Két évvel ezelőtt tízemeletes panelház legfelső emeletére költöztünk, kicsiny lakás hatalmas erkéllyel, mely nincs beüvegezve, se rácsozva, teljesen nyitott. Egyrészt azért maradt nyitottan, mert szeretem a panorámát, másrészt mert albérlet, nem az enyém - de ez mellékes. Első évben az erkély sarkába beköltözött egy galambpár. Nagyon aranyosak voltak, szerettük őket, nem hajtottuk el. Kezdetben csak ide jártak, aztán esténként már itt aludtak. Etetni nem etettük őket, de nem zavartuk el, mert kedvünket leltük bennük. Kissé kellemetlen volt, hogy a tiszta ruhákat lefosták, de hát Istenem, ez az ára, hogy gyönyörködhettünk bennük. Később aztán fészket raktak, és mi elnéztük, milyen szorgalmasan hordják a kis ágacskákat, körbetáncolják, burukkolnak hozzá meg minden. A fészekbe két tojás került, és mi megfigyelhettük, miként költik ki a fiókákat, majd miként hordanak nekik enni. Nem féltek tőlünk, és mi sem tőlük, jól megvoltunk. Aztán a fiókák felnőttek, és láss csodát, alig néhány hónap múlva már nekik is fészkük volt az erkély másik sarkában, és készült az új generáció. A másik sarokban a szüleik már új tojásokon ültek, szóval már 4 tojás kelt és 4 szülő gondoskodott róluk. Ez persze már kezdett kellemetlen lenni, mert az egész erkély tiszta egy galambszar volt állandóan (iszonyú, milyen mennyiséget össze tudnak ezek termelni egy nap alatt). Mi szépen leszoktunk a ruhák erkélyen való szárításáról, és a gyereket sem engedtük ki többet az erkélyre (most kétéves a fiam), mert köztudomású, hogy a galambok mindenféle fertőzéseket hordoznak, és pont ez hiányzik még az amúgy sem könnyű életemből. Szóval a gyerek már nem járt ki, csak ha ölben tartottam, és együtt néztük a galambokat. Lassan kezdtünk arra gondolni, hogy talán mégsem volt jó ötlet hagyni őket így elszaporodni a mi életterünkben, bármilyen aranyosak – jó, de hát most már mit csináljuk, ha hagytuk őket ide telepedni, akkor következetesnek kell lennünk, nem pusztíthatjuk csak úgy el a fészkeiket.

Most ott tartunk, hogy az egész életem csupa egy galambszar, a napi munkánk után az első dolgunk, hogy minden nap egy órát valamelyikünk az erkély takarításával tölt. Csomó időm áll a takarításban, és csomó pénz a tisztítószerekben, de még így is néha az ágyamban is galambszart találok (földön alszom). Egyszerűen képtelenség kitakarítani utánuk, annyit tudnak szarni. Azt behordjuk a házba, behordjuk az életünkbe, az ételünkbe. Felborítanak mindent, kiöntik a kávénkat, eltörik a poharakat, nem lehet tőlük megállni sem a saját erkélyünkön. De még ekkor sem alakult ki egyetértés köztem és a feleségem között, hogy mit is kéne tenni. Mikor rajtam a sor a takarításon, akkor én kívánom kitekerni a nyakukat, de a feleségem nem engedi, merthogy szegénykéim… Mikor a feleségemen a takarítás sora, akkor meg ő akarja leparittyázni őket, de olykor én mondom bölcsen, hogy nem lehet, az a fészekalj még fel kell nőjön, s csak aztán. Aztán a minap észrevettem, hogy az egyik fészekben csak úgy nyüzsögnek a nyüvek, lárvák. Gondolom egy régi tojás vagy mi lehetett, tény, hogy egy fertő volt. Feleségemen volt a takarítás sora, és majdnem elhányta magát. Belénk nyilallt a hatalmas egészségügyi kockázat, amit jelenlétük ránk és a gyerekre nézve jelent, és ennek felelőssége. Ekkor történt először, hogy KÖZÖS döntést hoztunk: a galamboknak el kell pusztulniuk innen, mindegy, hogy mi az ára és milyen módszerrel. Gyilkosok leszünk, ha kell, de nem tűrjük itt tovább őket, mert a saját gyerekünk élete és egészsége a tét. Nem akarunk többé galambokat az erkélyen.

