Tavaly év elején indítottam édesapámnak egy honlapot, és hogy minél előbb minél több érdemi anyagot ki tudjak rá tenni, valamint a könyveit e-könyv formában is elkészíteni. Megpróbáltam legalább ehhez támogatást szerezni. A Gulág Alapítvány, amelyben édesapám sok fáradozása is benne van, nem sokat várt a válasszal: ők nem tudnak segíteni. Ezek szerint ezt az alapítványt elkerülik a nagy pénzek, nem úgy, mint a zsidó kultúrán és emlékezésen fáradozókéit. Viszont dr. Stark Tamás történész úr, aki az alapítványnak is bedolgozik, megígérte, hogy segít forráshoz jutni.

Ő egyben a Terror Háza Múzeum munkatársa is, és hamarosan azzal a kéréssel állt elő, hogy szeretne kapni tőlünk édesapám Szolzsenyicinnel való levelezéséből néhány levélmásolatot. Az év második felében ugyanis évfordulóhoz kötődő Szolzsenyicin-kiállítás lesz a Terror Háza Múzeumban. Hamarosan szóba hozta a történész úr, hogy a múzeum meg is vásárolná a teljes levelezést, a már édesapámtól ott levő, egyéb kiállított dolgokkal együtt. A levelezés első felének az eladásában meg is egyeztünk a testvéreimmel, de aztán olyan árajánlatot tett a múzeum, ami nevetséges volt, és így elfogadhatatlan.

Ezt közöltem természetesen Stark úrral, ennek ellenére kaptunk Schmidt Mária igazgató asszonytól is levelet ugyanezzel az árajánlattal, amely szerint tíz eredeti levélért - ebből nyolc Szolzsenyicin által kézzel írott a 60-as évekből - összesen 150 ezer forintot kínáltak fel, édesapám írógéppel lemásolt tisztázataival és saját, az orosz írónak írt levelei másolataival együtt. Ezen kívül felajánlott az igazgató asszony még 50 ezer forintot, ahogy írta: „hogy édesapja egyedülálló, különleges hagyatékát méltóképpen feldolgozhassa”, amely nyilván a Stark Tamás által kilátásba helyezett külön forrás lett volna. Ezt az utóbbit ugyan köszönettel elfogadtam, de a felkínált feltételek alapján nem működtünk együtt, hanem a levelek egy részével kapcsolatban saját ajánlatot tettem. Ezek után még Schmidt Mária sértődött meg, és elvihettük a kezdetektől ingyen ott levő anyagunkat, a nekem ígért 50 ezer forintot pedig nem fizette ki.

Ezen a többszörös arcátlanságon felháborodva írtam egyenesen a köztársasági elnök úrnak, hiszen köztudomású, hogy az ország vezetői újra és újra azt állítják, hogy a különböző diktatúrák áldozatai között nem tesznek semmiféle különbséget. A valóságban pedig azt tapasztaljuk, hogy amíg a holokauszt áldozatainak számolatlanul öntik a száz- és ezermilliókat minden elképzelhető célra és indokkal, addig a kommunizmus áldozatainak - lásd pl. Gulág Alapítvány - nem jut semmi, sőt még a maradék értékeinktől is meg akarnak fosztani minket aprópénzért.

A kormányzat tagjai a hírek szerint egy levél megírásáért százezres összeget fizetnek ki külső megbízottaknak, sok milliót adott esetben mondvacsinált feladatokért, senkinek nem kellő dolgozatokért, kimutatásokért vagy tanácsokért, nekem pedig felajánlanak 50 ezer forintot, hogy egy egész életművet „méltóképpen feldolgozhassak”. Mondják, hogy a múzeumoknak nincsen pénzük. De tudjuk, hogy a Terror Háza Múzeum az első Fidesz-kormányzat műve, amelyet látszólag mindig nagyon a szívükön viseltek. Biztos vagyok benne, hogy amire akarják, arra van pénzük! Milyen gyorsan kerülnek pénzek holokauszt-emlékhelyekre, és nem pár százezer, vagy egy vagy két millió. Vagy pl. az önvédelminek beállított Szamuely-féle terrorbrigád újjáélesztésére, noha igazságos embereknek ilyesmire eleve semmi szükségük, mert azoknak nincs mitől félniük.

