várta a beígért szökés megszervezését, ami egyre késett. Végül átszállították a Gyűjtő Fogházba, ahol elkezdte a büntetés letöltését. Kezdetben tiltakozott, és kérte, hogy vigyék vissza a Fő utcába, mert valami tévedés van a dologban. Mikor éhségsztrájkkal fenyegetőzött, a börtön operatív tisztjei vették kezelésbe, és itt elmondta, hogy milyen alkut kötöttek vele a Fő utcán. Az operatív tiszt felhívta a figyelmét, ha ilyen hazugsággal áll elő, akkor a hatóságok rágalmazásáért újabb évekre is elítélhetik. Inkább maradjon csendben, viselkedjen jól, és akkor még a büntetésének egy részét el is engedhetik, arról nem beszélve, hogy jöhet egy amnesztia is.

Így sorsába beletörődve tovább raboskodott a többi politikai elítélttel együtt, akik akkor 3000-en voltunk a Gyűjtőben, mindannyian 3-15 évre elítélve.

Sajnos e fiatal rabtársam nevére 50 év távlatából nem emlékszem, de ha olvassa ezeket a sorokat, valószínűleg jelentkezik, vagy egy olyan volt rabtársunk, aki hasonló módon lett kém, gyújtogató, forradalmár, összeesküvő, szervezkedő stb. a Fő utcai "susogó" kémgyárában.

Szalay Róbert történelemtanár

CA-0012. sz. politikai elítélt