Ettől kezdve megpróbálkoztunk mindennel: eltakarítottuk a fészkeket, felklóroztam az egészet napi 2-szer, lobogó nejlonzacskókat tűztünk ki mindenfele madárijesztő gyanánt… Semmi. A galambokat MÁR NEM LEHET INNEN ELHAJTANI. Mert ez az ő otthonuk is, és nem lehet a mi szempontunkat észérvekkel elmagyarázni nekik. Ez az otthonuk és kész. Amíg e sorokat írom, hatszor rohantam ki őket elhajtani, de most is itt totyognak vagy hárman a küszöbön. Már semmi nincs az erkélyen, de a kerékpárokat meg az ócska mosógépet, egyéb limlomot ott tartjuk, mert hol máshol. Most már szemtelenséget vélek felfedezni a korábbi barátságosságuk helyén, most már utálom őket. Gyűlölöm őket. Pedig ők ugyanazok a galambok, akiket korábban szerettem és hagytam, hogy idejöjjenek. Az ÉN hozzáállásom változott meg, nem a galambok. Ami a legrosszabb, hogy szeretet ide vagy oda, képtelenség őket kiirtani innen. Most már arra vetemedtem, hogy a legújabb fészekalj tojásait széttörtem. Szarul érzem magam miatta, de meg kellett tenni. Sajnos úgy látszik, ez sem hat. Kicsit szomorkodtak, és nekiálltak egy új fészket rakni. Gondolom lesz benne tojás is, ha hagyom. Szóval a diplomácia megbukott, csak RADIKÁLIS módszereim maradtak: vagy megmérgezem őket, vagy leparittyázom, vagy berácsoztatom az erkélyt.

Vagy elköltözöm családostul olyan helyre, ahol nincsenek galambok.