A levelemben közöltem Áder János elnök úrral, hogy nem csak édesapám révén vagyunk direkt módon a kommunizmus áldozatai, hanem anyai nagyapám révén is, aki kétkezi iparosként, cipészként takarékoskodott össze Nagykanizsán egy több lakásos udvart, amelyből idős korában szeretett volna megélni a lakások bérbeadásával. Erre hitelt is vett fel, amelyet vissza is fizetett. Aztán a Rákosi-rendszerben minden ellenszolgáltatás nélkül elvették az egészet, még azt a lakást is, amiben laktak (később pedig mi), amelyet meg is feleztek, és fizethették még azért is a lakbért a „jóságos és igazságos” kommunista államnak. Pedig nem volt nagytőkés, nem üldözött zsidókat, nem volt semmi bűne. A maradék lakrész egy konyhából és két szobából állt, amelyben később a szüleim, a nagymamám, és mi hárman testvérek, tehát három generáció lakott együtt. A nagyapám ezt az állami szabad rablást nem sokkal élte túl, a szíve megszakadt, úgy, hogy azt boncolás után Budapestre vitték tanulmányozni. Tudta jól az „alkotmányozó” Fidesz-KDNP, hogy miért rögzítette a saját alkotmányában, amely semmi esetre sem a magyar népé, hogy bár a kommunista bűnök elítélendőek, anyagi kárpótlás szóba sem jöhet.

Az államelnök urat a mi történetünk szemmel láthatóan nem hatotta meg, őhelyette más válaszolt a neki küldött e-mailemre három hét múlva, aki megértéséről biztosított, a kért támogatás ügyében pedig Balog Zoltán miniszter urat nevezte meg inkább illetékesként. Ez még tavaly nyáron történt, de a miniszter úrnak csak nemrég írtam, mert eredetileg nem is igen akartam. A szükség viszont kényszerített, de az ő válaszára már másfél hónapja hiába várunk.

Édesapám több magas rangú állami kitüntetést kapott az Orbán-kormányoktól (a szemfényvesztés részeként). El tudja valaki képzelni, hogy egy őhozzá hasonlóan elismert és kitüntetett zsidó holokauszt-túlélő hagyatékával és gyermekeivel úgy bánnának, mint mivelünk? Egy Kertész Imrével mikor csinálná azt egy német könyvkiadó, amit mivelünk csinált a mi kiadónk? Erre mondják a kormány tagjai, hogy nincs itt kettős mérce, minden áldozat egyforma, mindenki emberi méltóságát megvédjük? Legyen már annyi esze ennek a népnek, és annyi bátorsága, hogy a hazug és embertelen diktatúra és terror utolsó maradékától is megszabaduljon, élve a még éppen meglévő, de egyre fogyó szabadságával!

Emlékezhetünk, hogy Orbán Viktor a rendszerváltáskor azt jelentette ki egy beszédében, hogy ők majd a kommunistákat agyagba fogják döngölni. Hol láttunk valaha is egyetlen agyagba döngölt kommunistát? Ellenben azok antikrisztusi diktatúrájának a mihozzánk hasonló áldozatait minden adandó alkalommal előszeretettel agyagba döngölik! Én nem vagyok semmiféle agyagba döngölés híve, én szívesen megadom mindenkinek az esélyt a bűnbánatra, hiszen jellemzően a legtöbb embert félrevezetik, nem is mindig szándékosan (a vakoknak vak vezetői). De akinek a cselekedetei újra és újra fájdalmas módon ellentmondanak a szavainak, miközben a mi életünkön mindenáron uralkodni akar, ráadásul a kommunista szüleinek minket már egyszer anyagi és szellemi nyomorba kényszerítő elvtársi köreitől eltanult kegyetlen és erőszakos módon, tekintet nélkül sokak érdekeire és akár minimális szükségleteire, attól szabadulni kellene, amíg nem késő!

„Igazságosságot, igazságosságot kövess, hogy élhess, és örökségül bírhasd a földet, amelyet az Örökkélevő, a te istened ad néked!”, áll Mózes 5. könyvében (16:20). Az igazságosságra való mindenek feletti törekvés nem sikerült Izrael népének a bibliai időkben sem, és egyre szigorúbb figyelmeztető - de még átmeneti - ítéletek és részleges területi veszteségek után egyszer végleg elveszítette a maradék földjét is. Amióta nálunk felülkerekedtek, és sikerült elámítaniuk tömegeket, a mi földünk jelentős része is elveszett a hatékony közreműködésükkel. Ha a befolyásuk és talmudista, antikrisztusi uralmuk tovább fennmarad, sőt erősödik, ne legyenek kétségeink afelől, hogy mindent el fogunk veszíteni!

De ahogy ők is a maguk katasztrófáit elsősorban saját maguknak köszönhetik, úgy mi is a magunkéit elsősorban magunknak, a saját hagyományos istentelenségünknek és ebből eredő vakságunknak, tehetetlenségünknek, adott esetben hitványságunknak. Miközben ha az összes fél a többiekkel szemben úgy járna el, ahogy azt magával szemben is elvárja, egymás partnerei lehetnénk mindenki áldására! Keresse és találja meg mindenki ennek a képességnek a forrását! Mindenkinek van felelőssége!