Ennyi a történet. Remélem mindenki érti a párhuzamot, de azoknak, akik mégsem, felvázolom. Kérem behelyettesíteni az én galambjaimat zsidókkal, cigányokkal és románokkal, szerbekkel, szlovákokkal, nem feltétlenül ebben a sorrendben, kinek-kinek lakhelye szerint. MI ENGEDTÜK be ide őket, sőt, mi HOZTUK be ide őket (a románok esetén mindenképpen), vagy mi nem tiltakoztunk, amikor önszántukból jöttek. A mi ükapáink lelték meg bennük számításukat. Vagy azért, mert kihalt a magyar és pótolni kellett, vagy azért, mert pénzük volt és jó hatással voltak a gazdaságra, vagy mert dolgozni kellett valakinek a földeken. Mindegy, hogy miért, de a mi apáink engedték őket letelepedni a mi földünkön. És a mi apáink tetteit nem tudjuk meg nem történtté tenni, és nem marasztalhatjuk el őket emiatt. Biztos, hogy abban a helyzetben, amiben voltak, NEKIK ez volt akkor a legjobb. Nekünk nem jó, ez tény, de ugyanígy vagyunk/leszünk mi a gyermekeinkkel, az erdőirtásokkal meg a kőolajfogyasztással meg egyáltalán minden emberi tevékenységgel kapcsolatban: nekünk az a jó (valamiért), ha erdőt irtunk, ha szennyezünk, ha olajat kitermelünk és fogyasztunk, ha bankoktól veszünk fel kölcsönt az ő terhükre, ha nyakra-főre vásárolunk haszontalan dolgokat és a hulladékot a hátunk mögé dobjuk, hogy majd ők küzdjenek meg vele... Mindez nekünk JÓ, gondolom ezért csináljuk. Hiába TUDJUK azt - amit talán ükapáink nem láttak előre -, hogy ez a gyermekeinknek NEM LESZ JÓ, mégis nap mint nap tesszük, mert ilyen férgek vagyunk mi, emberek. Hiába tudjuk jól, hogy a gyermekeink GYŰLÖLNI fognak minket azért, amit ma teszünk, mégis tesszük. Képtelenség elmagyarázni egy favágónak, hogy neki nem volna szabad ma fát vágnia, mert hiába, hogy ő abból él, a fiainak nem lesz miből élni. Nem érti és nem is értheti, mint ahogy a galambjaim sem értik azt, hogy legalább kifele szarjanak az erkélyről, akkor még maradhatnak. Szóval pont így mi is hiába haragszunk az ükapáinkra azért, hogy behozták ide nekünk azokat a népeket, akiket ma annyira nem szenvedhetünk. Behozták, itt vannak és kész, a dolog megtörtént. Vagy elfogadjuk és befogadjuk őket olyannak, amilyenek, vagy kiirtjuk az egészet mind egy szálig – ha elég erősek vagyunk hozzá. De azt nem mondhatjuk, hogy most már elég belőletek, menjetek haza. Mi vagyunk érte a felelősek, és felelősségünk terhét viselni kell. Meg kell értenünk, hogy ez most már az ő otthonuk is, évszázadok óta itt laknak, érdekeltségeik vannak, helyenként megtanultak magyarul, helyenként kitúrtak minket és a házainkban laknak, a földjeinken aratnak, sőt néha velük fekszünk velük kelünk (vegyes házasságok esetében). Fel kell végre fogni: ez az ő hazájuk is, pont úgy, mint a mienk, mert mi így akartuk vagy így hagytuk. Úgy, ahogy nekik is fel kellene fogni, hogy ez a mi hazánk is, pont úgy, ahogy az övék, és meg kell tanulniuk velünk együtt élni, és ott, ahol ütközünk, a mi normáinkat is figyelembe venni. Mint ahogy nem mondhatom a galambnak, hogy eddig jól szórakoztam de most már elég belőled, menned kell, úgy nem mondhatod a cigánynak vagy zsidónak vagy románnak, hogy mennie kell. Mert az ő szempontjából nincs benne logika és nem fogja érteni.

A párhuzam kedvéért: amikor őseink Pannónia földjére jöttek, itt valószínű éltek valakik – hogy kik, az már nem érdekes, mert már nincsenek. Erősebbek voltunk, tetszett ez a hely, és itt maradtunk, mert megtehettük. Az itt lakóknak két választásuk volt: beolvadnak közénk, elmennek máshová vagy meghalnak a nyilainktól. Ha egy gót, gepida, szarmata vagy keleti germán törzs tagja most elébünk állna és kijelentené, hogy nekünk mennünk kell, mert ez az ő hazája és hamarabb volt itt, akkor első reakcióként simán szemberöhögnénk, majd fejére olvasnánk, hogy ha annyira szerették a hazájukat akkor miért nem harcoltak érte? Ez a hely Magyarország és itt magyarok laknak már lassan 1200 éve, megküzdöttünk érte, megdolgoztunk érte, ez a mi otthonunk. Az itt lakók sem látták ezt előre, ha tudják, valószínűleg keményebben harcoltak volna.

De a történelem nem mindig kedvez mindig csak az egyiknek, 90 éve a románok meg a szlovákok lettek erősebbek, és elvették azt, amit mi a magunkénak tudtunk 1000 évig. Ők voltak az erősebbek, és ma ezeken a területeken a kevés megmaradt magyar az életéért és a nyelvéért, kultúrájáért vív közelharcot nap mint nap – nemritkán pont a magyarok ellen. És amíg bírja erővel, addig megmarad, mikor elfogy az ereje, akkor megszűnik magyarnak lenni. Ez van, ez genetikailag belénk van kódolva: mindenki a saját fajtájának fennmaradásáért és terjeszkedéséért harcol. Elmarasztalható-e az akácfa amiatt, hogy kedvező talajra talált a magyar éghajlaton? Pedig nem őshonos, úgy hozták. De szerette itt, mi hagytuk, hogy nőjön, hát nőtt, szaporodott, jobban bírta mint a tölgy, és ma több van belőle, mint tölgyből. Ilyen az élet. Románból is több van, cigányból is, zsidóból is. Mert hagytuk. Angliában, Németországban és Svédországban ugyanez a helyzet. Beengedtek mindenkit, mert kellett az olcsó melós, és most sírnak, hogy fehér országukat akarják vissza.

Gyűlölhetem és okolhatom magam amiatt, hogy nem láttam előre, a galambok milyen problémát fognak okozni az erkélyemen. De ettől nem változik a tény, hogy hagytam a dolgokat megtörténni. És mint nekem is a galambokkal, a magyar népnek is csak két választása van: vagy radikális megoldáshoz folyamodik, erősebbé válik és a maga javára fordít egyet a történelem kerekén, vagy megszokja a helyzetet és megtanul együtt élni vele. Azaz van még egy, de én ezzel nem értek egyet. Ahogy az idióta degenerált Gyurcsány mondta: el lehet innen menni. Azért fájt annyira ez a kijelentése, mert rohadtul igaz. Mint ahogy el is mentünk sokan, és ma is mind csak megyünk kifele. Miért? Mert nincs egynemű véleményünk arról, hogy hogyan kellene kezelni a problémát. Nincs konszenzus arra nézve, hogy itt maradunk, és teszünk valamit, vagy csak pofázunk a "féjszbukon" majd szépen továbbállunk más országokba a saját életünkre gondolva. Már nem gondolkodunk egységes egészként régóta. Mindaz, ami történik, a mi hibánk. Ha most azt kérdem, miért kell a nemzetközi zsidó világkongresszusra dühöngeni ahelyett, hogy nekünk is lenne hasonló kongresszusunk, ahol a magyarság érdekeit képviselő okos emberek hossztávú stratégiákat dolgoznának ki nemzetünk jövője érdekében, akkor azt fogjátok mondani, hogy azért, mert a zsidók meg bérenceik ellehetetlenítették és beszüntették minden hasonló próbálkozásunkat. Ugye, ez lesz a válasz? Én meg erre azt kell mondjam, hogy lószart, ez csak kifogás. Soha nincs más és nem hallok mást, csak kifogást, hogy miért nem lehet ezt vagy azt megtenni. Valójában képtelenek vagyunk együtt cselekedni. Emberek, a zsidókat 2000 éve üldözi a világ összes népe, mindenki utálja őket, mindenhonnan kiűzik őket, és mégis ők vásárolnak fel minket és mindenkit, mégis ők diktálják az iramot és a szabályokat? Mi ez, ha nem egy erős nemzet? 50 éve létezik az államuk, és erősebbek mint mi. Miért van ez? Vagy ők erősek, vagy mi vagyunk gyengék, döntsétek el. Miért nem tanulunk tőlük, ahelyett, hogy pusztán csak gyűlölnénk őket? Hogy legyen nekünk is magyar világkongresszusunk, ahol majd jól eldöntjük azt, hogy most mi vásároljuk fel Kínát és az orosz olajmezőket. Nem lehetne ezt így?

Amíg én a feleségemmel azon vitáztam, hogy van-e létjogosultsága a galamboknak az erkélyünkön vagy sem, addig ők még raktak két fészket és még felneveltek négy fiókát. Előre léptek Értitek? Minél hamarabb születik egységes, általánosan elfogadott megoldás, annál jobb, de egy konszenzusnak lennie kell, mert másképp minden, amit teszünk, az ő malmukra hajtja a vizet.

Sokan mondják manapság, hogy minden bajunk forrása a demokrácia, amit oly szépen ránk erőltettek, mi pedig elfogadtuk, mert nem tudtunk jobbat. Egyetértek, nekünk SEMMI jót nem hozott a demokrácia azon a jogon kívül, hogy szabadon járathassuk a pofánkat úton-útfélen „szabad véleménynyilvánítás, szólásszabadság, szabad média, sajtószabadság blabla” címen, és egymásra szórjuk a ganét a szánkból. Igen, főképp egymásra, nem az ellenfélre. Szóval a demokrácia szart sem ért nekünk, úgyhogy nem kell. Nemcsak nekünk, a görögöknek sem kell, akik kitalálták. Már akkor sem kellett, amikor Athén hanyatlani kezdett a demokrácia hatásai miatt. Ennek ellenére botorság visszasírni a nemességet és a királyt a demokrácia kárára azzal, hogy bezzeg ők tudták, mi a jó a népnek. Tény, hogy egységesebb volt az ország, és ha kellett, akkor minden magyar hadba vonult és az életét adta olyasmiért, amiben nem is volt biztos, hogy neki jó. De ők sem tudták, mi kell NEKÜNK, és ennek legékesebb bizonyítéka, hogy annak idején a nyakunkba ültették a fent említett népeket és lenyelették velünk a galuskát a maguk hasznára. Nekik sem volt hosszú távú tervük semmire, mint ahogy nekünk sincs. És ez baj. Mert a románoknak és a szlovákoknak van, a zsidóknak pedig még inkább van. Hosszú távú tervek, melyeket az évszázadok alatt pontosítottak és csiszolgattak, és igen, sokszor a mi kárunkra. Egységes, szép jövőt és a fajtájuk, nemzetük fennmaradását célzó hosszú távú terveik vannak, míg mi csak vegetálunk. Ez lett a hajdani dicső magyarból, és minél hamarabb belátjuk, hogy vesztésre állunk, annál hamarabb nyílik fel a csipánk - talán, míg nem késő -, és kezdünk el hosszú távon gondolkodni. Tanuljuk tőlük, és tiszteljük őket, mint ahogy én is tisztelem a galambjaim kitartását, amellyel minden igyekezetem ellenére újra meg újra meg újra visszatérnek, mint a piaci legyek. Mert míg mi vitatkoztunk, addig ők dolgoztak, építettek, és amit felépítettek, az már az övéké. Míg mi nyeregben éreztük magunkat és hátradőltünk, addig ők szívós, csendes kitartással dolgoztak. Nem ellenünk, hanem a legkisebb ellenállás irányába. És mi voltunk a legkisebb ellenállás. Értitek? Mi vagyunk a legkézenfekvőbb, legkönnyebb célpont, és hülye lenne az a galamb, amelyik nem az én erkélyemre költözik, mert én szeretem a galambokat és hagyom. Hülye lenne az a zsidó vagy román, amelyik nem kap a kínálkozó alkalmon, hogy betelepedjék a földemre, ha tálcán kínálom neki. Ő is csak megmaradni akar, fejlődni, szaporodni, gyarapodni, élni. És én mindaddig tiszteletben tarom ezt, amíg nem az én életem árán akar élni.

Mint mondtam, három választásom van: elfogadni a szart és a fertőt a házban, elköltözni vagy elpusztítani a galambokat. Én úgy döntöttem, hogy kinyírom a galambokat. Elpusztítom őket, és a lelkiismeretemmel majd én megoldom. Megölöm őket, mert megtehetem, mert még erősebb vagyok náluk. Nem azért ölöm meg őket, mert utálom őket, hanem mert létük nem összeegyeztethető azzal a döntésemmel, mely kimondja, hogy galambszar nem lehet a házamban. Nem tudom, mi lesz a gyilkosság hosszú távú következménye, mert nem vagyok jobb ősapáimnál, de ígérem, megfontolom. Egy biztos: galambok nélkül nincs több galambszar.

Én döntöttem. Ugyanígy a magyaroknak is dönteniük kell már végre: mit akarunk? De bármit akarunk, azt együtt kell akarjuk, egyszerre, és együtt kell végrehajtani. Együtt kell dolgozni érte, együtt kell áldozatot hozni érte és együtt kell megnyerni vagy elveszíteni. Ehhez persze előbb meg kell határozni és elfogadtatni az együtt fogalmát, de ez már más kérdés… Talán a legnehezebb.

A harcot a galambok ellen én fogom megnyerni. (Habár ha tudnák, hogy mától ellenségként tekintek rájuk, akkor lehet, nekem nem volna esélyem sem, mert többen vannak.) Egyetlen fegyverük a hazaszeretetük, az a meggyőződésük, hogy ez az ő otthonuk, és ebbéli meggyőződésük melletti tántoríthatatlan kitartásuk. Tisztelem ezt bennük, és méltó ellenfélnek tekintem őket. De mégsincs esélyük, mert döntöttem, és pont olyan kitartóan fogok küzdeni azért, hogy elűzzem őket innen, mint ők azért, hogy itt maradjanak. Nem lesz könnyű harc, várhatóan el fog húzódni, és sok ideg meg vér fog folyni mindkét oldalon.

A magyar népnek nem ennyire tisztázott az esélye, mert egy hangyányit mások az erőviszonyok. De tudni kell, bármit is teszünk, hogy a magyarok galambjai pont olyan eltökéltek, kitartóak és egységesek, mint az én erkélybeli példányaim, sőt, ők már gyakorlottak ez efféle harcokban, 3000 éve vívják ezeket, és most végre nyerésre állnak, nem fogják könnyen adni. Emellett galambjainknak összeköttetéseik vannak, pénzük van, fegyverük és atombombájuk. (Barna galambjainknak ugyan nincs atomfegyverük, de annál nagyobb pofájuk, szemtelenségük van, és a „nemzetközi közvélemény” meg a „nemzetközi jog” az ő pártjukon áll, ami szinte rosszabb, mint az atombomba.)

Úgyhogy NAGYON meg kell fontolni, milyen irányba lépünk. Egy biztos, hogy valamilyen irányba lépni kell, amíg nem késő.

Fenti példám sokak számára sértő lehet, és sért is. Mondjuk vérig. Valószínű mindkét, mindhárom, sőt valahány oldal/párt talál majd kivetnivalót, egyesek szerint náci felbujtó vagyok, mások szerint kommunista, monarchista, zsidóbérenc, anarchista, hungarista, netán megalkuvó, nemzetáruló és még mik vannak, azt mind rám gondoljátok majd, ki-ki a maga eszmei beállítottsága szerint – ha egyáltalán veszitek a fáradtságot, hogy elolvassátok végig. Őszintén nem érdekel, hova soroltok, vállalom, de egyszer, először és utoljára én is élni akarok a szólásszabadság adta lehetőségekkel, mielőtt végképp leszámolok a demokráciával az életemben. Egy valamit szerettem volna elérni: hogy gondoljátok már végre ki, merre tovább. Mindegy, hogy merre, csak valamerre el, de arra aztán egységesen, határozottan és gyorsan.

Alábbi kérésem a naivitás külső határait feszegeti, továbbá a hazafias pátosztól fűtött demagógia határait is, tisztába vagyok vele, de lévén, hogy nem vagyok „hivatásos”, ezért higgyétek el becsületszóra, nem üres demagógiának szánom és halál komolyan gondolom. Fenti besorolásbeli kockázatok ellenére le kell egyszer írjam végre, mert évek óta fojtogatja a bensőmet. (Egy pszichológus meg egy szociológus valószínű kedvére csemegézhetne az alábbiakon és elnevezhet szociopatának meg mindenféle egyéb patának, de akkor is el kell mondanom.)

Ha egyszer kérhetnék valamit, én azt kérném a magyar nép jelenlegi választott, önjelölt, megtett vagy Isten által felruházott szellemi, katonai és politikai magyar vezetőitől, tekintet nélkül arra, hogy a kondér jobb vagy baloldalán fejtik ki tevékenységüket: üljetek össze, teremtsetek összhangot a népben, akár a magatok kárára is. Mutassátok meg csak egyszer, hogy a belétek vetett bizalmunk nem volt felesleges. Tekintsétek egyszer, egy pillanatra munkátokat HIVATÁSNAK, és eszerint kötelezzétek el magatokat e hivatás mellett. Tegyétek egy percre félre harácsolási ösztönötöket, hiszen mindenetek megvan már, mindent megvettünk nektek. Könyörögve kérlek benneteket, legyetek egy percre értünk, velünk, és érezzétek magatokat is közénk valónak és ezáltal értsetek meg minket. Ha csak egy percre is, de teremtsetek összhangot, ezt megelőzően pedig egy pillanatnyi csendet a nagy, húsz éve tartó locsogásban, bábeli zűrzavarban. Egy pillanatra dobbanjon együtt a szívünk, egy pillanatra legyünk egy hullámhosszon, egy pillanatig bár, de akarjuk MINDANNYIAN ugyanazt. Egy pillanatra érezzük egymást egy testnek, egy léleknek úgy, ahogy a csíksomlyói búcsún együvé tudunk forrni egy percre. (Képesek vagyunk összefogni, én tudom. Tudom, mert Erdélyben élek egy fél élete, a feleségem pedig román. Elmondom, mitől rettegnek a románok a legjobban: attól, hogy egyszer összefogunk. Félnek, nyüszítenek, behugyoznak álmukban ettől a gondolattól, ezért mindent megtesznek, hogy ez ne történhessen meg. Tudják, hogy ők már nem képesek rá. És ugyanígy vannak vele a többi galambjaink is. Ígérnek gazdagságot, hatalmat, csak hogy széthúzásban tartsanak minket. Mert tudják, érzik, hogy mi össze tudunk fogni, mint ahogy már láthatták néhányszor – és ennek az összefogásnak ők isszák majd meg a levét.)

És ha ezt az egyetértési pillanatot sikerült megteremteni, akkor ebben a pillanatban döntsétek el, hogy mit akartok csinálni a galambjainkkal és merre vezetitek a népet. Vagy megtanulunk velük élni, elfogadni őket és szeretni őket, vagy kiírtjuk, elhajtjuk őket mind egy szálig – vagy beledöglünk a kísérletbe. Tanuljunk a történelem leckéiből, a korábbi hibáinkból, mások hibáiból és cselekedjünk okosan. Tűzzünk ki magunk elé hosszú távú célt, ez a cél pedig a nemzet boldogsága legyen. Talán tudnánk boldogok lenni velük együtt, akkor dolgozzunk ezért minden erőnkkel, alakítsuk ehhez a gondolkodásmódunkat és fogadjuk be és szeressük az idegenjeinket – mert a mieink. Ellenben ha úgy döntünk, hogy csak magunkban tudunk boldogulni, akkor viszont harcoljunk, indítsunk háborút, okosat - nem botor vakmerő halálba rohanást - megnyerhetőt, nem eleve veszett csatát, keressünk szövetségeseket (vannak – az ellenségem ellensége a szövetségesem), adjatok fegyvert és legyen HARC. Bármit, de értsétek meg, KÖZÉPÚT NINCS, azaz van, de ez az eredménye, amit magatok körül láthattok. Nevezzetek radikális jobb vagy baloldalinak, de középút nem járható, ezt mindenki látja már. Ami most folyik, az csak és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy gyengítse amúgy is gyenge sorainkat, és ez az ellenség harcmodora, nem a miénk. (De ha így kell manapság harcolni, akkor így harcoljunk, csak definiáljuk végre, ki az ellenség és üzenjünk nyíltan hadat.)

Ha azt mondjátok, hogy a megbékélés a magyar nép útja, akkor elfogadom, és magam mellé veszek egy román vagy zsidó családot, ha ez kell. Megtanulok héberül, és ő megtanul magyarul, és kósert főzök neki, ő meg gulyást készít nekem – vagy amit akartok. Ha azt mondjátok, hogy holnaptól fegyvert adtok és háborúba megyünk, akkor elbúcsúzom a gyermekemtől, és háborúba megyek. Bármit, csak egységes legyen a döntés, olyan döntés, amely az egész magyarság akaratát fejezi ki. Azért mondom, hogy TI döntsétek el, és én elfogadom a döntést, mert belátom: mindenki kedvére NEM lehet tenni, és ez a demokrácia átka. Egy olyan feltevésre épül, amely az individuumot helyezi a közösség elé, ami a nemzet szempontjából nem helyes és nem tartható. És ezt az összes galamb tudja. Náluk nincs demokrácia. Nem. Kell egy központi akarat, egy tanács, egy terv, vagy akár egy ösztön, amely mindannyiunkat ugyanabba az irányba vezet. De nem egy egoista akarat, mint a Sztáliné, hanem egy arra méltó akarat, mint a méhkirálynőé – én pedig szívesen leszek méh, dolgozó vagy harcos méh. Arra vágyom - és tudom, nem vagyok egyedül -, hogy a népem legyen előttem, szolgálhassam, fejet hajthassak a népem vezetőinek döntése előtt, bármit kérjen is, csak KÉRJEN MÁR VALAMIT azon kívül, hogy aljas hazugságoknak dőljek be és ráadjam a szavazatomat egyikre vagy másikra. (A magyar népre gondolok, nem az államra, ne essünk tévedésbe. Az állam már nem más, mint önmagukért szorgoskodó és egymással szemben álló emberek együttese, akik a mi pénzünkön folytatják tevékenységüket, semmi köze a néphez.) Inkább megdöglöm a hazámért, semmint a sok üres hazafias melldöngetéstől állandó csömörben éljek. Áldozatot vagyok hajlandó hozni a magyarságért, hogy majd ha a nemzet sínen van, akkor ő is áldozhasson értem vagy a gyermekemért - de a dumából, fröcsögésből ELÉG! Vissza kell adnotok a hitemet abban, hogy mi még egy nemzet vagyunk. Mert ez az, amit kezdek elveszíteni, és jobban félek ettől most, mint gyermekkoromban a román totalitárius uralom alatt, amikor hatóságilag, nyíltan tilos volt magyarnak lenni, megvertek és leköptek, ha magyarul szóltam (nem vicc, nem túlzás). Azt a harcot tudtam, ha megvertek visszaütöttem, felálltam és újra mentem, mint sokan mások, akkor tudtam küzdeni. De most, most nincs ellenség, magyar a magyarnak hóhéra, és mindenkiről kiderül az ellenkezője, mindenki mindenkire szórja az átkot meg a hazugságot. Ez bábeli zűrzavar, hát senki nem látja? Mire jó ez? Ez az „oszd meg és urald” elv tökéletes iskolapéldája, amit velünk tesznek. Oda jutottam, hogy ma megvetem azokat, akikről korábban azt hittem, hogy harcostársaim, bajtársaim, magamat pedig megvetem amiatt, hogy bedőltem a sikeres lejáratási, méltóságfosztási kampányoknak. Nem, ebben többet nem veszek részt, és azt ajánlom, hogy ti sem.

Szólajtok, ha katona kell, akkor is szóljatok, ha földműves kell a hazának, ha a két kezem munkája vagy az időm, a vérem kell, ha bármit építhetek vagy rombolhatok a magyar népért. De manipulálásban, botrányhajszolásban, féligazságok vagy aljas hazugságok hangoztatásában, egymás ellen való uszításban, mint ahogy felesleges, célra nem vezető melldöngetésben, egyszóval a gyengítésben ne számítsatok rám, mert ezzel nem tudjuk a hazánkat megvédeni, sem előbbre vinni, és mert ezzel csak undort tudtok kiváltani belőlem, elkötelezettséget és szeretetet nem…

Pedig Istenemre mondom, én őszintén, kétségbeesetten és halálosan szeretlek benneteket, magyarok - bár legtöbbször nem érdemlitek meg – és nélkületek a semminél is, a születés előtti nemlét hamvának lenyomatánál is kevesebb leszek.